Történetek

Felértek a kastélyhoz. Valeriát lesegítette a férfi, majd a kocsis elvitte a hintót, és a lovakat. A férfi bekísérte a lányt, aki elámult a hatalmas előcsarnok méretétől, és a feje felett függő üvegből készült csillár méretétől.
- Nagyon szép helyen lakik. - nézett körbe.
A vámpír hanyagul körbe nézett.
- Igen, ez a Wallenstein kastély a magam és őseim sasfészke. Ha háború volt az elődeim beengedték a jobbágyokat, amíg elmúlt a veszély...

-SEGÍTSÉG! - ordított Katie és az ajtóhoz rohant, megpróbálta kinyitni az ajtót. De hiába rángatta, hiszen az előbb ő maga zárta be. Ez a rettenetes valaki, most ismét a háta mögé került és magával szembe fordította a lányt...

A lágy szellő játszadozott fürtjeivel, élvezte, ahogy arcát simogatja. De orrát megcsapta egy ismerős szag. Kinyitotta szemét, s körültekintően szemlélte a környéket. Nem látott semmit, de inkább visszamászott szobájába, s becsukta az ablakot. Egy ideig még farkasszemet nézett a holddal, majd visszaindult az ágyához. Ismét megérezte a szagot, ami olyan ismerős volt számára. Felkapcsolta a kislámpát, s körülnézett. Nem tapasztalt semmi gyanúsat, de az a szag… hirtelen egy suhanó árnyékot...

- Más világ volt a tiéd nagyikám. – ellenkezett szelíden Eszter.
- Legalább ma már mindenki eldöntheti, hogy a jövőben kihez fogja kötni az életét. Ez némi keresgéléssel jár, de ilyenkor az emberek megismerik egymást, így könnyebben eldönthetik: hogyan tovább. – folytatta meggyőződéssel.
- Egyébként úgy tudom, a te idődben gyakran a lányokat már korán összeboronálták a szülők egy olyan férfivel, akihez azelőtt nem sok köze volt. – állapította meg.
- Meglehet, azonban...

A palota előtt hatalmas tömeg várakozott. Az emberek tomboltak, ordítoztak, visítoztak. Nem is lehet tudni mi volt nagyobb látványosság. A koronázás vagy a kivégzés. Mit látott szívesebben a nép? Ha egy király fejére helyezik a koronát, vagy ha ugyanaz a fej a porba hull. A tömeg felmérhetetlen volt. A város utcái zsúfolásig megteltek. Mindenki kíváncsi volt az új uralkodóra...

Volt régen egy hercegnő a neve Tiszavirág volt. Szerelmet ébresztett egy királyfiba, de hűtlen lett hozzá. Ezért egy varázsló kérésszé változtatta, és az lett a büntetése, hogy százévente csak egyszer térhet vissza a földre, hogy egynapos élete alatt megtalálja az szerelem igazi értelmét...

„Akkor megszökünk.” - válaszolom. „Egyszerűen elkötöd a Ladát. Beülünk és adj neki! Majdcsak alszunk valahol minden este, nem? Te majd vigyázol rám, én majd vigyázok rád! Mi baj lehet? Majdcsak lesz valahogy… „

Oly rövid az ember élete, észre se veszi és már gyerekei, családja van, akikről gondoskodni kell, és végül megöregszik, és újra róla gondoskodnak majd. Mért kell az életet szomorúan tölteni bárkinek is, mért nem lehet boldog mindenki, mért érünk rá mások életét megkeseríteni? Mert nem hiszem el, hogy nincs más dolgunk, amivel törődnünk kéne, más emberek életének tönkretétele helyett! ...

Aztán körbenézett. Öt perc, szólt belül a bánatos hang, aztán csak állt, és nézte a keleti égboltot. Fák. Nem is igazán emlékezett rá, hogy ilyen gyönyörűek. Lassan bíborba öltözött az ég alja. Négy perc, motyogta a hang. Betartják a pontos egy órát? Dübörögve kalapált a vér a fejében. Lassan, mélyeket lélegzett a hajnali levegőből. Kötelet dobtak a nyakába, megigazították. Eszébe jutott a szabója, meg a nyakkendője. Gondolatban elmosolyodott megint. De kedves ember is volt...

Egy nagy, kétszárnyú ajtóhoz értünk. David könnyedén kinyitotta, és előre tessékelt. Újabb előtérbe értünk. Két oldalt a falakat teljes egészében elfoglalták az ablakok, és a hozzájuk tartozó függönyök. Szemben újabb kétszárnyú ajtó volt. David rám nézett.
- Ígérje meg kisasszony, hogy soha, de soha nem próbál megszökni! Most megmutattam, hol juthat ki a legkönnyebben… De szeretném, ha nem élne vissza a bizalmammal… Igazán nem akarom úgy bántani…