Szerelem Utolsó Vérig

Az én történetem, már jó régen elkezdődött, talán már magam sem tudom mikor és hol.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy boszorkány vagyok, de mugli szülők gyermeke, egy sárvérű. Sajnos a varázsló világban a sárvérűeket, még ma is megvetik, felkapaszkodott söpredéknek tartják. Az én kálváriám is pont emiatt kezdődött, sokat kellett szenvednem, és sokat kellett tűrnöm, de ahogy mindenki életébe úgy az enyémbe is eljött a fordulópont. Sosem gondoltam volna hogy pont Ő általa, lesz jobb, könnyebb az életem.
A nevem: Mary Elisabeth Denem, a hajdani nevem: Mary Elisabeth Foley volt de ez már nem számít. Most van családom és új életem. Sokan elítélnének egy hajdani döntésem miatt és kevesen is csinálnák utánam, de akkor gyerek fejjel ezt tartottam az egyetlen lehetőségnek hogy kikerüljek az elnyomás alól, sohasem bántam meg. De talán úgy lenne igazságos ha a történethez azt is hozzá tenném hogy ki is valójában a férjem. A neve Tom Rowle Denem volt, most Voldemortként ismerik, és rettegnek tőle. Én azon kevesek egyike vagyok akiket a bizalmába engedett, ezáltal megismerhettem a másik, rejtett énjét, aki képes szeretni…
Most elmesélem eme különös, szenvedéllyel teli kapcsolatot, egészen a kezdetektől.

1; Fejezet: A Rém”álom”

Hajnalodott, az első napsugarak már megjelentek a horizonton. Lassan ébredeztem, kinyitottam a szemem, körülnéztem de csak a megszokott dolgokat láttam. Felsóhajtottam, olyan szépet álmodtam. Egy nagy virágos réten sétáltam, és a távolban feltűnt egy ház ahhoz igyekeztem. A szüleim háza, az én otthonom volt. Egyre közelebb értem már láttam a szüleim boldog arcát is, de mire odaértem volna, felébredtem. Felálltam, és a tükörhöz sétáltam. Egy gyönyörű fiatal lány nézett vissza a tükörből. Habár még csak 16 múltam, az arcomon fáradtság tükröződött és a szemeimben látszott a félelem. Tudtam, hogy az álmom már sosem lesz valóság, sohasem! Fél éve raboskodtam ebben a palotában, nyomorúságos fél éve, mert bizony borzalmas dolgok történtek velem.

Karácsony volt, otthon töltöttem a szünetet a szüleimnél. Annyira boldog volt mindenki, és akkor megtámadtak minket. 3 halálfaló. Ők is ünnepelni akartak, egy kis mugli vadászattal. Megtámadták a szüleimet, elkezdték kínozni őket ekkor jöttem én a képbe. Fent voltam a szobámban, mikor meghallottam a hangokat. Tudtam hogy nagy veszélyben vannak és hogy egyedül én tudom „megmenteni” őket. Kivont pálcával rontottam be a nappaliba, és azonnal támadtam. De sajnos túlerőben voltak. A szüleimet a szemem láttára ölték meg, engem elkaptak és elhurcoltak. Egy számomra ismeretlen helyre kerültem, a Thessan kastélyba. Lecibáltak az alagsorba, ott kikötöztek és válogatott módszerekkel kínoztak. Hajnalban végre leengedtek a láncokról, egy merő vér voltam és már alig éltem. Felrángattak a földről és egy nyirkos cellába löktek. A maradék erőmet megfeszítve, odamásztam az ágyhoz és le rogytam rá. Kapkodva vettem a levegőt, minden lélegzetvételnél úgy fájt a tüdőm, mint ha kést forgatnának benne. Borzalmasan éreztem magam, úgy fájt minden porcikám, hogy legszívesebben üvöltöttem volna, de hangom már nem maradt a sok sikoltozástól és üvöltéstől. De a lelkem mégjobban fájt. Meghaltak a szüleim, és én egyedül maradtam örökre, senki sem fog megmenti senki sem fog keresni soha. Csak abban reménykedtem, hogy hamarosan végeznek velem is, de tévedtem. Még mindig élek, bár jobban szeretnék meghalni, mert ez nem élet. Örökre a szüleim gyilkosait kell szolgálnom.

Felöltöztem és kiléptem az ajtón. Elindultam a sötét folyosón. Habár a világban tombolt a nyár, itt szinte a tél uralkodott, olyan fagyos volt minden és mindenki. Fáradtan lépkedtem felfelé a lépcsőn, már tudtam hogy a mai napom sem lesz különb mint a többi. Minden nap egyformán telik a számomra. Reggel felkelek és elkészítem a reggelit, utána pedig sorban felkeltem a Thessanokat. Gyűlöltem őket hiszen ők is gyűlöltek engem. Undorodva néztek rám, megvetéssel beszéltek rólam, de legtöbbször csak sárvérűnek hívtak. Minden egyes nap felért a pokollal annyit bántottak, szinte már vártam a megváltó halált, de az nem volt kegyes hozzám.

Miközben ezen gondolkoztam, szinte észre sem vettem hogy már fel is értem az előtérbe. Felsétáltam a lépcsőn, és már szembe is találtam magam az első ajtóval. Ward szobája volt. Félve nyitottam be, túlságosan élt még bennem az emlék Ward kis magánakciói miatt. A szobában sötét volt mert a függönyök el voltak húzva. Csend honolt a szobában, félelmetesen nyomasztó csend. Rettegés futott végig rajtam miközben az ablakhoz sétáltam, nem is mertem az ágy felé nézni. Vettem egy nagy levegőt és széthúztam a függönyt. Pár másodperc múlva már meg is hallottam a dühös suttogást az ágy felől.
- Te mocskos sárvérű ribanc, azonnal gyere ide!- Felnéztem, és szinte oda vonszoltam magamat az ágyhoz, és térdre estem.
- Felséges Úr, kérlek irgalmazz nekem- nyöszörögtem.
- Ne te akard eldönteni hogy mit teszek veled ribanc, és most gyere közelebb! Annyira féltem hogy meg sem tudtam mozdulni, erre megragadott két erős kar, felráncigált a földről és pofon csapott.
- Mit gondolsz, kinek beszélek?- Kérdezte Ward, egyre dühösebben.
Semmi válasz, csak halk sírás. Ez egyre jobban felbőszítette a férfit. Meglendítette a pálcáját és én már is az ágyon találtam magamat, kikötözve. Ward elégedetten felkacagott, ahogy rám nézett. Végighúzta a kezét a testemen, én erre elkezdtem egyre jobban sírni. A férfi egy pálcaintéssel leszaggatta rólam a ruhát és szinte megbabonázva nézte a testemet, szemeiben őrült fény táncolt. Majd egy hírtelen ötlettől sugalva a szekrényéhez sétált és elkezdett matatni benne. Rettegve vártam a folytatást, hiszen tudtam hogy Wardtól semmi jóra sem számíthatok, most sem tévedtem. A férfi egy ördögi mosollyal az arcán egy hatalmas kést mutatott fel. Felüvöltöttem és tépni kezdtem a köteleimet. Ward odaugrott hozzám és lekevert egy nagy pofont.
- Halgass ribanc!- üvöltötte és újra megütött.
- Nem kell félned, csak játszani fogunk kicsit- suttogta a fülembe és rám mászott. Én legszívesebben lerúgtam volna magamról, de moccanni sem tudtam csak vártam. A kezei megindultak a testemen, én erre undorodva félrelöktem. Ward nagyon ideges lett és végighúzta a bőrömön a kést. Borzalmas volt érezni, ahogy a hideg penge a bőrömbe fúródik, majd végigszántja a testemet. Erőtlenül sikoltottam fel, de tudtam, hogy ez csak mégjobban feltüzeli a férfit. Éreztem, ahogy a vér kiserken és végigfolyik a testemen, és láttam Ward szemeiben azt az őrült fékeveszett vágyat, ami szinte halálra rémíti az embert. Egészen rám hajolt és belekóstolt a vérbe. Rajtam a rettegés futkosott mikor láttam, hogy a férfi a véremet ízlelgeti, holott nem vámpír. Őrült! Ez volt az első gondolatom, Ward elmebeteg. Annyi vért veszítettem hogy kezdtem elveszteni az eszméletemet és már szinte fel sem fogtam hogy mi történik velem. Arra eszméltem fel, hogy Ward a szemembe néz, és hírtelen megcsókol. Mikor megéreztem a vér fémes ízét a számban, majdnem elhánytam magamat, de a férfi továbbra sem engedett el. Tovább csókolt durván, kegyetlenül. Belemart az ajkaimba és véresre harapta, majd elengedett és felkelt az ágyból.
- Most pedig takarodj a szobámból ribanc! De ne félj holnapra is tartogatok meglepetést neked- mondta fagyosan és eltüntette a köteleket és vért rólam, majd a ruhámat is viszonylag rendbe szedte. Gyorsan felrángattam magamra a ruhákat és kirohantam a szobából.

Kelletlenül haladtam tovább, mert még a többieket is fel kellett keltenem. Beléptem az idősebb Thessan haló szobájába, és felkeltettem őket:
- Felséges Uram és Asszonyom!- Kezdtem csendesen - Ébredjenek!
- Hány óra?- Hallottam egy rosszalló hangot az ágy felöl. –9 múlt Uram. Mondtam határozottan.
- Jó! Készítsd elő a ruháinkat és utána távozz! - Mondta a fagyos hang és én nem tétlenkedtem.

Pár perc múlva már Evedis kisasszony ajtaja előtt álltam. Vettem egy nagy levegőt és benyitottam, majd lassan az ablakhoz sétáltam és széthúztam a függönyt.
-Mary!- Hallottam Úrnőm dühös hangját -Miért keltesz már megint ilyen korán?
-Alásan kérem hogy bocsásson meg nekem Úrnőm, de azt tetszett mondani hogy ma korábban keltsem fel mert az ifjú Malfoy Úrfival fog találkozni- a hangom remegett a félelemtől, mert Evedis sem maradt le túlzottan a bátyja mögött a kegyetlenkedésben és a kínzásban.
-Igen, igazad van- mondta végül –Vedd elő a fekete gyémánt szegélyes taláromat és készítsd elő a fürdővizemet, utána távozhatsz- Adta ki a parancsot és én már rohantam is a dolgomra. Már alig vártam hogy végre elhagyhassam a szobát, és visszavonulhassak a konyhába vagy az alaksorba. Szinte rohantam lefelé a lépcsőn.

2; Szökés és Büntetés

Este volt. A szobámban ültem. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett Ward, rám nézett és mosolygott, de a mosolya halálos rettegéssel töltött el és a szemeiben csillogó fény sem kecsegtetett semmi jóval. Meghajoltam előtte, pedig gyűlöltem, de tudtam hogy megkínozna és megölne ha nem adnám meg a tiszteletet. Ez volt az első szabály amit meg kellett tanulnom.
- Itt az ideje hogy újra eljátszadozzunk drágaságom - mondta mézesmázosan és elővette a játékszereket:
kések, korbács, kötelek, láncok és különféle bájitalok, megborzongtam. Közelebb lépett hozzám, elkapta a torkomat és fojtogatni kezdett.
- Gyerünk, sikíts te kurva! Rimánkodj kicsit az életedért - Sziszegte a fülembe, de én meg sem mukkantam. Tudtam ha sírok azzal csak mégjobban feltüzelem. Kezdett elfogyni a türelme és felpofozott, amitől az ágyra estem. Tudtam hogy ha most nem teszek valamit, akkor végem. Ward odalépett hozzám és már nyúlt volna a ruhámhoz, mikor hirtelen felugrottam és ellöktem magamtól, ettől annyira meglepődött, hogy pár másodpercig csak nézett rám értetlenül, én pont ezt használtam ki. Rohantam az ajtó felé feltéptem és futottam lélekszakadva a folyosón, de hallottam, ahogy Ward a nyomomba szegődik és üvöltözik. Csak abban reménykedhettem, hogy elérem az ajtót és kimenekülök a birtokra. Ott elrejtőzök és megpróbálok kiszökni, mert ott nem lehet hopponálni. Abban sem voltam biztos hogy sikerülne hopponálnom, mert még sosem próbáltam, de tudtam hogyan kell és reménykedtem. Valószínűleg az égiek is velem voltak, mert épségben elértem az ajtót és kirohantam az éjszakába. Csak rohantam előre, el a háztól.

Már nem is hallottam üldözőm mérges üvöltését, de nem is törődtem vele. Már vagy 50m-re eltávolodtam a háztól, mikor suhogást hallottam a hátam mögül, megfordultam és abban a pillanatban éreztem, ahogy valami hegyes dolog fúródik bele a testembe. Felsikoltottam a fájdalomtól, mert éreztem, ahogy az a valami belefúródik a tüdőmbe. Rögtön rájöttem, hogy mi az és hogy hogyan került oda. Egy nyílvessző volt, és ahogy megláttam a közeledő Wardot kezében egy nyílpuskával, rögtön tudtam, hogy ki támadott meg. Megpróbáltam menekülni, de mozdulni sem tudtam. Fulladoztam és hátra estem. Hallottam a lépteit, ahogy egyre közelít felém.
- Te retkes sárvérű szuka! Hogy merészeltél megszökni? - Üvöltötte és belém rúgott. Én felüvöltöttem a fájdalomtól.
- Most nagyon megfizetsz! - Sziszegte gonoszul és elkiáltotta magát:
- Crució! - Felsikoltottam a fájdalomtól. Percekig kínzott, ami olyan fájdalommal töltött el hogy elájultam. Mire magamhoz tértem, már az alaksorban feküdtem egy hatalmas asztalon. Mikor felpillantottam, megláttam Evedist. Épp azzal volt elfoglalva hogy kihúzza belőlem a nyilat. De amint csak egy picit is megmozdította, olyan fájdalom tőrt rám hogy üvöltöttem és vonaglottam kínomban.
- Ward, gyere ide! Mondta hűvösen és a sötétből előlépett a férfi.
- Mi kéne? Nézett értetlenül a húgára.
- Fogd le a kezeit, mert így nem tudom kiszedni belőle azt az átkozott nyilat. Ward odalépett hozzám leszorította a kezeimet és Evedis újra megpróbálta kiszedni a nyilat. Azonban a kíntól ismét elkezdtem rángatni magamat és üvöltöttem. Pár másodperc múlva meghallottam egy félelmetes reccsenést, a nyíl eltört. És a hegye bennem maradt, pont a legveszélyesebb része.
- A fenébe! - Kiáltott fel mérgesen Evedis - Most mi legyen? nézett kérdőn a bátyjára.
- Szóljunk Apának, ő majd elintézi - mondta Ward, elkapta a hajamat és felrángatta a fejemet, így szemmagasságba kerültem vele és bele kellett néznem a szemébe. Láttam hogy az szinte izzik a gyűlölettől.
- Látod te ribanc, hogy mit csináltál? Sikerült beléd törni a nyílhegyet, ami ráadásul mérgezett - mondta gúnyosan.
- Most az a helyzet hogy rettenetes kínok között fogsz meghalni, de csak nagyon lassan - mondta csillogó szemekkel és beleverte a fejemet az asztalba, amitől eleredt az orrom vére.
- Már megint mi történt? - kérdezte egy vészjósló hang, amire Ward fölkapta a fejét.
Apja állt mögötte.
- Semmi különleges Apám, csak ez a rongy akart megszökni, én pedig elláttam a baját.
- Mikor megpróbáltuk kiszedni belőle a nyílvesszőt, addig feszengett míg bele nem tört.
- Akkor az ott is fog maradni, kíváncsi vagyok meddig bírja a kis rabszolga. Mondta kegyetlenül. Rám sem nézett csak hátat fordított és menni készült, de megállt és Wardhoz fordult.
- Fiam! Büntesd meg a lányt engedetlenségéért, és mostantól kezdve a te rabszolgád. Bízom a képességeidben - mondta egy gonosz vigyor közepette, majd el vonult.
-J ól van! Te menj aludni Evedis, majd én elintézem - mondta Ward.
- Jó éjt bátyám - mondta Evedis és ő is elvonult. Ekkor rám nézett a férfi és arcán ördögi mosoly terült szét.
- Most véged aranyom, megkeserülöd, hogy megpróbáltál megszökni tőlem.
Azzal odalépett hozzám és felkapott az asztalról, majd a földhöz csapott. Felnyögtem a fájdalomtól. Ward megfogta a ruhámat és vonszolni kezdett a terem túlsó felébe. Már előre rettegtem és elkezdtem sírni, de ez nem hatotta meg. A szemközti falhoz vonszolt ott a falon lévő láncokkal megkötött, majd egyszerűen letépte rólam a ruhát. Elővillant a meggyötört vérző testem, Ward mohó tekintettel nézett rám és odalépett hozzám.

Elővett a zsebéből egy fiolát, amiben kékes bájital volt. Szétnyitotta a számat, majd leöntötte a torkomon. Éreztem a kesernyés ízt a számban, de Ward szavai magamhoz térítettek.
- Ez a bájital még hasznos lehet, nem szeretném hogy esetleg káros következményei lennének a mi kis játékunknak - Teljesen elborzadtam mikor rájöttem hogy mire gondol és mégjobban elkezdtem sírni. Erre pofon csapott és rám mordult:
- Elhallgass ribanc! - sziszegte dühösen, majd egy kést vett elő és neki feszítette a testemnek, amitől kiserkent a vér. Amit ismét megkóstolt, majd megtörölve a szája szélét a szemembe nézett.
- Nagyon finom a véred és tested is gyönyörű, szebb, mint a legtöbb aranyvérűé - mondta csendesen, szinte undorodva.
- De még nem megfelelő a hatás - mondta elővett egy ostort, és hírtelen rám csapott egy hatalmasat. Üvöltöttem a kíntól. Ő hangosan felröhögött, látszott rajta hogy élvezi a szenvedésemet. Még vagy félóráig ütött az ostorral, bár nekem többnek tűnt, mikor hírtelen eldobta és odalépett hozzám. Végig tapogatta a testemet, ami már szinte úszott a vérben. Szeme megcsillant a vágytól. Rajtam a hideg futkosott ettől a tekintettől, de szabadulni nem tudtam, csak vártam. De nem engedett el, a véres és meggyötört test látványa túlzottan felszította benne a vágyat, birtokolni akart engem hogy csak az övé legyek mindenestül. Az ő privát kis játékszere.

Levette magáról a ruháit, és hozzám simult. Engem az undor kerülgetett ahogy megéreztem magamon a forró leheletét. Szorosan fogott, és megcsókolt, szinte szétmarta a számat olyan erővel csókolt. Undorodtam tőle és gyűlöltem, de közben rettegtem is. Egy óvatlan pillanatban hatalmas fájdalmat éreztem, ahogy átjárja az egész belsőmet és egyre beljebb kúszik. Ward abbahagyta a csókolózást és elégedetten felnyögött, én üvöltöttem a kíntól. Közelebb húzott magához, és átfogta a derekamat, hogy ezáltal mégjobban belém tudjon hatolni. Erőteljesen mozogni kezdett, ami számomra hatalmas fájdalommal járt. Miközben bennem mozgott, a fogaival véresre harapdálta az ajkaimat. Én egyre csak sírtam, de lassan beletörődtem és halkan szipogva vártam az aktus végét. Ami hamarosan el is jött, mert Ward még lökött egy nagyot és elárasztott forró magjával, közben egy hatalmasat nyögött a fülembe. Még pár percig szorított magához, majd elengedett. Kihúzta belőlem a még mindig „csöpögő” farkát és felöltözött. Majd levarázsolta rólam a láncokat. Erre előre zuhantam és moccanni sem bírtam. Megfogott és vonszolni kezdett a szobám felé, ott belökött az ajtón és rám mordult:
- Holnap korán kelj, mert vendégünk lesz és addig még sok a dolgod - majd gonoszul hozzátette:
- Aztán csak vidáman! - És rám zárta az ajtót. Nagy nehezen elvonszoltam magam a fürdőig és bemásztam a kádba és megmosakodtam. Visszamásztam a szobába, felkaptam egy pizsamát és bebújtam az ágyba. Habár nagyon kimerült voltam, és a sebem is iszonyatosan fájt, még sokáig nem tudtam elaludni.
Úgy éreztem, hiába fürödtem meg, még mindig piszkosnak éreztem magam. Elöntött a szégyen és elkezdtem sírni, ahogy a történtekre gondoltam.
Eszembe jutottak a szüleim, erre elöntött a harag és abbahagytam a sírást.
- Bosszút fogok állni mindenért, megöllek Ward Thessan! – suttogtam bele a sötétségbe, majd fáradtan zuhantam a párnámra és pár perc múlva már az álmok birodalmának léptem át a határát.

3; Fejezet:

Reggel arra riadtam, hogy iszonyatosan fáj a sebem, és hogy nagyon fázok. Megpróbáltam felkelni, de mozdulni sem bírtam. De a bennem lévő félelem erősebbnek bizonyult, és nagy nehezen feltápászkodtam. Odasétáltam a tükörhöz és belenéztem. A látvány egyenesen rémisztő volt. Az arcom halott sápadt volt, a szemem beesett és karikás. Végig futott a hátamon a hideg, és belém szúrt a fájdalom. Felhúztam a felsőm hogy megnézzem a sebet, de a látvány borzalmas volt. A nyílhegynél egy kékes folt alakult ki, ami egyfolytában fájt, és a légzés is nehezen ment, nem tudtam meddig bírom, csak abban reménykedtem hogy hamarosan meghalok.

Felöltöztem és kivánszorogtam az ajtón. Nehezen haladtam, mert elkezdtem szédülni és a hányinger kerülgetett. Mikor beléptem az ebédlőbe, megpillantottam az uramat, Marvolo Thessant. Gyorsan meghajoltam előtte és menni akartam a reggeliért, mikor megszólított.
- Mary! Ma mindennek rendben kell lennie, délután fürödj meg és öltözz fel normálisan, mert vendégünk lesz.
- A Sötét Nagyúr.
- A Nagyúr? - Kérdeztem, a hangom megremegett a félelemtől.
- Igen, Ő! Ezért elvárom, hogy rendesen viselkedj. Ne hozz ránk szégyent, mert azt nagyon megbánod.
- Nem fog bennem csalódni Uram. Hangom olyan halk és bágyadt volt, mint az első tavaszi napsütés.
- Most pedig menj a szobádba és keress egy normális ruhát, mert el kell kísérned Evedist, ruhát akar vásárolni.
- Ahogy azt az Uram kívánja - mondtam alázatosan és kihátráltam a teremből. Visszamentem a szobámba, elővettem egy egyszerű fekete talárt, felöltöztem majd visszamentem az előtérbe. Pár perc múlva megjelent Evedis. Végigmért majd az ajtó felé indult és intett hogy kövessem. Ahogy kiértem megcsapott egy gyenge szellő. Az egyre erősödő láztól rögtön megszédültem és majdnem elvágódtam. Evedis rám mordult:
- Mary gyere már, nem érünk rá a hülyeségeidre.
Elindultam felé, de alig tudtam talpon maradni.
- Gyere ide és fogd meg a kezemet, adta ki a parancsot a nő. Hangjától a hideg futkosott a hátamon, de megtettem. Alig hogy megfogta a kezemet rögtön el is engedte, mert szinte égette olyan forró volt a láztól.
- Mi a fene bajod van neked? – kérdezte és megfogta a homlokomat – Te nagyon lázas vagy, így nem viszlek sehova – mondta végül.
- Most pedig visszamész a szobádba és lefekszel, majd Ward visz neked valami bájitalt.
Térdre borultam előtte és könyörögni kezdtem:
- Kérem Úrnőm, ne küldjön vissza. Nem vagyok olyan rosszul, csak ne küldje hozzám Ward Urat!
- Elhallgass ostoba szolga! Te kerested magadnak a bajt, most viseld is a következményeit! – hangzott a fagyos utasítás, és én kelletlenül visszakullogtam a szobámba.

Átöltöztem és visszafeküdtem az ágyba. Megint végigfutott rajtam a remegés, nagyon fáztam.
Úgy éreztem hogy menten elalszom, de tudtam hogy nem tehetem meg, mert akkor meghalok.
Szinte kényszerítettem magam az ébren maradásra, de az álom legyőzött. Álmaimban ismét a szüleimet láttam, de nem örülhettem túl sokáig, mert Ward egy hatalmas pofonnal visszarántott a rideg valóságba. Nem is a fájdalmat éreztem, ami az ütéssel járt, hanem a rettegést, amit őrjöngő tekintete váltott ki.
A láztól alig láttam, és moccanni sem mertem.
Ward fölém hajolt és belém erőszakolt valami löttyöt, amitől tisztult a látásom. Belenéztem a szemeibe és mégjobban elfogott a rettegés. Hihetetlen hogy milyen gyönyörűek lennének a szemei, ha nem torzítaná el folyton a harag és az undor. Még magam is megrémülök a gondolataimtól, hát még mikor Ward is észreveszi őket. Az arca eltorzul a haragtól, a keze már lendül is, megrázkódok az ütéstől. - Hogy merészeltél rólam fantáziálni mocskos szolga? – sziszegte a fülembe, - ezért büntetés jár! – Arcára kiült a jól ismert sátáni vigyor. Egy rántással letépte rólam a takarót és a tekintetében mohó fény csillant. A falig hátráltam, de Ward elkapta a derekamat és visszarántott. Erősen fogott, szinte nekiszorított az ágynak, közben halkan, de fenyegető hangnemben beszélt hozzám.
- Most már hiába menekülsz szépségem, már túlzottan felhúztál, most már elveszem ami jár nekem . – Mielőtt észbe kaphattam volna , a keze már a hálóingem alatt volt. Végig tapogatott mindenhol, a keze hírtelen a bugyimra tévedt. Halálos rémület futott át rajtam, ő csak gonoszul mosolygott – Ez útban lesz, mondta és letépte rólam, majd egy határozott mozdulattal belém vezette az ujját. Annyira megijedtem a váratlan mozdulattól hogy megugrottam, de persze nem tudtam szabadulni. Ő csak felröhögött és gúnyosan megjegyezte: - Gondoltam így utoljára még beavatlak téged is a jóba, de ha te nem szeretnéd, akkor durvábban is felléphetek, de az csak neked lenne rossz. - Én így-úgyis megkapom amit akarok, a kérdés az hogy te meik utat akarod , a könnyebbiket, vagy a nehezebbiket.
Odahajolt a számhoz, hogy megcsókoljon, de leköptem. Erre felpofozott és elkezdett üvöltözni, hogy ezt még nagyon megbánom. Rettegtem. Rám nézett és elkezdte kicsatolni az övét, és lehúzta a nadrágját, majd az alsógatyáját is. És rám nézett. Arcomon patakokban folytak a könnyek.

- Na mi a baj Mary? Látom rajtad, hogy nem érted a helyzetet. - Pedig olyan egyszerű. - Te szépen idejössz és megadod nekem, amire vágyok. - Egy jó szolgáló mindig ura kedvében jár.
Csak néztem rá, de meg sem mertem mozdulni. Kezdett fogyni a türelme, megfogta a nyakamat és odarángatott a meredező szerszámához. Még mindig nem mozdultam, csak a zokogásom törte meg a csendet. Könyörgő szemekkel néztem rá, de nem hatotta meg. Dühösen rám mordult: - Mary, még mindig nem azt teszed amit mondok neked! – Ugye nem szeretnéd ha megint bántanom kéne téged? – Hangja könyörtelen volt és lekezelő.
Nem mozdultam. Ward már nem bírta tovább visszatartani a vágyait. Elkapta a fejemet és rányomta a farkára. Annyira megijedtem hogy egészen a torkomig csúszott, elkezdtem fulladozni. Ez persze koránt sem érdekelte, csak a saját vágyai foglalkoztatták.
Elkezdte rángatni a fejemet az egyre keményedő péniszen. Testét meg- megrázta a kéj, száját egyre erősödő nyögések hagyták el. Egyre gyorsabb iramot akart. Engem a hányás kerülgetett, levegőt is alig kaptam. De semmit sem tehettem, he nem engedelmeskedem, megöl.

Teste megrázkódott, egy elnyújtott hörgést hallatott és éreztem ahogy a torkom, a szám megtelik a magjával. Elkezdtem köhögni és kiakartam köpni, de Ward elkapta a torkomat és elkezdte szorongatni. – Nyeld le, különben megöllek! – sziszegte a fülembe, és én engedelmeskedtem.- Ez nagyon jól esett, ma ügyes voltál Mary. Nem kapsz büntetést. – mondta gonoszan. – Nagy kár hogy csak egy sárvérű korcs vagy, így nem lehetsz a feleségem, pedig nagyszerű ágyas lenne belőled - Én csak csendben ültem és néztem magam elé, szinte fel sem fogtam amit mond. A szégyent sosem fogom feldolgozni. Csak akkor tértem magamhoz, mikor Ward rám parancsolt hogy menjek és fürödjek le. Megvártam míg kimegy és végre magamra maradok. Akkor kitört belőlem a zokogás. Odavánszorogtam a tükörhöz és belenéztem. A látványtól majdnem elájultam. A bőröm szinte világított, olyan sápadt voltam. És megláttam a szám szélén a meggyalázásom bizonyítékát. Elkezdtem öklendezni és pár másodpercen belül mindent kiadtam. Rémülten fedeztem fel hogy vért is hánytam, tudtam hogy közel a vég. De már nem is érdekelt, csak szabadulni akartam, így vagy úgy.
Elmentem fürödni, hosszú ideig engedtem magamra a vizet és gondolkodtam. A tüdőmben lévő fájdalom egyre erősebb lett, és erősem fulladoztam. Csak abban reménykedtem hogy hamarosan belehalok a sérüléseimbe, vagy pedig Voldemort Nagyúr gyorsan végez velem.
Kiszálltam a kádból, megtörülköztem és felöltöztem. Leültem az ágy szélére és a gondolataimba merültem. Nem tudom mit hoz a jövő, de remélhetőleg ennél már nem lesz rosszabb. Végig dőltem az ágyon és lehunytam a szemem, pár óra múlva erős kopogásra ébredtem fel.

4; Fejezet:

Lehajtott fejjel lépdeltem a hosszú folyosón, kezemben tálca. A máskor könnyű tálca, most ólmos súllyal húzta le a kezeimet, és a folyosó is végtelennek tűnt. Minden egyes lépéssel nehezebb lett. Már maga a lélegzés is csak komoly nehézségek árán ment. Tudtam hogy ma éjjel meghalok, csak abban reménykedtem hogy mindez gyorsan történik és nem szenvedek egész éjjel. Elértem az ajtót. Megálltam egy pillanatra, de tényleg csak egy szívdobbanásnyi időre, mielőtt benyitottam volna.
Mikor beléptem, egy pillanatra csend lett, halálos csend és minden szem rám szegeződött. Fel sem mertem nézni, csak vártam az utasítást.
- Mary! Viselkedj udvariasan a vendégünkkel! – mordult rám az idősebb Thessan és én lassan elindultam Voldemort felé. Szinte vártam hogy mikor küldi rám valaki az első átkot, de nem történt semmi. Odaléptem Voldemort elé és meghajoltam.
Hirtelen felém nyúlt a kezével. Elöntött a rettegés, de nem mertem mozdulni. Finoman az állam alá rakta a kezét és felemelte a fejemet. Belenéztem az égő vörös tekintetbe, de nem rémített meg. Szinte megigézett a tekintete, képtelen voltam elfordítani a fejemet, pedig tudtam hogy olvas a gondolataimban. Nekem már úgyis végem, gondoltam. Akkor meg már mindegy hogy megölnek e, vagy magamtól halok meg.

Voldemort megrázta a fejét a felkínált tea láttán, én pedig megfordultam és elindultam hogy felszolgáljam a teát a Thessanoknak. Pár lépés után, azonban a lábam megbicsaklott és elvágódtam. Egy pillanatig fel sem fogtam hogy mi történt. De egy dühös hang észhez térített. Felnéztem és rögtön láttam Uram, Marvolo Thessan dühtől tajtékzó arcát.
- Mocskos szolga, takarodj a szemem elől! – Belőlem feltört a zokogás, és térden csúszva mentem felé. – Könyörgök Uram, bocsásson meg! – hangom akadozott a sírástól.
- Ward! Vidd ki innen ezt a rongyot! Csak leéget minket a Nagyúr előtt.
Ward arcán kéjes öröm jelent meg, ahogy odalépett hozzám és felemelt a földről. Hirtelen elhallgattam, tudtam hogy ezzel mindennek vége, már a sírásnak sem volt értelme.
Egy pillanatra még visszanéztem, de nem láttam mást csak gyűlölködő tekinteteket. Kivéve egyet. Voldemort Nagyúrét. A tekintete csodálkozást fejezett ki és tele volt kérdésekkel. Valószínűleg még sosem látott embert ennyire félni, pedig ő is értett a megfélemlítéshez. És azt is nyomban lemérte hogy Wardtól retteghetek a legjobban.
Kiléptünk az ajtón. Ward rám nézett, majd elvigyorodott. Megszaporázta lépteit és a szobája felé indult. Beléptünk a szobába, kattant a zár. Tudtam hogy ezt a szobát élve már nem hagyom el. Letett az ágyára és megszólalt, halk de semmi jót sem sejtető hangján:

- Ma éjjel meghalsz, meg foglak ölni. Sajnos ami az előbb történt, az megbocsájthatatlan. Pedig már minden olyan jól alakult, már annyira belejöttél a dolgokba és pont most szúrod el – hangja gúnyos volt, rá néztem és vártam. – Ne nézz rám ilyen bánatosan Mary, ígérem gyors leszek, de előtte még szeretkezni fogunk! – hangja fagyos volt és parancsoló. Odalépett hozzám és elkezdett vetkőztetni. Mikor végzett, tekintetét végigfuttatta rajtam, majd gyorsan levette a ruháit.

Odafeküdt mellém és átölelt. Szorosan fogott, de mégis gyengéden. Megcsókolt. Belenéztem a szemébe, most nem volt benne gőg vagy undor csak a tiszta vágyat láttam. Elkezdett csókolgatni, szép fokozatosan haladt lefelé. Én kétségbeesve vettem észre, hogy szétgyötört testem nagyon is reagál a kényeztetésre. Meg-megremegtem forró csókjaira és apró sóhajok hagyták el a számat. Belenéztem a szemébe és szinte kényszeresen cselekedtem. Csókoltam ahol értem, ő finoman rám mosolyodott. A változás hihetetlen volt. Elkezdett simogatni. Óvatosan ledöntött az ágyon és megcsókolt. Én beleremegtem az élvezetbe, ahogy megéreztem a nyelvét a számban. Észre sem vettem mikor belém hatolt, csak azt vettem észre, hogy a csípőjével mozogni kezd, de a csókolózást egy percre sem hagyta abba. Egy ismeretlen érzés kezdett úrrá lenni a testemen. Minden egyre jobb és jobb lett. Átöleltem és finoman megharaptam a fülét, a nyakát csókolgattam és közben megpróbáltam megfékezni a kitörni készülő nyögéseket, sikolyokat. Ward nem szégyellte kifejezni az érzéseit és kezdett gyorsítani a tempón, közben elégedett sóhajok hagyták el az ajkait. Egyre közeledett a beteljesülés, testünk egymáson remegett. Harapdáltam a száját, közben görcsösen szorítottam az ágyneműt és a derekát átkulcsoltam a lábaimmal. Testemet elöntötte a kéj, Ward magához ölelt miközben a remegés az ő testét is rázta. Együtt jutottunk el a csúcsra, ugyanazon pillanatban hagyta el a számat az elhaló sikoly, mikor az övét a rekedtes éles nyögés.
Végig dőltünk az ágyon és még sokáig néztük egymást. Mikor a testem lecsillapodott, akkor vette elő a szégyen és a bűntudat. Mint valami kis olcsó lotyó, odaadtam magam Wardnak, annak az embernek aki eddig csak ütni és megalázni tudott. Mintha Ward is csak most döbbent volna rá, hogy mit tett, felpattant az ágyból.

- Ezt nem szabadott volna – suttogta, és rám szegezte a pálcáját. – Crucio! – elöntött a fájdalom, de mire sikoltásra nyitottam volna a számat, már abba is maradt a kínzás.
Ward dühösen felordított és eldobta a pálcáját, majd odarohant hozzám és felpofozott. Én csak néztem rá könnyes szemmel, nem értettem semmit.
- Öltözz! – szólt fagyosan. Magamra kapkodtam a ruháimat, mire ismét ránéztem Wardra, ő már fel volt öltözve és türelmetlenül várt rám. Durván megfogta a karomat és kirángatott a szobából, le az alaksori szobámba. Belökött az ajtón, a földre estem. Még fel sem tápászkodtam mikor a fájdalom elöntötte a testemet. Sikoltozni kezdtem.
- Ezt azért kapod, mert elcsábítottad a fejemet, és ezért nem tudtalak megölni. Visszaéltél a helyzettel. Azt hitted hogy majd megmenekülsz ha önként odaadod nekem magad? Tévedtél. Abbahagyta a kínzást, de helyette elővette egy ostort és elkezdett ütni-verni. Kezdett elsötétülni előttem a világ, majd minden homályba veszett.

Mikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem, és egy merő vér voltam. A fájdalom olyan erős volt hogy a szememet is alig tudtam kinyitni. Rám tört a köhögés, vért köptem a tenyerembe. Szenvedtem kívül, belül. Azt kívántam bárcsak megölt volna Ward. De nem tette, helyette még hamis illúzióba kergetett és utána még jól meg is kínzott. Csak feküdtem és néztem a semmit. Egy sötét árnyat láttam, ami egyre közelebb jött. Gonoszan rám vigyorgott, és csak várt. Tudta hogy még nem jött el az ő ideje, még hagyott szenvedni.
A fájdalom egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Már alig észlelem a külvilágot, de az árny már szinte a képembe nevet. Elveszítem az eszméletemet, hogy a következő pillanatban felriadjak a fájdalomra és a lázra.

Kinyílik az ajtó. Már annyi erőm sincs, hogy a fejemet felemeljem. Valaki közeledik felém, hallom a lépteit. Reménykedem, hogy azért jött hogy végezzen velem és ezáltal elvegye a szenvedéseimet is. Megáll mellettem, és rám néz. Nem mozdulok. Ő gyengéden felemel a karjaiba. Nagy nehezen ránézek, egyenesen a vörös szempárba. Voldemort Nagyúr elindul velem az ajtó felé. Végigsétál a folyosón, kilép a kastélyból. Megcsap a levegő, megborzongok. Nyugodtan lépked, majd pár perc múlva már egy egész más helyen találom magam. Egy sötét kúria áll előttünk. Besétál a házba, felvisz a lépcsőn és bevisz egy szobába. Végigfektet az ágyon.
- Nehéz éjszakád lesz, és erősnek kell lenned, én mindent megteszek hogy ne halj meg. Tarts ki! – mondta csendesen. Ránéztem és erőtlenül bólintottam egyet és elájultam.

5; Fejezet:

Felüvöltöttem a kíntól. Voldemort óvatosan törölgette a sebemet egy vizes ruhával. Magamra néztem, és elfogott a félelem mikor tudatosult bennem hogy csak a bugyim van rajtam. Ijedten néztem Voldemortra, kiszolgáltatva éreztem magam.
- Nem kell félned, csak letisztogatom a sebet, mert fel kell nyitnom, különben nem tudom kiszedni a nyílhegyet – halkan beszélt, de a hangja nyugodt volt, én mégis féltem. Rémületem csak fokozódott, mikor megláttam hogy elővesz egy nagy kést.
- Próbálj meg ne nagyon hadakozni, mert akkor nehezebben tudom majd kiszedni a nyílhegyet. Fájni fog, de megpróbálok a lehető legkíméletesebben dolgozni – ránéztem és nagyon halkan elrebegtem egy – rendben-t , és vártam. A következő pillanatban felsikoltottam a fájdalomtól, mert a kés jéghideg pengéje behatolt a húsomba. Zokogtam, könyörögtem Voldemortnak hogy inkább öljön meg, de nem válaszolt csak folytatta amit elkezdett. A fájdalom egyre erősebb lett, véresre haraptam az ajkaimat és erősen szorítottam a lepedőt. Hirtelen abbahagyta és rám nézett. – Ezt meg kell innod, csillapítja valamelyest a fájdalmaidat . mondta és egy fiolát vett elő. Óvatosan beleöntötte a számba. Kissé keserű volt, de lenyeltem. Pár másodperc múlva éreztem ahogy a fájdalom gyengül és egy kellemes bódult állapotba kerülök. Már kezdtem volna elszenderedni, de ekkor olyan hatalmas fájdalom ért, mint még soha. Üvöltöttem és megfeszítettem a testemet. Ránéztem Voldemortra, a látványtól majdnem elájultam. A jobb keze csuklóig a sebben volt. Megpróbálta kiszedni a nyílhegyet, de a legkisebb mozdításra is olyan fájdalom hasított belém hogy rángatóztam. – Ez így nem fog menni – mondta Voldemort. – Belehalsz a fájdalomba, és még akkor sem tudom kiszedni azt a vacakot. Rám szegezte a pálcáját és halkan elsuttogta a stupor szót. Elsötétült minden. Álltam a sötétben, de nem voltam egyedül. A sötét árny egyre közelebb jött. Hatalmas gonosz vigyor terült szét az arcán. Suttogott, de én tisztán értettem fagyos szavait.

- Közeleg az idő, szépségem, már nem kell sokat várnom!
- Nem! nem fogom feladni – suttogtam, de hangom egyre magabiztosabb lett - Nem fogsz megkapni! TŰNJ EL! – az utolsó szavakat már kiabáltam, és felébredtem.
Körülnéztem, a szobában félhomály volt. Puha, meleg takaró volt rajtam és a sebem is be volt kötözve. Nyílt az ajtó, összerezzentem. Voldemort Nagyúr lépett be, nyomában egy manó. Odajött az ágyhoz és megszólalt:
- Végre magadhoz tértél. A nyílhegyet kiszedtem és a sebet kitisztítottam, de a méreg már nagyon szétterjedt a testedben. Van ellenszer, de csak rajtad áll hogy kibírod e a fájdalmat, vagy sem. Elég agresszív a méreg, ezért az ellenszer is az. Nagy fájdalmaid lesznek. Ha élni akarsz, ki kell tartanod. – elővette a bájitalt és beleöntötte a számba. Megittam. Égette a torkomat és ahogy haladt lefelé, egyre jobban égetett, mart. Voldemort elővett még egy fiolát. – Ez egy erősítő főzet, és a fájdalmakat is csillapítja valamelyest. – mondta és felém nyújtotta, szinte kikaptam a kezéből, mert a fájdalmaim már egyre erősödő stádiumban voltak. Megittam, pár perc múlva éreztem hogy kicsit jobb, de korántsem elég. Aludni akartam. – Most magadra hagylak, hogy pihenhess, de a manó itt marad veled és ha bármi gond van szól – mondta. Gyengéden végighúzta a kezét az arcomon és kiment.
Elmerültem az álmok birodalmába. Az árny már várt rám. Egyre közelebb jött és kegyetlenül vigyorgott. – Végre megint ketten maradtunk, szépségem! – mondta jéghideg hangján.

- Már mondtam, hogy tűnj el, mert nekem semmi dolgom veled! – hangom fenyegetőbb hangot ütött meg, de ez nem zavarta az árnyat, megint közelebb jött és az alakja is tisztult. Elfogott a rettegés. Rettentően félelmetesen nézett ki. Hosszú köpeny fedte a testét, az arcát nem láttam, csak a vigyorba húzódó száját, de volt egy olyan érzésem hogy nem is akarom látni. Telt-múlt az idő. Én közben hol gyengébbnek, hol erősebbnek éreztem magam. Fel alá járkáltam hogy eltereljem a figyelmemet az árny vigyorgó képéről, de suttogását nem tudtam kizárni. Körülnéztem hogy nem e látok valami kiutat innen, de mindenhol csak a sötétséget láttam. – Hiába nézelődsz kedveském! Itt én vagyok az úr, én osztom le a szabályokat és te nem menekülhetsz – hangja egyre fenyegetőbb lett, de nem törődtem vele. Hátat fordítottam neki. Nagy hiba volt. Odaugrott és megrángatott. Kényszerítette hogy belenézzek a szemébe, az arcába. Ránéztem és elfogott az iszonyat. A feje helyén egy koponya volt, a szemei feketék voltak és a semmibe vesztek. A földre estem és csak bámultam rá. A végtagjaimat megbénította a félelem. Felröhögött, hangjától a hideg futkosott a hátamon. – Nagy hiba volt kislány, hogy hátat fordítottál a Halálnak! – hangja olyan volt, mint a jég. – Most már nem menekülhetsz – suttogta és már nyúlt volna felém hogy magával ragadjon, de az életösztön erősebbnek bizonyult. Felugrottam és nekiestem a Halálnak. De üthettem akárhogy, ő csak nevetett tovább kárörvendően. Majd egy gyors mozdulattal elkapta a torkomat és felemelt a földről. Fulladoztam, de nem adtam fel. Addig kapálóztam, míg sikerült megütnöm mellkas tájékon. Egy pillanatra megdöbbenhetett, mert gyengült a szorítása. Ki is használtam, kitéptem magam a szorításából és arrébb ugrottam. Ő csak nézett rám, már nem vigyorgott. Arca groteszk vicsorba torzult. Ekkor egy képtelen ötlet futott át az agyamon. Arra gondoltam, hogyha ez egy álom, akkor én is tudom irányítani. Erősen koncentráltam valami használható eszközre. Eszembe jutott a kés, amivel Voldemort nyitotta fel a sebemet. Láttam ahogy a Halál elindul felém, hogy véget vessen a játéknak. Lehunytam a szemeimet, és erősen koncentráltam a késre, szinte láttam magam előtt. A Halál már közvetlenül előttem állt és már készült lesújtani a kaszával, de abban a pillanatban ott volt a kezemben a kés, és azonnal szúrtam. A Halál szinte meglepődve nézett rám, majd hátraesett. Nézett engem és várt. Már lendült volna a kezem, mikor váratlanul megszólalt.

- Ne tedd! – értetlenül néztem rá – és ugyan miért ne végezzek veled? Te szó nélkül végeztél volna velem! – mondtam ingerülten. – Ha megteszed, azzal hatalmas terhet veszel a nyakadra, egy átkot – hangja félelmetes volt, de őszinte. Nyelt egyet és folytatta. – Ha megölsz, át kell venned a helyemet, és azt nem hiszem, hogy szeretnéd. – döbbenten eresztettem le a kést. – Én is így lettem azzá ami vagyok. Már legalább 5000 éve én végzem ezt a szomorú kötelességet – hirtelen nagyon szomorú lettem, szinte mardosta a szívemet a bánat. – Két lehetőséged van – mondta – az egyik hogy megölsz és ezáltal átveszed a helyemet, a másik pedig hogy meg hagyod az életemet és én elengedlek. A szemem felcsillant, végre egy kis halvány remény a túlélésre. – Rendben, akkor legyen a második lehetőség – mondtam. A Halál felállt a földről és rám nézett. Rendben, legyen.

Megérintette a fejemet. Elsötétült a világ. Mikor magamhoz tértem a napfényben fürdőszobát láttam és az ágy mellett ott állt Voldemort Nagyúr. Kissé feszélyezve éreztem magam, de meg is nyugtatott a jelenléte. Lehúzta rólam a takarót, hogy megnézze a sebet. A kezem mellett ott volt a kés is, kissé véresen. Nem tudom hogy melyikünk döbbent meg jobban. Félénken ránéztem, de nem fűzött kommentárt a dolgokhoz. Levette a kötést és döbbenten rám nézett, nem értettem hogy miért néz rám ilyen furcsán, ezért én is megnéztem a sebet. Jobban mondva csak néztem volna, mert az eltűnt, mint ha sosem lett volna ott. A Halál szép munkát végzett, gondoltam. – Hát rendben, ha már ilyen szépen rendbe jöttél, akkor akár velem is reggelizhetsz – mondta és indulni készült. De mikor látta zavaromat, visszafordult. – Ott szemben van a fürdőszoba – mutatott rá egy ajtóra, - és a szekrényben találsz ruhát is. 10 perc múlva lent várlak – mondta és kiment. Én vihar sebesen kipattantam az ágyból és már rohantam is a fürdőbe, rendbeszedtem magam, majd egy szál törülközőben visszamentem a szobába. Kinyitottam a szekrényajtót és pár percig csak bámultam mozdulatlanul. Sosem voltam az a vásárolgatós fajta, de nőnek születtem. Mivel azonban sürgetett az idő, gyorsan magamra kaptam egy farmert, meg egy pólót, meg egy nyári papucsot. Belenéztem a falon lógó tükörbe és nagyjából elégedett voltam a látvánnyal. Odasétáltam az ajtóhoz, de ,már korántsem voltam olyan nyugodt. Kiléptem az ajtón. Megláttam a hatalmas lépcsőt. Arra vettem az irányzékot. Megálltam a tetején, vettem még egy nagy levegőt és elindultam lefelé.

6; Fejezet:

Beléptem az ebédlőbe. Voldemort már ott ült az asztalnál és várt engem. Amint közelebb értem, lehajtottam a fejemet és a lehető legtávolabb ültem le. Csak magam elé néztem, egy pillanatra sem mertem ránézni, de magamon éreztem a tekintetét. A tányéromban lévő ételre néztem, majd Voldemorta. Ő fáradtan sóhajtott egyet és bólintott. Elkezdtem enni, de a szemem sarkából szemmel tartottam. Minden mozdulatára összerezzentem, és bármikor készen álltam a menekülésre. Csendben evett és közben újságot olvasott. Hirtelen csörömpölés ütötte meg a fülemet, felkaptam a fejemet és láttam hogy a villája a földön landolt, de már bosszús arccal nyúlt volna utána hogy felvegye. Én mint a villám, felpattantam és már rohantam is oda és felvettem, majd szememet lesütve nyújtottam oda neki. Álltam és néztem a földet. Összerezzentem, mikor megéreztem Voldemort kezét az állam alatt. Felemelte a fejemet, hogy beletudjon nézni a szemembe. A rettegés futkározott végig a gerincemben, ahogy a vörös szemekbe néztem. Éreztem ahogy olvas a gondolataimban. Hirtelen elengedett. – Ülj vissza és egyél tovább, és legközelebb nem kell ugranod, nem vagy szolga – mondta . – Értettem Uram! – hangom még mindig elég gyengécske volt. – Nem kell Uramnak szólítanod, hívj Voldemortnak! Érted? – kérdezte halkan. – Igen, Voldemort – alig hallhatóan mondtam ki a nevét, szinte csak elsuttogtam és visszaültem enni. – Ha akarsz, reggeli után kimehetünk a kertbe, rád férne. – nézett végig hófehér bőrömön és beesett arcomon. – Rendben. – mondtam halkan.

Kiléptünk a kertbe. Hunyorognom kellett, mert úgy éreztem, teljesen elvakít a napfény. A kert gyönyörű volt és hatalmas. A Thessanoknál nem sok alkalmam volt kimenni a levegőre, pedig régebben imádtam sétálni a szabadban. Megborzongtam, ahogy megéreztem Voldemort kezét a vállamon. Ránéztem, bele a szemeibe, de az érzelemmentes maradt. – Gondoltam, ezt visszaadom neked – mondta csendesen, és egy varázspálcát vett elő a zsebéből. A szívem nagyot dobbant amikor megláttam a pálcát. Gyönyörűen megmunkált, elegáns, hófehér pálca. Imádtam azt a pálcát, már az első perctől kezdve ahogy a kezemben fogtam. Szinte láttam magam előtt az öreg Ollivander arcát, mikor a kezembe adta a pálcát és az azonnal elfogadott engem. – Gyönyörű pálca és nagyon különleges is, majd meglátja – mondta az öreg, akkor még nem értettem mire céloz. Halványan elmosolyodtam, ahogy visszatértem a valóságba, de mosolyom gyorsan tovaszállt és ijedten Voldemortra néztem. – Nem kell elfojtanod a mosolyodat. Egy ilyen gyönyörű lánynak az bűn lenne. Arcomat elöntötte a pír, szemlesütve vettem el a felém nyújtott pálcát. Ahogy a kezembe vettem elöntött az a jól ismert bizsergés. Szinte éreztem ahogy a hosszú hónapokig visszafogott mágia újra átjárja a testemet. – Furcsa egy pálca – mondta Voldemort, - megpróbáltam vele varázsolni, de nem történt semmi és ugyanez történt az idősebb Thessan is – kérdőn nézett rám, sóhajtottam egyet és belefogtam a magyarázatba. – Ez egy nagyon különleges pálca, mert senki másnak nem másnak nem engedelmeskedik csak a gazdájának. Ollivander Úr állítása szerint a pálca választja a varázslót. Azt is elmondta hogy ez volt a legelső pálca, amit eladásra készített és mindeddig úgy hitte sosem találja meg a gazdáját. A szívem majd meg szakadt mikor elvették tőlem, és nem is reménykedtem hogy valaha viszontlátom. Gondoltam, hiába reménykedem biztos kettétörik, hiszen egy sárvérű mocskolta be – hangomba végtelen szomorúság vegyült.
Voldemort mélyen a szemembe nézett, majd halkan megszólalt:

- Varázsolj! – hangja nem volt fenyegető, de mégis összerezzentem és kimondtam a legelső varázsigét ami az eszembe jutott – Expecto Patronum! – kiáltottam, és abban a pillanatban egy hatalmas állat szürkés alakja bontakozott ki. Kecsesen mozgott, mint minden nagy ragadozó. Odasétált elém és köddé vált. Csak néztem tovább a tájat, de Voldemort hangja visszahozott a valóságba. – Nem gondoltam volna hogy végre tudod hajtani ezt a varázslatot. – Nem mondtam semmit, csak a tájat figyeltem. Hirtelen megéreztem a Voldemort kezét az enyémen. Összerezzentem a félelemtől, de ő nem zavartatta magát, megfogta a kezemet és elindult a kert egy pontja felé. Lehajtott fejjel lépkedtem mellette. Nem tudom hova tartottunk és miért, de a félelem már a szívembe költözött. – Nem kell ennyire félned – suttogta a fülembe Voldemort. Hangja nyugodt volt, de én még sem tudtam megnyugodni tőle. Végül pár perc séta után, megláttam egy gyönyörű rózsalugast. Volt ott egy pad is, oda ültünk le. Én szokásomhoz híven a földet bámultam és meg sem mertem szólalni. Végül Voldemort elunta a csendet. – Mesélj magadról – kérte és közben egy pillanatra sem vette volna le rólam a tekintetét. - Nem tudom mit mondhatnék Voldemort Nagyúr. – szinte suttogtam. – Mesélj az életedről! – Átlagos életem volt, átlagos vágyakkal. Nagyon örültem mikor megkaptam a levelet a Roxfortból hogy felvettek. Sok volt körülöttem a furcsa dolog, amiket én csináltam, akaratomon kívül, és fogalmam sem volt hogy miért történik mindez. De mikor végre fény derült a boszorkány mivoltomra, megnyugodtam és kíváncsian vártam a szeptembert. Az iskolába hamar beilleszkedtem és nagyon meg is tetszett a kastély ódon hangulata és minden más is. Nagyon szerettem ott lakni. De nagyon vártam a szünidőket is hogy végre láthassam a szüleimet. – hangom itt megremegett, keserűség árasztotta el a szívemet.

Nagyon hiányoztak a szüleim. Két apró könnycsepp folyt végig az arcomon. De még mindig a földet néztem. Nyeltem egy nagyot és folytattam. – Egy iskolai szünetben, pont Karácsonykor lett vége a nyugodt kis életemnek. Nem tudom miért minket találtak meg, mit ártottunk nekik. Megölték a szüleimet, engem elhurcoltak és igen hamar tisztázták velem a játékszabályokat. A hosszú hónapok kemény munkája és a durva nevelés gyorsan kitörli az emberből az érzelmeket, és a múltat. Érdekes módon sosem gondoltam a szökésre, egyrészt tudtam hogy az lehetetlen, másrészt szinte beletörődtem a sorsomba. – hosszú csend állt be a beszélgetésbe.
- Sokat szenvedtél, amit nem érdemeltél meg – mondta csendesen. Jólestek a szavai, de nem mertem rá nézni. Az állam alá nyúlt és finoman felemelte a fejemet hogy a szemembe nézhessen. A szemem még mindig a könnyektől csillogott. Hosszasan néztünk egymás szemébe, és lassan kezdtem megnyugodni. Elengedte az államat, de tekintetemet szinte fogva tartotta. Felemelte a kezét és az arcom felé nyúlt. Rémülten húztam össze magam, de csak a könnyeimet törölte le. Szinte reszkettem a félelemtől ahogy a keze a bőrömhöz ért. Hírtelen felállt és odasétált a lugas egy lelógó részéhez és leszakított egy szál vörös rózsát. Aztán visszasétált hozzám és felém nyújtotta. Óvatosan elvettem és halkan elmotyogtam egy köszönömöt. – Ideje indulnunk – mondta és megfogta a kezemet. Néma csendben indultunk vissza a házba.

7; Fejezet: Bizalom

Már több mint egy hete hogy a Denem kúriában voltam, a napok gyorsan teltek. Minden nap kimentünk sétálni.
A szobámban voltam, kissé fáradtnak éreztem magam a séta után. Feküdtem az ágyban és gondolkodtam a velem történt eseményeken. Pár napja még a Thessan kastélyban szenvedtem, és most itt vagyok. De vajon mit akarhat tőlem a Nagyúr?. Éreztem hogy elnyom az álom. Éreztem ahogy valaki megsimogatja az arcomat. Kinyitottam a szemem. Voldemort az ágy szélén ült és engem nézett. Kissé összerezzentem, pedig a kezei nagyon gyengédek voltak. – Nem kell félned, nem akarlak bántani – mondta halkan és tovább simogatta az arcomat. A félelmem kezdett elmúlni, vártam hogy mi lesz. Pár percig ültünk néma csöndben. Nekem határozottan jólesett a gyengéd bánásmód, de a bizalmam még nagyon ingatag volt. Valószínűleg Voldemort is rájött erre, mert mélyen a szemembe nézett, még mindig cirógatta az arcomat. Majd váratlanul közelebb hajolt és megcsókolt. Ledöbbentem, erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Végig futott a hátamon a hideg, de közben közben élveztem is a csókot. Gyengéd volt, mégis szenvedélyes. Ajkai lassan elváltak az enyémektől. Ránéztem, bizonytalan voltam és féltem tőle, inkább hallgattam. – Nem akartalak letámadni, de éreztetnem kellett veled hogy tőlem nem kell tartanod – hangja megnyugtató volt. Kezdett bennem ujjá éledni a bizalom. Hogy eloszlassa félelmemet, felkelt és megállt az ágytól pár méterre. – Pár nap múlva rendezek egy bált és örülnék ha a kísérőm lennél. – a félelem összerántotta a gyomromat. A rengeteg halálfalóra gondoltam, akik biztos nem néznék jó szemmel hogy bepofátlankodtam a bálra. A halálfalókról eszembe jutottak a Thessanok. Biztos ők is ott lesznek, hiszen az egyik legrangosabb aranyvérű család. Igazából egyikükkel sem szerettem volna találkozni, főleg nem Warddal. Elég volt már a puszta gondolat is, és kirázott a hideg. Voldemort hangja térített magamhoz. – Ha nem szeretnéd, nem kell jönnöd. Nem foglak kényszeríteni – mondta csendesen.
- Elmegyek! – még engem is meglepett a saját kijelentésem. Döntöttem, és legyen bármilyen borzalmas is az a bál számomra, ki fogom bírni. Meg akartam köszönni hogy megmentette az életemet, és arcán megjelent őszinte mosoly nekem is erőt adott.
- A bál szombat éjjel lesz. Szent Iván éjjelén – mondta vidámabb hangon. Bólintottam egyet, hogy megértettem az elhangzottakat. Voldemort menni készült, odajött az ágyhoz, adott egy búcsú puszit a homlokomra és már ment is az ajtóhoz. Szinte azonnal elöntött a pír. Szerettem volna a fejemre húzni a takarót, hogy kevésbé legyen kényes a szitu. Helyette lassan felkeltem az ágyból és odasétáltam Voldemorthoz. Ránéztem és megöleltem. Éreztem ahogy karjai körém fonódnak, nagyon megnyugtató volt.

Finoman kibontakoztam az ölelésből, majd elsuttogtam egy Köszönöm-öt, és visszamentem az ágyba. Voldemortot kissé meglepte a viselkedésem, de látszott az arcán hogy örül neki.
- Hamarosan visszajövök – mondta és kilépett az ajtón. Végignyúltam az ágyon. A csókra és az ölelésre gondoltam. Olyan jó érzés volt mikor átölelt, ott, abban a pillanatban megszűnt minden félelmem. Még magamnak sem mertem bevallani hogy nagyon szerettem volna ismét az ölelő karok között lenni és csókolni a száját. Megborzongtam. Biztos megőrültem, mondtam magamnak. Inkább szundizok még egy kicsit, most minden túl zavaros. Lehunytam a szemem, megpróbáltam elaludni, de nem nagyon ment, mert folyton a történteken rágódtam. Végül még is csak elnyomott az álom. Persze az ébredés sem hozta meg a kívánt nyugalmat.
Főleg mikor észrevettem hogy Voldemort ott fekszik mellettem. Hosszasan néztem ahogy alszik. Szerettem volna megérinteni a bőrét, de nem mertem. Inkább visszafeküdtem, de egy kicsit közelebb húzódtam hozzá. Már épp elaludtam, mikor éreztem ahogy átkarolja a derekamat és odabújt mellém.
Elmosolyodtam és lehunytam a szememet.

8; Fejezet: A Bál

Belesütött a szemembe a nap, felébredtem. Voldemort mellettem aludt. Lassan tudatosult bennem hogy ma este lesz a bál. Szerettem volna inkább visszafeküdni és átaludni az egész napot és majd csak a bál után felkelni, de már megígértem hogy elmegyek. Kimásztam az ágyból és megindultam a fürdő felé, leakartam zuhanyozni. Kissé elnéztem a távolságot, meg a sebességet és egy nekimentem az ajtónak. Jól bevágtam a fejemet és szerettem volna szitkozódni, de ekkor szorosan átkarolt két kar. Elmosolyodtam és megfordultam. – Mi volt ez a koppanás? – kérdezte vigyorogva. – Csak kissé nehezen nyílt az ajtó. – Szerintem csak a kilincset kellett volna használnod – mondta. – Ne röhögj! – kezdtem ál durcisan. – Miért, mi lesz ha nem? – kérdezte ártatlan arccal. – Azt nagyon megbánod! – Huhh, de félek! – mondta pimaszul. Gyorsan közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Magához szorított és vadul visszacsókolt. Jólesett a csókja és az ölelése, beleborzongtam. Elkezdett gyengéden simogatni, a keze váratlanul betévedt a hálóingem alá. Azonnal megdermedtem és kibontakoztam az öleléséből, majd kissé hátrébb léptem – Kérlek ne, még ne! – hangom elhalkult és a földet néztem. Átölelt, a vállára hajtottam a fejemet. – Nem félj, nem foglak bántani és nem is erőltetek semmit. Mégjobban hozzábújtam, és halkan pityeregtem. Halkan vigasztalt és letörölte a könnyeimet. – Szeretném, ha újra mosolyognál – mondta és adott egy puszit. – Na megyek fürdök egyet – mondtam, egy sunyi mosollyal körítve – Rendben, lent leszek, majd ha végeztél gyere le enni! – Volt egy olyan érzésem hogy nem lesz nyugtom tőle, de nem is zavart. Bevonultam a fürdőbe és teleengedtem a kádat. Levetkőztem és lassan beleereszkedtem a habos, forró vízbe. Na igen, ezt bármikor el tudnám viselni. Lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a víz kellemesen simogatja a bőrömet. Már kezdtem elszundítani, mikor egy jéghideg kéz ért a vállamhoz. Úgy megijedtem hogy azonnal felugrottam. Ez csak azért volt kínos mert anyaszült meztelenül álltam előtte. Éreztem ahogy az arcomba szökik a vér, Voldemort meg csak vigyorgott. Pár másodperces lelki hadakozás után, úgy döntöttem hogy inkább kiszállok a kádból, mert a víz úgy sem elég mély hogy el tudjak süllyedni a szégyentől. Kiléptem a kőre és megpróbáltam egy méltóságteljes sétát tenni a törülközőig, de megcsúsztam és ha Voldemort nem kap el, akkor bizony csúnyán bevágom a fejemet. Megfogott, magához húzott és megcsókolt. Mikor elengedett végre, már koránt sem éreztem olyan kínosnak a helyzetet. Rám terített egy törülközőt hogy ne fázzak, és visszakísért a szobába. –Ülj le! Hozok neked valamit – mondta és ki ment a szobából. Leültem az ágyra és vártam.

Pár perc múlva visszajött, a karjában egy dobozzal és nyomában Naginivel. A kígyó nyomban odacsúszott hozzám, hogy üdvözöljön. Megsimogattam és felvettem a földről az ágyra. Mikor először megláttam, halálra rémültem tőle, de rá kellett jönnöm hogy nem fog bántani és egész hamar összebarátkoztunk.
Letette elém a dobozt – Nyisd ki! – persze kérés nélkül is megtettem volna, de nem akartam udvariatlan lenni. Csak néztem, mikor egy gyönyörű ruhát vettem ki a dobozból. Egyszerűen gyönyörű volt. Ezüst színű volt, de olyan könnyű és selymes mint a víz. Csak ámuldoztam, még sosem láttam ilyen ruhát, persze biztosra vettem hogy varázslat állhat a dolog mögött.

- Tetszik? – kérdezte. Ránéztem és elmosolyodtam – Gyere ide és megsúgom – hangom suttogásig halkult. Voldemort lassan odasétált hozzám és leült mellém az ágyra. Átöleltem és megcsókoltam. Az ágyra döntöttem és rámásztam. Őrülten csókoltam a száját, harapdáltam a nyakát, simogattam ahol értem. Már kezdtek előtörni belőle az elégedett sóhajok, mikor hirtelen felpattantam az ágyból és elkezdtem öltözni. Felült és rám nézett. Olyan elkeseredett tekintettel nézett rám, mint a gyerekek ha elveszik tőlük a játékukat. De mikor látta hogy nem hatódom meg, visszadőlt az ágyra és sóhajtott egy fájdalmasat – Gyere enni – mondtam könyörgő hangon. Nagy nehezen feltápászkodott és lassan odasétált hozzám, a tekintete parázslott az elfolytott vágyaktól és az indulattól. Megfogott és erősen magához szorított, közben halkan suttogott a fülembe – Ki akarsz készíteni? Végighúztam a kezem a testén, és figyeltem az arcán a reakciót. Nagyon élvezte, és legszívesebben vitt volna az ágyba, de visszafogta magát – Csak annyira készítelek ki, amennyire jólesik - mondtam kaján hangon és megcsókoltam. Jó érzés volt a karjaiban lenni, biztonságban éreztem magam. – Na gyere, menjünk enni! – Kéz a kézben mentünk le. Egésznap együtt voltunk, jókat beszélgettünk. Azt vettem észre hogy nagyon megkedveltem a Sötét Nagyurat. Sőt.. éreztem hogy ez már több is annál. Gyorsan elment a nap és mire észbe kaptam már mehettem is készülődni. A szívembe beleköltözött egy rossz érzés. Nem tudtam megmondani hogy mi, de éreztem hogy ez a bál nem sok jót hoz számomra.

Lezuhanyoztam és elkezdtem öltözködni. A ruha tényleg gyönyörű volt, és nagyon jól állt rajtam. Majdnem földig ért. Felvettem a hozzá tartozó tűsarkút is. Igaz nem egy Bondage bakancs, de ne legyünk túl nagyigényűek. Mikor felöltöztem, leültem a tükör elé, hogy megcsináljam a hajamat. Kifésültem és egy laza kontyba csavartam, majd megcsináltam a sminket is. Elkészültem és odamentem a nagy álló tükörhöz, hogy megcsodáljam a művemet. Elégedett voltam a tükörképemmel, de tudtam jól, hogy a díszes társaságnak sosem leszek elég jó. De ebben a pillanatban nem is érdekelt. Nyílt az ajtó és belépett Voldemort. Ő is elegánsan volt felöltözve. Mitagadás, nagyon vonzó volt, és ahogy rám nézett, a hideg futkosott a hátamon. Közelebb léptem hozzá. – Na, mit szólsz? Hogy nézek ki? – kérdeztem. – Te ki vagy? És hogy kerülsz ide? – kérdezte. Azt hittem menten leülök – Most ugye csak szórakozol? Mary vagyok. Nem ismersz meg? – kérdeztem kétségbeesve – Nem, te nem lehetsz Mary. Ő nem ennyire szép – erre elöntött a düh és amennyire csak tűsarkúban lehetett, odafutottam hozzá. – Mi az, hogy nem ennyire szép? – kérdeztem a haragtól elcsukló hangon, de ekkor már mosolygott. – Ez nem volt vicces – kezdtem el duzzogni, erre felkapott a földről és megpörgetett a levegőben. – Azt ugye tudod hogy te vagy a leggyönyörűbb lány a földön?! – majd elolvadtam a szavaitól, de nem gyengülhettem el ilyen könnyen. – Azért ne ess túlzásokba – mondtam elvörösödve. – Szeretném, ha még ez is rajtad lenne – mondta és elővett egy gyönyörű nyakéket. – Te most le akarsz kenyerezni, ugye? – kérdeztem pimaszul, de közben le sem vettem a szemem az ajándékról. – Csak amennyire szükséges – mondta mosolyogva, és feladta a nyakéket. – Gyönyörű vagy, de mennünk kell, mert már megérkeztek a vendégek.- Ilyen hamar? – kérdeztem, a hangomból kihallatszott az idegesség. Átölelt. – Nincs mitől tartanod, végig veled leszek. Senki sem bánthat. – olyan megnyugtatóan mondta, hogy kénytelen voltam hinni neki. Kiléptünk az ajtón. Belekaroltam Voldemortba és lesétáltunk a lépcsőn.

Rettentő ideges voltam és egyre erősebb lett bennem az érzés hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. – Nyugi! Ne legyél már ilyen ideges – próbált nyugtatgatni. – Kíváncsi lennék, te hogyan viselkednél, ha téged vinnének a kivégzőosztag elé, persze pálca nélkül – mondtam élesen. – Hát biztos nem remegnék így. Elnémultunk, ahogy az ajtóhoz értünk. Nyílt az ajtó és beléptünk a fényben úszó terembe. Néma csönd lett, mindenki minket nézett, főleg engem. Kezdett zavarni a hírtelen jött reflektorfény.
Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam leplezni az idegességemet. Odamentünk az asztalhoz és leültünk. Azt hittem mentem elájulok, mikor megláttam ki ül velem szemben. Már előre tudtam hogy a viszonylagos nyugalmamnak rögtön annyi lesz és belebámultam a gonoszul vigyorgó Ward arcába. Vigyorogj csak, mást most úgy sem tehetsz nyavalyás, gondoltam. Váratlanul Voldemort megfogta a kezemet, ránéztem – Minden rendben? – kérdezte és közben megsimogatta az arcomat – persze – mosolyogtam rá. A szemem sarkából láttam ahogy Ward arcáról leolvad a mosoly, hehe, úgy kell neki, gondoltam gonoszan.

Idáig minden rendben, gondoltam. Talán még túl is élem ezt az estét. Behozták az ételeket, csendben eszegettem és közben kezdtem nagyon unni a helyzetet, mert belekezdtek valami rémesen unalmas beszélgetésbe. Csak néztem magam elé, és koncentráltam hogy ne aludjak el és megpróbáltam nem odafigyelni Wardra, aki olyan kihívóan nézett rám, hogy az már sértő volt. Hogy akadna a torkodon az a falat! Gondoltam magamban, erre Ward elkezdett köhögni és fulladozni. Alig bírtam visszafojtani a kitörni készülő röhögést. Voldemort kérdőn nézett rám, én meg gyorsan ártatlan fejet vágtam. – Kisasszony! – szólított meg a mellettem ülő idősebb férfi. – Meg kérdezhetem hogy kit tisztelhetek Önben? – kérdezte udvariasan az öreg. – Mary Elisabeth Foley vagyok – mondtam kissé zavartan. – Én pedig Herbert Cherley vagyok – mondta mosolyogva és kezet csókolt. – Nem kell ennyire zavarban lennie. Egy ilyen gyönyörű fiatal hölgynek bátrabbnak kell lennie. A szülei biztosan büszkék magára. – Igen, azok voltak – mondtam szomorúan. – Mit ért azon hogy voltak? – kérdezte. – A szüleim fél évvel ezelőtt meghaltak – mondtam, és jelentőség teljesen ránéztem Wardra, de az öreg nem vette észre. – Oh, nagyon sajnálom – mondta csendesen Mr Cherley és több szó nem is esett köztünk. Az asztal több pontján is csendes beszélgetésbe fulladt az iménti hangos szóváltás. – Mary! – szólítottak meg, gyorsan felkaptam a fejemet és rá kellett döbbennem hogy Ward szólt hozzám. – Igen? – kérdeztem kissé idegesen, mert éreztem hogy nem egy barátságos beszélgetés lesz. – Még nem is mondtam hogy mennyire jól áll neked ez a ruha – kezdte gyanúsan kedves hangnemben, - de a cseléd szerelés mégis csak közelebb áll hozzád. – mindenki elhallgatott és figyelte a kibontakozó jelenetet. – Hozzád pedig a diliház áll közel, Thessan! – jól kihangsúlyoztam a Thessan szót. Mindenki minket nézett. Szinte várták hogy mikor ugrunk egymásnak, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Végül is Voldemort felállt, közben fogta a kezemet így én is kénytelen voltam követni, nem mintha ez baj lett volna. A terem közepe felé sétáltunk, és ahogy visszanéztem, látnom kellett hogy még jó páran így tesznek, párokba rendeződnek. Voldemort átkarolt és belenézett a szemembe, de ez a nézés más volt, most nem kutatott a fejemben csak a tekintetemet akarta rabul ejteni. Persze hogy sikerült neki.

Nagyon vonzott a tekintete. Váratlanul megcsókolt. Beleborzongtam az érzésbe ahogy a nyelvünk találkozott. Észre sem vettem hogy félhomály borult a teremre és felcsendült egy kellemes, lassúzáshoz való zene. Elkezdtünk táncolni, körülöttünk mindenhol párok. A vállára hajtottam a fejemet. Minden olyan gyönyörű volt. Jó pár számot végigtáncoltunk. Mikor vége lett a táncnak, odamentünk az asztalhoz inni, mert engem már a kiszáradás fenyegetett. Már épp mentünk volna vissza a táncparkettre, mikor váratlanul megjelent Ward. – Felkérhetlek egy táncra, Mary? – a rémület és az undor kereszteződött bennem, de tudtam hogy el kell fogadnom. Ezt diktálta az illem, és mivel Voldemort sem ellenkezett így muszáj volt belemennem. – Igen – suttogtam alig hallhatóan. Ward megfogta a kezemet és szinte húzott maga után, be a tömegbe. Megszólalt a zene, és ahogy meghallottam, már tudtam hogy nem egy átlagos keringőre váltottam jegyet. A zene gyors és pattogós volt, megfűszerezve egy kis erotikával. Sajnos megkövetelte a testi kontaktust is, de ez még nem volt elég Wardnak. Magához rántott és tánc közben elkezdett simogatni, taperolni. Testünk szorosan összesimult, Ward nagyon élvezte hogy a kezei szabadon barangolhatnak a testemen. Undorodtam tőle és magamban fohászkodtam hogy legyen már vége. A zene egyre gyorsabb lett, ahogy a táncunk is. Hírtelen hátra döntött és rám hajolt, majd ahogy fokozatosan húzott vissza, csókjaival úgy haladt végig a testemen. Mikor ismét szemtől szemben szembe álltunk egymással, megcsókolt. Ekkor véget ért a zene én pedig dühösen kitéptem magam a kezei közül és elviharzottam az ajtó felé. Ward jött utánam, de a félhomályban, senkinek sem tűnt fel semmi. Nem tudtam, merre menjek, mert a sötétben nem láttam semmit ezért elindultam a lépcső melletti folyosón. Hallottam hogy Ward még mindig jön utánam és ezt egyáltalán nem tartottam jó dolognak.

- Hova rohansz ennyire Mary? – kérdezte rosszat sejtető hangján. – Hagyjál békén Ward! Hogy merészeltél megcsókolni? – üvöltöttem vele. Megállt előttem, és belenéztem a szemébe ami vágytól égett. Elfogott a félelem és elkezdtem hátrálni a sötétben. Sokáig nem jutottam mert éreztem hogy falnak ütközöm. Ward egyre közelebb jött, már láttam azt a jól ismert vigyort az arcán. – Ne félj Mary, nem akarlak bántani – suttogta és elém lépett. Elkezdett simogatni, közben a fülembe suttogott. – Ne reszkess ennyire szépségem, hidd el, mindkettőnknek jó lesz. - Elkezdtem sírni, erre magához szorított. – Kérlek Mary, ne sírj! Már rettentően hiányzott a tested, majd belepusztultam mikor otthagytál engem. Értsd meg, kívánlak minden percben, érezni akarlak most is! – mondta és benyúlt a ruhám alá. Legszívesebben felüvöltöttem volna, de ajka rátapadt az enyémre, így csak halk nyöszörgést tudtam kiadni. Lépteket hallottunk közeledni, Ward egy pillanatra abbahagyta a csókolózást, de a tenyerét rászorította a számra hogy ne tudjak kiabálni.

A sötétből előbukkant Evedis, látszott rajta hogy dühös. Mikor meglátta hogy a könnyes szemmel a falhoz lapultam és Ward keze a ruhám alatt van, még dühösebb lett és elkezdett veszekedni Warddal. – Mi a francot csinálsz Ward? Meg vagy őrülve? Azt akarod hogy megöljön minket a Nagyúr? – sziszegte. – Nyugodj már meg Evedis! Nem lesz semmi baj, csak egy kicsit elszórakozunk Mary-vel. – mondta nyugodt hangon és közben simogatott tovább. – Ward te beteg vagy! Most azonnal hagyd ezt abba, vagy különben szólok Apának. – Ward egy pillanat alatt odaugrott és elkapta a húga ruháját és megrángatta. – Ha bárkinek szólni merészelsz a dologról, akkor elfelejtem hogy a húgom vagy és nagyon megbánod. – fenyegetőzött. – Engem ne fenyegess Ward! És nem fogom hagyni hogy tönkre tedd a családunkat egy sárvérű miatt. – Ward keze gyorsan meglódult és egy hatalmasat csattant Evedis arcán. – Hallgass! Most pedig tűnj el, mert így is zavarsz! Mire háromig számolok már csak hűlt helyed legyen, különben rossz vége lesz. 1 – Evedis csak állt és nézett, - 2 – Ward elővette a pálcáját és a húgára szegezte, én nem is értettem hogy miért nem mozdul már Evedis. – 3 – mondta ki Ward és lendítette a pálcáját hogy kimondja a varázsigét, mikor eléugrottam. – Kérlek Ward, ne tedd! – könyörögtem halkan a sírással küszködve. Magam sem értettem hogy miért védtem meg Evedist, de a gondolat hogy Ward még a saját húgát is bántaná, elborzasztott. Kissé hátrébb léptem, és csak sírtam halkan. – Mary, gyere ide! – hangzott az utasítás, de meg sem mertem mozdulni, csak néztem Wardra. – Gyere ide, csókolj meg és akkor talán elfelejtem a húgomnak hogy megzavart minket. – Megremegtem a félelemtől és lassan elindultam felé. Mikor egész közel értem, magához rántott. – Csókolj meg – suttogta a fülembe, a sírástól remegő szájjal egy apró puszit adtam a szájára. Mégjobban magához szorított így érezhettem a nadrágjában lévő gerjedelmét. Elkezdett húzni a falhoz, de még visszaszólt Evedisnek. – Most menj el, de otthon még elbeszélgetünk a ma esti kis kirohanásodról. – Evedis sarkon fordult és elment, magunkra marattunk a sötétben. Ward nekiszorított a falnak és feljebb húzta a ruhámat.

Egyik kezével a bugyimon keresztül simogatott, a másikkal lehúzta a nadrágját és nekem nyomta ágaskodó férfiasságát. Felzokogtam, egyszerűen rettegtem a gondolattól hogy ismét megtörténik. Lehúzta a bugyimat és letérdelt elém, váratlanul megéreztem a nyelvét és belőlem újra feltört a minden eddiginél erősebb zokogás. Wardot ez nem zavarta, kitartóan ismerkedett tovább. Pár perc múlva felállt, széjjelebb húzta a lábaimat, kezeivel átfogta a fenekemet és felemelt. Meg kellett kapaszkodnom a vállába hogy ne essek előre. – Most pedig magamévá teszlek Mary – suttogta, - próbálj megnyugodni, mert különben fájni fog. – mondta halkan és belém hatolt. Felüvöltöttem a fájdalomtól, de abban a pillanatban Ward már csókolt is. A számról áttért a nyakamra, csókolgatta, harapdálta, közben elégedett sóhajtozott. Alig hallottam Ward suttogását, csak néztem a semmibe, már a fájdalmat is csak tompán érzékeltem. Halkan sírva viseltem el Ward lökéseit. – Ahh, Mary, annyira jó vagy!

Vissza foglak szerezni a Nagyúrtól. Te csakis az enyém lehetsz – mondta nyögésektől elhaló hangon. Egyre gyorsabban mozgott bennem és hogy elfojtsa a nyögéseit, nekiesett az ajkaimnak és hevesen csókolta. Megremegett, lökött még párat, közben egyre vadabbul csókolt, majd fáradtan felsóhajtott. Éreztem a forróság eláraszt belül. Ward finoman kicsusszant belőlem és hátrébb lépett, azonnal összecsuklottam. Feküdtem a földön és éreztem ahogy spermájának egy része végigfolyik a lábamon. Sírtam, szerettem volna meghalni. Arra sem volt erőm hogy felkelljek a földről, csak néztem Wardot. Lehajolt és feladta a bugyimat, majd felvett a karjaiba és visszaindultunk, ahonnan jöttünk. Megláttuk az ajtót, és a kihallatszó zene-től, arra következtettem hogy a bál még mindig tart. Ward viszont a lépcső felé fordult, és felvitt az emeletre. – Melyik a te szobád? – kérdezte. Rámutattam a lépcsőhöz legközelebb eső ajtóhoz. Bevitt és lefektetett az ágyra. Megsimogatta a hajamat, ami már régen kibomlott, majd adott egy csókot a számra és menni készült. – Hamarosan találkozunk szépségem – mondta és elhagyta a szobát. Én csak feküdtem az ágyon és néztem magam elé. Igazából csak most tudatosult bennem hogy ismét Ward győzött. Bementem a fürdőbe hogy lemossam magamról a szégyen nyomait, de ahogy multkor, most sem éreztem magam jobban a zuhanyozás után. Rettentően szégyelltem magam, azt kívántam hogy bárcsak meghalnék.
Visszamentem a szobába, felvettem egy pizsamát, bebújtam az ágyba és magamra húztam a takarót. Elkezdtem sírni, de olyan keservesen, mint még soha. Kisvártatva nyílt az ajtó. – Mary! – hallottam az aggódó hangot. A szívem összeszorult, de nem akartam most senkit sem magam körül. – Kérlek most hagyj magamra! – mondtam csendesen. – Mi a baj Kicsim? – hallottam közvetlen közelről a hangját és összerezzentem ahogy takarón keresztül végighúzta a kezét a hátamon – nincs semmi baj, csak egy kis egyedüllétre vágyom – hazudtam és vártam hogy kimenjen. Hallottam ahogy felsóhajt és kimegy. Ismét előtört belőlem az elfolytott sírás. Rettentő szerencsétlennek éreztem magamat. Gyűlöltem Wardot, amiért megint megalázott, de féltem elmondani Voldemortnak a dolgokat, nem tudom mitől féltem, csak féltem. Így aludtam el.

9; Fejezet: Átok vagy Áldás?

A reggel sem hozott vigaszt. Csak feküdtem és néztem magam elé. Rettentően szégyelltem magam. Hiába volt minden. A bál, a szép ruha, az ékszer. Ez csak látszat, a felszín, de akkor is csak egy gyenge sárvérű maradtam aki még arra sem képes hogy megvédje magát. Ezekre a gondolatokra ismét feltört belőlem a zokogás. Szinte láttam magam előtt Ward őrülettől és vágytól eltorzult arcát, ahogy ismét eltipor. A szavai is folyton a fülemben csengtek. – Vissza foglak szerezni a Nagyúrtól, te csakis az enyém lehetsz… - Nem! azt soha, inkább a halál de sosem megyek vissza arra a nyomorult helyre. Felugrottam és beszaladtam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe és undorodtam a saját tükörképemtől. Dühömben ököllel belevágtam egyet a tükörbe, ami azonnal ezer darabra tört. A földre borultam. Üvölteni tudtam volna a kíntól, de nem a vérző kezem fájt. Nem, azt nem is éreztem, a lelkem fájt. Végigfeküdtem a földön, a könnyeim végigfolytak az arcomon. Néztem ahogy a vér egyre nagyobb mennyiségben gyűlik össze a kövön, de nem érdekelt. Megfeszítettem a testemet és felsikoltottam. Vergődtem a földön, szenvedtem a lelkemet mardosó fájdalomtól. Pár perc múlva elsötétült előttem a világ.
Mikor magamhoz tértem, az ágyban feküdtem, a kezem be volt kötözve.

Nyílt az ajtó és belépett Voldemort. Elég volt egy pillantást vetnem rá, és láttam hogy nagyon szomorú. Rettentően éreztem magam, amiért elszomorítottam, de nem mertem elmondani hogy miért akadtam ki. Még arra sem voltam képes, hogy a szemébe nézzek. Leült mellém és megfogta a kezemet. Rám tört a reszketés, pedig tudtam hogy ő, nem fog bántani, de képtelen voltam megbízni az emberekben. Az a kis bizalom ami a gondoskodásának és a kedvességének folytán keletkezett, még annak is nyoma veszett. Simogatta a kezemet. Nem mertem ránézni, féltem hogy akkor rögtön rájön mindenre. Megemelte az államat és belenézett a szemembe, reszkettem a félelemtől. Tudtam hogy legilimentálni akar. Kitéptem magam a kezéből és zokogva másztam arrébb az ágyon. Nem akartam hogy ő is lássa azokat a borzalmakat amit átéltem. Voldemort mélységes döbbenettel nézett rám. – Mi a baj Kicsim? Kérdezte halkan. Csak néztem rá, de nem válaszoltam. – Kérlek mond el, hogy mi a baj! Tudom hogy valamit nem akarsz elmondani. – Szerettem volna odabújni hozzá, de féltem. Elunta a hallgatásomat és odajött hozzám, magához húzott. Reszkettem, de jól is esett a közelsége. A karjára hajtottam a fejemet és sírtam. Simogatta a fejemet és halkan, megnyugtatóan beszélt. – Nem kell félned! Mond el, ki bántott és az illető nagyon megkeserüli. – Csak megráztam a fejemet, de nem válaszoltam. – Rendben. Nem kell elmondanod hogy mi történt, de így segíteni sem tudok – hangja szomorúan csengett. Átölelt és megcsókolt, majd letörölgette a könnyeimet. Kicsit megnyugodtam, éreztem hogy vigyáz rám. A karjaiban aludtam el.
Teltek a napok, de a félelmem nem gyengült. Visszafogottan viselkedtem, alig mozdultam ki, szinte egésznap a szobámban kuksoltam és olvastam. Voldemort azonban nem adta fel. Mindig kitalált valamit, hogy a közelemben legyen, de tudta hol a határ. Napról, napra jobban esett a közelsége, hogy törődik velem. Már szinte fájt, ha nem volt velem, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Lassan visszatért az életkedvem. Kezdtem beleszeretni. Mire észbe kaptam már ősz volt, nyomtalanul múlt az idő, de a bennem lévő érzések lassan, de biztosan mélyültek el.

De egy reggel minden megváltozott. Arra ébredtem, hogy nagyon rosszul érzem magam. Felültem az ágyban, hátha jobb lesz egy kicsit, de csak rosszabb lett. Halkan kimásztam az ágyból, mert Voldemort még aludt és kimentem a fürdőbe. Alig értem ki, már öklendeznem kellett, mindent kiadtam. Remegő térdekkel tápászkodtam fel és a mosdóhoz mentem, hogy rendbe szedjem magam. Pár perc múlva elmúlt a rosszullét, de még sem nyugodtam meg. Fogalmam sem volt hogy mitől voltam ilyen rosszul. Talán gyomorrontás, gondolkodtam. Valami viszont szöget ütött a fejembe. Valamit elfelejtettem, de nem tudom hogy mi…
Beültem a kádba és engedtem magamra a vizet, közben egyfolytában gondolkoztam, hogy mit felejthettem el. Belém hasított a felismerés. A hátamon végigfutott a hideg és a szám elé kaptam a kezem, mert éreztem hogy bármeik pillanatban kitör belőlem egy eszelős sikoly – Nem, az nem lehet… - próbáltam magam győzködni. Visszagondoltam az elmúlt hónapok eseményeire. – Uramisten.. már két hónapja nem jött meg, és nekem még csak most tűnt fel.. – éreztem hogy elsápadok és ismét rám jött a rosszullét. Terhes vagyok, tudatosult bennem. Mit fogok most tenni? Kihez forduljak? Lehunytam a szememet, hírtelen beugrott a lelki szemeim elé egy jelenet. Egy sötét folyosó..., egyedül…Warddal… Már potyogtak a könnyeim, nem tudtam elhinni, hogy a sok szörnyűség után, amit velem művelt, még teherbe is ejt. Rettegéssel gondoltam a jövőre. Mit kezdjek a gyerekkel? Voldemortnak nem mondhatom el. Nem tudni hogyan reagálna, biztos, hogy pokoli dühös lenne. Attól is rettegtem hogyha kitudódik, akkor Ward is megtudja és akkor nekem végem.
Végül arra jutottam hogy jobb lesz ha megszökök Voldemorttól, és keresek egy biztos helyet ahol nyugodtan végig tudom gondolni hogy mit kezdjek a picivel. Még ma éjjel, el kell indulnom. Bár nem tudtam hogy hogyan jutok ki a birtokról, de meg kell próbálnom.
Kiszálltam a kádból és megtörölköztem, majd belebújtam a köntösömbe és visszamentem a szobába. Voldemort még mindig aludt. A szívem meghasadt a gondolattól hogy ma éjjel örökre el kell hagynom.. Visszafeküdtem mellé. Szinte rögtön átkarolt, beleborzongtam az ölelésbe. Legszívesebben kiöntöttem volna neki a szívemet, de nem mertem. Egésznap megpróbáltam nyugodtan viselkedni hogy ne tűnjön fel neki semmi. Délután gyűlést hívott össze. Még sosem voltam gyűlésen, de nem is vágytam rá. Bementem a könyvtárba és estig ki sem mozdultam onnan. Kerestem pár olyan könyvet, amiben hasznos varázslatok lehettek a szökéshez. Megpróbáltam megtanulni, pár használható bűbájt, de nehezen ment, mert minduntalan a babára gondoltam. Elképzeltem ahogy a karomban tartom, ahogy gondoskodom róla, szeretgetem. Megrémültem a gondolataimtól, de éreztem hogy nem tudnám megölni a gyermekemet. Arra gondoltam, hogy ez a gyerek valamelyest visszaadná a családomat. Már az sem érdekelt hogy Ward az apja. Megakartam tartani a kicsit.

Ezekkel a gondolatokkal léptem ki a könyvtárból, és lementem a konyhába enni. Már mentem vissza a szobámba, de sajnos pont akkor jöttek ki a gyűlésről a halálfalók. Leszegett fejjel, némán sétáltam el mellettük. Éreztem ahogy valaki hozzámér egy pillanatra, fel sem kellett néznem, tudtam hogy Ward az. Gyorsan felmentem a szobámba és vártam Voldemortot.
Egész este alig szóltam hozzá. Éreztem, hogy pár szóval több és akkor kitör belőlem a sírás. Furcsálta is, de nem tette szóvá a dolgot. Az idő is lassan telt, mint ha ezzel is csak gyötörni akarna. Csak feküdtem mellette, hallgattam, ahogy szuszogása egyenletessé válik, mélyen aludt. Óvatosan felkeltem és felöltöztem, majd óvatosan kilopóztam az ajtón. Még utoljára visszanéztem, csak mégegyszer utoljára végigfuttattam a tekintetemet rajta, a szemeimet ellepték a könnyek. Most már nem volt megállás, muszáj mennem, nem maradhatok vele. Hangtalanul végig osontam a folyosókon. Elértem a bejárati ajtóhoz. Vettem egy nagy levegőt és kinyitottam. Arcomat megcsapta a friss levegő. Pár lépés után futásnak eredtem, gyorsan elértem a kaput. Itt lesz a vége, gondoltam magamban. A kapu zárva, és nem valószínű hogy kitudnám nyitni, biztos hogy valami erős védővarázslat védi. Néztem a zárt kaput és eszembejutott egy egyszerű varázsige. Tudtam hogy semmi értelme, de kimondtam:

- Alahomora – miközben kimondtam a varázsigét, becsuktam a szememet. Halk nyikorgást hallottam. Kinyitottam a szememet és teljesen ledöbbentem. Működött a varázslat. De hogyan? Semmit sem értettem, de nem volt időm a válaszokra. Elhagytam a birtokot, a kúriától nem messze volt egy erdő. Gondoltam arra felé indulok el. Ahogy beléptem az erdőbe, elfogott egy ismeretlen nyomasztó érzés, hogy nem vagyok egyedül. De nem törődtem vele, csak mentem egyenesen az ösvényen. Már vagy egy órája gyalogolhattam, de a rossz érzés továbbra sem múlt el. Hirtelen zajt hallottam a sűrűből. Végigfutott a hátamon a hideg, de meggyőztem magamat hogy nem kell félnem, tudok varázsolni, megtudom magamat védeni. Tovább indultam, nem törődve a folyamatos zajokkal. Tisztán láttam az ösvényt előttem. Legalább az utat látom, gondoltam magamban. Váratlanul farkasüvöltést hallottam a közelből. Végigfutott a hátamon a hideg. Most néztem csak fel az égre, és elszörnyedtem a látványtól. Telihold volt. Ezért láttam olyan jól. Reménykedtem benne hogy az a szörnyű hang, rendes farkastól származik. Mert ha vérfarkas jár az erdőben, akkor nekem végem. A félelem hatalmába kerített. A vérfarkasok nagyon veszélyesek. Reszkettem a félelemtől, de muszáj volt továbbmennem. Futásnak eredtem.

Egyre jobban éreztem hogy követnek. Zajt hallottam közvetlenül előttem. Megtorpantam és vártam. A sűrűből előtűnt egy hatalmas, izmos test. A bundája fekete volt, és összecsomósodott a ráragadt sártól és… vértől, alattomosan hunyorított rám sárga szemeivel. Majd kitátotta a pofáját és rámvicsorgott. Elővillantak a vértől csillogó, halált hozó szerszámok. Sosem érzett rettegés futott át rajtam. Csak néztem a szörnyeteget, mozdulni sem mertem.
Nem is kellett, mert a farkas előbb mozdult. Nekem rontott és csak a lélekjelenlétemen múlt hogy még idejében elugrottam előle. Dühösen felmordult és újból támadni készült. Most én voltam a gyorsabb. Ráküldtem egy kábító átkot, de nem használt. Megrázta magát és már ugrott is felém, hogy a földre teperjen. Tudtam, hogyha megharap, végem. Inkább öljön meg, mint hogy belőlem is egy hozzá hasonló szörnyeteg váljon. Olyan erővel ugrott nekem hogy a pálca kiesett a kezemből. Szerencsére a fogai is a karmai elkerültek, és lelöktem magamról, majd egy jól irányzott rúgással, a fejébe, csendesítettem le. Eldőlt a földön, de biztos voltam benne hogy csak elájult. Felkaptam a pálcámat és futottam tovább az ösvényen. Pár perc múlva meghallottam a hátborzongató hangot, amire válaszok is érkeztek. Eszeveszett rohanásba kezdtem, tudtam, hogy muszáj futnom. Minél távolabb kell kerülnöm tőlük, különben semmi esélyem.

Pár száz méter után az ösvény kétfelé ágazott. Találomra elindultam az egyiken. Már alig volt erőm a futáshoz. Megálltam. Az erdőben csend honolt, hátborzongató csend. Már kezdtem megnyugodni, hogy leráztam az üldözőimet, mikor halk morgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam és döbbentem néztem, ahogy egyre több vérfarkas jön elő a sötétből. A morgás egyre erősödött. A maradék erőmet összeszedve futni kezdtem. Hátam mögül felhangzott a vonyítás, és üldözőbe vettek. Nagyon gyorsan futottak. Nem néztem sehova, csak futottam, mikor éreztem, hogy megbotlok és elvágódom. A lábamat felhasította egy éles szikladarab. De nem foglalkoztam vele, felugrottam és futottam tovább. Láttam, hogy oszlik az erdős rész. Egyre ritkábbak a fák. És nem messze nyílt területet láttam. Arra rohantam. Reménykedtem hogy egy falu, vagy más település. Ahol segítséget kaphatok. Kirohantam az erdőből. Olyan gyorsan fogyott el alólam a talaj, hogy alig tudtam megállni. Egy sziklaperemre futottam. Lenéztem, de olyan mélység bámult vissza rám, megszédültem. Ismét meghallottam a jól ismert morgást. Megfordultam és hat vagy hét vérfarkat számoltam össze. Tudtam hogy itt a vég. Innen már nem menekülhetek. Úgy helyezkedtek, hogy ne maradjon menekülési útvonal.
A legnagyobbnak tűnő farkas kilépett a társai közül és elindult felém, de pár méter után megállt. Fejét az ég felé emelte és felüvöltött hátborzongató hangján, majd száját kitárva rontott felém. A félelemtől mozdulni sem tudtam, csak vártam a halált. De az nem jött el értem, mert a felém rohanó vérfarkas váratlanul összeesett és nem mozdult többé. Felkaptam a fejemet és az erdő felé néztem. Voldemort ott állt az erdő szélén, pálcáját a farkasokra szegezve. Azok ugrásra készen kúsztak felé, és hátborzongatóan morogtak. Az egyik megugrott Voldemort felé, de ő egy pálcaintéssel társa sorsára juttatta. A farkasok feldühödve társaik halálán, egyszerre támadták meg. Voldemort egy számomra ismeretlen átkot szórt rájuk. Egyszerre érte őket a vég.

Voldemort elindult felém. Féltem, hogy most nagyon megbüntet, vagy engem is megöl. Megállt előttem és végignézett rajtam. Láttam hogy dühös, de a szomorúság is látszódott az arcán. Nem kezdett el üvöltözni velem, nem kínzott meg. Csak némán állt, majd megfordult és elindult, vissza az erdőbe. Szemeimet elöntötték a könnyek – Kérlek, ne haragudj! – könyörögtem halkan, és elindultam felé. De pár méter után összeestem. Odajött hozzám és felvett a karjaiba. Egészen hozzásimultam. Visszavitt a kúriába. Felvitt a szobámba, be a fürdőbe. Vizet engedett a kádba, közben levetkőztetett, majd óvatosan belerakott a kádba. A melegvíz égette a lábamon lévő sebet, de ki kellett mosni, és a forró fürdő meg is nyugtatott egy kicsit. Voldemort a hátamat törölgette egy szivaccsal, de olyan gyengéden hogy teljesen megnyugodtam tőle. Mikor végzett, kivett a kádból és rámtekert egy törülközőt. Visszamentünk a szobába. Végigfektetett az ágyon, hogy elláthassa a lábamat. Megnézte, megtapogatta, majd egy kötést varázsolt rá. Csendben tűrtem az ellátást. Tudtam, hogy úgyis mindjárt kérdőre fog vonni.

Nem is tévedtem. Felállt az ágyról, úgy nézett le rám. Összehúztam magam és vártam a kérdéseket. Sóhajtott egy nagyot. Egyre idegesebb lettem. – Miért szöktél el? – kérdezte váratlanul. Én csak bámultam magam elé. De képtelen voltam válaszolni. Teltek – múltak a percek, néma csendben. – Mary, kérdeztelek! – a hangja most sokkal élesebben csengett, mint eddig bármikor. Összeszedtem a bátorságomat, nyeltem egyet, majd halkan megszólaltam:
- Terhes vagyok…