P. és F.

D. lehajtott fejjel, fogát csikorgatva álldogált a roppant erejű, jeges szélviharban. Alig látott valamit, fülében sebzett oroszlánként bömbölt a szél. Ajka felrepedezett, kiszáradt, orcája szederjesre fagyott. Félelem gyötörte, mert fogalma sem volt róla, hol van, és nyugtalanították a kísérteties hangok, amelyeket foszlányokként dobált körülötte a vihar.
Már sokadik napja, hogy átkelt az Acherónon, a roppant folyamon – sokadik napja, hogy az a szarrágó Charón utolsó firenzei forintját is elszedte tőle, cserébe egy tízperces csónakázásért. Charón, ez az alkoholista, pikkelysömörös fejű révész kellemetlen egy alak volt, és az egész úton homoszexuális élményeivel fárasztotta D.-t.

Azért nem panaszkodott. Elege volt már ugyanis abból a sok közönyös, aszexuális seggfejből az Acherón másik partján. Itt, a mértéktelenség földjén egy ideig elég jól érezte magát, de most jött ez a borzalmas vihar, és lelkesedése kezdett elpárologni.
D. nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Mintha gyengülne a vihar, gondolta. Ám attól, amit látott, nem volt elragadtatva. Armstrongot sem fogadhatta vigasztalanabb látvány a holdon, néhány száz évvel később.
Hatalmas, porlepte pusztaságot látott, egy-két kínlódó olajfával és borókabokorral. Néhány méterre tőle egy fiatalon elpusztult teve csontváza fehérlett. Egy nagy szikla tövében, egy régen kiszáradt vízmosásban viszont árnyékokat látott, melyek mintha mozogtak volna. D. nekiveselkedett a szélnek, és elvonszolta magát a szikláig. Lekuporodott mögötte, és szemügyre vette a vízmosást. Mikor hátrahajtotta a csuklyát, olyan hirtelen pillantotta meg az árnyakhoz tartozó alakokat, hogy kis híján összeszarta magát a rémülettől.
Két kurva nagy gerle volt.

Egymásba kapaszkodva, bukdácsolva keringtek, esetlenül és nyeglén. Nyúlánk kis csőrükben egy-egy rózsát tartottak, és pipiskedtek egymásnak. Az egész jelenet őrjítően giccses volt, még ha környezet némileg javított is a dolgon. D. hamar felismerte, hogy noha az alakok kétségkívül balkáni gerlék, csőrüket leszámítva az arcuk emberi arc, ráadásul különlegesen vonzó, és mondhatatlan szomorúságtól gyötört. D. hosszan nézte őket, s szíve megtelt szánalommal. Azután pedig valamiféle beteges kárörömmel, miután megtudta, mi is volt az ő szörnyű nagy bűnük.

S D. akkor folytatta útját, megnyugodva, hisz a bűn immár az ő szívében is ott fészkelt. Nem félt már a gonosztól. Folytatta hát útját e halott világ kopár ösvényein, e pusztuló földön, melynek szörnyű apoteózisában már várta őt az Úr, a Cocitus mocskos jegébe fagyva.