Egy új kezdet

Egy új kezdet
Történetünk ez kellemesen hűvös, félárnyékos szállodai szobában indul. A kora nyári napsugarak a felhők résein ugyan átjutottak de a szoba ablakában lévő függönybe beleakadtak, és csak csíkokban, csak az őket megtörő porszemeken váltak láthatóvá. A szálloda szobája alapvetően barátságos volt, melegséget és békét sugárzott.

Talán ez az oka, hogy a nemrég érkezett, világosbarna hajú fiatal nő, rögtön jövetele után az ágyra dőlt. De persze az is lehet, hogy csak ennyire kifárasztotta az út. Pedig nem is volt olyan hosszú, vezetett ő már hosszabb távon is egyhuzamban. Mégis úgy érezte, hogy a végtelent is megjárta. Próbálta felidézni az utat, de nem ment. Az elmúlt órák eseményeit homály fedte. – Tényleg nagyon fáradt lehetek. – tisztázta magában ezt a tény, ami mellesleg nem is volt csoda. Fárasztó heteken van túl, és a munkának még mindig nincs vége. – Furcsa az élet. – terelődtek gondolatai erre a megállapításra. Visszagondolt, mennyit változott az utóbbi időben. Nem akart ő mást, csak boldog lenni. Boldogan élni valakivel, aki szereti. Ennyi… és most hol van? Egy idegen hotelben, egyedül, egy üzletfélre várva, hullafáradtan. Gondolatai egyre messzebb és messzebb kalandoztak, mígnem végül elnyomta az álom.

* * *

- Értsd meg, muszáj mennem. Ez a munkám! Jobban szeretnéd, ha kirúgnának? – kérdezte vádlón az előtte álló kicsit borostás férfit a világosbarna hajú nő. Mindketten 25 év körüliek lehettek. A nő zöld szemei csak úgy szórták a szikrákat. A fülledt nyár eleji idő ellenére is fagyos volt a levegő a nagynak semmiképp sem mondható, zsúfolt lakásban.
- Tudom. Nem ezzel van bajom. Csak egyre inkább a munkát helyezed minden elé. Mi elénk. Régen még nem így volt. Nem ez volt a legfontosabb az életedben. – a férfi szemei nem szórtak szikrákat. Csak fagyos nyugalmat árasztottak égszínkék mélyükből.
- Nem a munka a legfontosabb! Az csak egy eszköz! Mi ketten vagyunk a lényeg! Az életünk! – váltott át védekezésbe.
- Látom. – mondta a férfi fagyosan.
- Ugyan Gabi, tudod, hogy szeretlek.

A férfi szája egy picit megrándult. Mintha egy halvány mosoly futott volna át rajta, de makacssága mégsem engedte, hogy ennyi legyen az egész. Aztán bevillant a nagy kérdés. Mi is a lényeg? Meddig is húzza a vitát, ami tulajdonképpen a békéért megy? Aminek a lényege tulajdonképpen ők, az életük?
- Kérlek, próbálj meg változtatni. Ha így folytatod, egy roncs leszel. – Mondta végül.
- Van, amit muszáj megtenni.
- Nem, Edi, mindig van más választás. – mondta a Gábor.
Hirtelen megrázkódott. Mint amikor a hideg fut végig az emberen. De ez nem olyan volt. Valami rossz érzés kezdte el szorítani a szívét. Edina valószínűleg észrevette ezt rajta. Elég ideje együtt voltak már ahhoz, hogy észrevegyen szerelme arcán minden apró változást.
- Mi a baj? – kérdezte közelebb lépve hozzá.
- Valami rossz érzés fogott el. – mondta maga elé meredve. Hírtelen felnézett. Egyenesen Edina szemébe. Kezeit felemelte és finoman megfogta a lány arcát. – kérlek, nagyon vigyázz magadra. Kérlek! Szeretlek!
- Vigyázok, és ha vége ennek a szerződési mizériának ígérem, pihenek. – mondta a lány, mégis tudta, hogy a változás nem ilyen egyszerű. Mindketten tudták. Százszor is eljátszottak már hasonló vitákat.

* * *

Nem aludt sokat Edina. Hamar felébredt. Tulajdonképpen már olyan fáradt volt, hogy attól nem tudott aludni. Szobája mennyezetét nézte, és azon gondolkodott, hogy tényleg változtatnia kell. Élni akart. Felébredt benne valami régi ösztön, ami kalandokra vágyott. Életre. Gáborra. A régi kalandjaikra. Már semmi sem volt ugyanaz, mint régen, és ahogy egyre inkább világossá vált ez előtte, egyre jobban fájt.
Felállt és ment egy kört a szobában. Az üzletfele bármikor megérkezhet. Akkor, pedig elkezdődik a munka. Elő kell készíteniük a vállalat életében eddig talán legfontosabb szerződést. Ahogy rájött, hogy már megint a munka jár a fejében elszégyellte magát. Visszagondolt a reggelre. Az indulásra. Gabi próbálta rávenni, hogy maradjon, de legalábbis, hogy nagyon vigyázzon magára.

Ezután szinte semmire nem emlékezett még mindig. Csak néhány foszlányra az útból. Meg az érkezésre. Arra, ahogy belépett az „Egy Új Kezdet” nevű szállodába. Az előtérre, ami zsúfoltsága ellenére mégis sajátos nyugalmat árasztott. Emlékezett, ahogy a sok-sok ember között megakadt a szeme egy idősebb hölgyön. Nem igazán értette, hogy ő miért lehet itt. Ez a hotel híres volt az itt kötött üzleti szerződésekről, fontos találkozók megszervezéséről és lebonyolításáról. Épp ezért is hívták „Egy Új Kezdet”-nek, és ezért választották ezt a helyet a szerződés megszerkesztésére. De hogy a néni miért lehet itt egyszerű, halványzöld pulóverében szürkéskék nadrágjában, és ezektől elütő élénknarancssárga mamuszában, azt nem értette. Azonban csak egy pillanatig gondolkodott ezen. Továbbindult szobája felé, el is felejtette a dolgot. Csak most, emlékei felidézése közben jutott eszébe, csak addig, míg mosolygott egyet rajta.
Újra lefeküdt az ágyára, és próbálta felidézni az utat. Látta, ahogy a napsugarak játszva szűrődnek át a szélvédőn. Az autó rádiójából valami lágy dallam szólt. Nyugtatóan hatott rá a zene. Nyugodtnak érezte magát, hetek óta először. Valami furcsa, lágy béke vette körül. Finoman bizsergett, zsibbadt minden testrésze. Úgy érezte, hogy lebeg, valahol a puha semmiben.
Hirtelen valami éles hang ordított a fülébe, szétzilálva az idillt. Éles fény világított a szemébe és minden tagja görcsbe rándult.

* * *

Kellemetlen egy ébredés, vette tudomásul, ahogy feltápászkodott az ágyról. Hiába tudta be ezt is a fáradtságnak, teljesen elment a kedve az alvástól. Úgy döntött inkább megkérdezi, megérkezett e már az üzletfele. Legyalogolt a barátságos, fából faragott lépcsőkön, majd a még mindig zsúfolt előtérbe fordult.
- Elnézést, meg szeretném kérdezni, hogy Dr. Kovács Ferenc megérkezett-e már?- tudakolta a recepcióst. A férfi gyanakodva, összehúzott szemekkel nézett rá, mintha rendkívül furcsának tartaná a kérdést.
- Nem, de előbb utóbb jön ő is. – válaszolta végül olyan hangon, ami elvette Edina kedvét minden további kérdezősködéstől. Inkább úgy döntött megvacsorázik, így a szálloda ebédlője fele vette az irányt.

Az étterem szinte teljesen tele volt. Az emberek csoportosan, 4-en, 5-en ültek az asztaloknál. Egyet kivéve. A már korábban is látott narancssárga mamuszos néni egyedül ücsörgött az egyik fal melletti asztalnál. Nem tudta miért, de Edinek olyan érzése támadt, hogy oda kéne ülnie hozzá.
- Elnézést, bánná, ha ide ülnék? – kérdezte.
- Dehogy is! – virult fel az idős hölgy csillogó zöld szeme. – mindig örülök a társaságnak.
- Akkor hogy-hogy egyedül ül itt? – kérdezte Edi, remélve, hogy azt is megtudja, miért is van itt a néni.
- A férjemet várom. - Felelte mosolyogva. – Már öt éve. – tette hozzá egy nagy sóhajjal. – ne értse félre, én nem sürgetni akarom… majd eljön az ideje. De, nem akartam nélküle tovább menni. Túlzottan szeretem ahhoz, hogy itt hagyjam.
Edit csak még jobban összekavarta a válasz, de úgy döntött nem kérdezősködik tovább, a néni nyilvánvalóan nincs teljesen tisztában azzal, amit beszél.
- Magának van valakije? – kérdezte az idős hölgy, folytatván a beszélgetést.
- Van. Együtt élek a szerelmemmel, de még nem házasodtunk össze. – mondta, árnyalatnyi keserűséggel a hangjában, előző napi vitájukra gondolva.
- A hangsúlyából ítélve problémák is vannak. – állapította meg a néni. Edina kicsit elcsodálkozott azon, hogy egy nyilvánvalóan kicsit zavart ember, hogyan lehet ilyen jó emberismerő, de aztán inkább felvázolta a problémát.
- Eltávolodtunk egymástól. Szeretem, de valahogy már semmi se olyan, mint régen. Már nem vagyunk gondtalan gyerekek, és a mindennapi problémák rányomják a bélyegüket mindenre.
- Mindent értek. - mondta komolyan a néni. – csak annyit tudok mondani, hogy nem szabad az eszközt a cél elé helyezni. Mindig emlékezni kell, mi miért van, és nem szabad felcserélni a sorrendet.

* * *

A beszélgetés folytatódott ugyan más irányba, de Edi fejében megmaradt a tanács. Be kellett látnia, hogy egy ilyen zavart néninek mégiscsak lehet igaza. Egyre erősebb lett benne az elhatározás, hogy változnia kell.
Vacsora után visszatért szobájába. Megint borzalmasan fáradtnak érezte magát, aludni azonban még mindig nem akart. Úgy döntött inkább letusol.
A meleg víz csak még nehezebbé tette végtagjait, mégis jól esett neki, ahogy a forró víz masszírozza. Megint Gábor jutott eszébe, és hirtelen fájdalom kezdte el facsarni a szívét. El akarta mondani neki valahogy, hogy szereti. Hirtelen egy őrült ötlet jutott eszébe. Kilépett a tus alól, és a bepárásodott tükör elé állt. Felemelte mutatóujját és írni kezdett a homályos üvegre: „Örökké szeretlek Gabi!”.

Ujja nyomán megjelent a tükör fényes felülete, abban azonban nem önmagát látta, hanem szerelme vörösre sírt szemű, halálra rémült arcát. Hirtelen megszédült. Fehér fényt látott, és egy éles hang szaggatta dobhártyáit. Kitántorgott a fürdőszobából és az ágyra esett.
Újra látta az út képeit, és újra hallotta a megnyugtató zenét. De most, mintha kívülről figyelte volna önmagát. Látta, ahogy a szemei összecsukódnak. Újra látta a fehér fényt, hallotta a csattanást, és érezte a fájdalmat minden testrészében. Majd felülről látott mindent. Látta öreg autóját, ahogy az árokban egy fának csapódva, használhatatlan roncsként hever. És látott benne egy mozdulatlan testet. Látta, ahogy egyre több ijedt autós áll meg mellette, majd egy mentő is érkezett. Már nem tehettek semmit.

* * *

Kopogtatásra ébredt. Valaki kopogott szobája ajtaján. Edi kábán feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. A portás volt az.
- Indulnia kell. - közölte természetes hangon.
- Hova? – kérdezte Edi értetlenül, hiába kezdett világosodni előtte a helyzet, még nem fogta fel. Még nem tudta feldolgozni, hogy meghalt.
- Nos, azt csak maga tudja hova akar menni. Visszamehet, és élhet új alakban, új életet, a régi tapasztalatai segítségével, tovább mehet, egy másik helyre, ahonnan már nem tud visszatérni, legalábbis ilyen alakban nem. De akár itt is maradhat még egy darabig, ha fél dönteni, vár valakit, vagy még ragaszkodik az odalenti emlékeihez. Döntsön, ahogy hite, vagy szándékai diktálják, és ha majd tudja, szóljon.
Edi üveges szemekkel bámult maga elé, mégis válaszolt néhány másodpercen belül. Furcsa módon, mindent értett, amit hallott.
- Már tudom. – suttogta kábán. Így, sokkban saját halála miatt is érezte, mit akar tenni. Élni. Csak ennyit.

A férfi bólintott. Némán mutatta, hogy akkor menjen. Elindultak lefele az előtérbe. Ott most is nagy volt a nyüzsgés. Ahogy leértek a lépcsőn, épp egy idős férfi érkezett. Ahogy belépett az előtérbe megakadtak barna szemei a narancssárga mamuszos nénin. Edi nézte, ahogy sírva egymás nyakába borulnak. Megeresztett egy mosolyt feléjük, majd követte a portást a szálloda elé.
Odakint már várt rá egy fekete limuzin. A férfi kinyitotta az ajtót, Edi pedig beszállt. A limuzin sofőrje mosolyogva hátrafordult hozzá, és egy pohárka bornak tűnő italt nyújtott át.
- Felejtés. – mondta, majd visszafordult a volánhoz.
Edina megitta a bort, és érezte, ahogy tagjai elnehezülnek. Aznap már sokadszor nyomta el az álom.

* * *

Lent a Földön Gábor sírva nézett kifelé a lakás ablakán. A lemenő nap vörösre festette a felhőket és a házakat. Ő csak bámult kifelé. Facsarta a szívét a fájdalom, mégis tudta, az örök, nagy igazságot, hogy az élet megy tovább. Valahol a távolban, mintegy igazolva ezt, felsírt egy újszülött.