Álmodj Királyfim! I.

A hajnali szellő olyan sikítva futott végig Rennes kis utcáin megbolygatva ezzel az utcákon elszórodott kevéske termést, ami addig a földön pihent. A nyári szünet ideje volt, és a Napfelkelte már be be kopogtatott az ablakokon, de csak arra bírta rá a nyári szünet élvezőit hogy az ágyban a másik oldalukra forduljanak, kivétel pár embert. Az egyik útszéli viharvert buszmegállóban egy alak álldogált látszólag teljesen magába roskadva. Füléből fülhallgató lógott ki, és látszólag teljesen el volt merülve a dalszöveg kibontásában, amit éppen hallgatott.

Was it a dream?
Was it a dream?
Is this the only evidence that proves it
A photograph of you and I
(A photograph of you and I)
Was it a dream?
Was it a dream?
Is this the only evidence that proves it
A photograph of you and I
A photograph of you and I
A photograph of you and I

... In love...

Az utolsó sorokat már együtt dalolta az előadóval. A fiú hangja halk volt és férfias, mégis hallatszott rajta hogy alig lábalt még ki a kamaszkor változásaiból. Nyúlánk lábait divatosan szakadt, kopott farmer fedte, felsőtestét pedig egy fekete bőrkabát takarta, fején pedig egy piros kapucni volt. A kapucni alól egyenes szálú tépett fekete félhosszú hajszálak lengedeztek a gyenge langyos szellőben, vékony kölyökarcán pedig tisztán leolvasható volt az álmodozás kecses álarca. Látszólag türelmesen várakozott, ám jégkék tekintete szinte percenként villant a sarokra. Mintha várt volna valamit…Nagyon várt volna valamit. Hirtelen fényszórók homályos világosságai terültek szét az aszfalton majd a szemmel tartott sarkon begördült egy motor egyenesen a fiú elé. A motor még hördült egy párat, majd tulajdonosa leállította járművét, és egy elégedett mozdulattal hátradőlt. Megfogta sisakját, és egy jól begyakorolt fejkörzéssel megszabadította fejét a védelemtől. Hosszú barna fürtjei megrebbentek a levegőben ahogyan megrázta fejét, és rávillantotta önelégült mosolyát az előtte ácsorgó fiatalra.

- Bonjour… - Szólalt meg pár perc múlva miután alaposan végigmérte a fülhallgatós fiút. – Régóta vársz itt Laurence?
- Nem eléggé… - Bökte ki Laurence kicsit utálatos pillantást vetve társára. – Hányszor kell még elmondanom hogy ne itt vegyél fel… Amaury, itt megláthatnak… - Suttogta felindultan, de nem fojtatta tovább. Látta hogy a motorost mennyire nem érdekli a dolog.
Orvostan hallgató…Ki nem nézné az ember belőle. A hosszú finoman göndörödő barna hajú egyénből, aki csillogó zöldes szemekkel nézett végig Laurencen újra és újra. Mintha csak azt várná hogy a fiú mikor adja be a derekát és vetkőzik le előtte itt menten anyaszült meztelenre.
- Még mindig nem értem hogy miért baj az ha velem lógsz… - Válaszolt sokkal komolyabb hangon Amaury, mire az ébenhajú látványos szájhúzást produkált.
- Nem tudom mi a nem nyilvánvaló számodra. Nem sok egyetemistát látni egy gimnazistával együtt császkálni… Meg amúgy is… te… te…Orvosnak tanulsz, nekem pedig az ceruza a fegyverem… - Dadogta Laur, mire a férfi csak elmosolyodott, és szabályosan gyönyörködött a kékes szemekben, amik most kételyektől szikráztak.
- És ez miért baj? – A kérdés ami Laurt teljesen kiakasztotta. El nem hitte volna a férfiról hogy lassan 22 éves… Néha olyan hülye kérdései és megnyilvánulásai voltak, hogy még azt is kétségbe vonta hogy egyetemista.
- Semmi közünk nincs egymáshoz… - Fújtatott és már nyúlt volna zsebébe az eldugott cigarettásdobozért és a gyújtóért, de társa a következő pillanatban megragadta kezét, és közelebb rántotta magához.

- Ez egy kicsit erős volt mon chéri… - Búgta bele negédes hangon az ifjabbik fiú arcába aki erre megrázta magát. – Ha nem lenne közünk egymáshoz nem lennénk itt…
- Mégis ki akarta hogy itt legyünk!? – Csattant fel a feketehajú újra, mire Amaury finoman levette a kezét róla, és háta mögé csapott vele. – Szállj fel… Kérsz sisakot?
- Vannak már rendőrök?
- Fingom sincs.. – Vette fel saját magára a fejvédőt, aztán betuszkolta haját.
- Nem akarom hogy bajba kerülj miattam… - A féltő hangra ránézett Laurencre, aki fülig vörösödött.
- Nem fogok… - A barnahajú csak szélesen elmosolyodott, és nagy erőfeszítések árán de visszafordult a kormányhoz. Nehéz volt úgy koncentrálnia az útra miközben egy fekete tövises rózsa simult hátához, és szuszogott a tarkójába. No nem mintha baj lett volna vele, éppen az hogy izgatta.
Már akkor izgatta a kis taknyos látványa, amikor először megpillantotta a parkban.


Kora tavaszi nap volt, mégis furcsán meleg és napos. Hónak nyoma sem volt, a legtöbb ember kint lófrált a parkban a párjával, vagy egy kutyával…Vagy tanult…Mint ahogyan ő is…
Éppen az aznapi előadását nyálazta át, amikor felfigyelt az egyik fa tövében rajzoló fekete hajú srácra. Összefogott hajából kimenekült pár szál, kissé féktelenné téve ezzel tulajdonosát, de ezt tökéletesen kompenzálta az ártatlan arc, ami látszólag komolyan összepontosított a rajzolásra. Egészen annyira hogy a fiú teljesen összeszorította finom ajkait, mintha csak egy szó, vagy egy nyelés is kárt tenne munkájában. Szájából vékonyszálú füstölgő cigaretta lógott ki, ami diszkréten lövellte magából az átlátszó füstöt. A fiút nemigen zavarhatták a rosszalló pillantások, mivel önfeledten elmélyülve rajzolgatott magában.

Amaury viszont nem sajnálta a dolgot, pár perc méregetés, és gyönyörködés után felállt, és odasétált a fiúhoz. Elébe állt, és lenézve a rajzra közelebbről is szemlélgetni kezdte a fiatalt. Laur továbbra sem vett róla tudomást, akkor is zenét hallgatott, és teljesen bele volt zuhanva a rajzba. Egészen addig amíg egy arcot nem vélt felfedezni a füzetkéjével egyvonalban. Ijedten nézett fel, és amikor találkozott jégkék szeme az őt érdeklődve figyelő zöldes pillantással majdnem leállt a szíve. Kicsit hátrébb ugrott háta teljesen beleütközött a fa törzsébe ami alatt alkotott. Szinte kitépte füléből a fülhallgatókat amik maximumra véve ontották magukból a zenét.

- Je suis desolé Monsieur de nem bírtam ki hogy ne szóljak hogy mind amellett hogy maximumon hallgatja a zenét, ami árt a hallásának, szívja azt a káros nikotinhengert, ahelyett hogy finom szájával a barátnőjét kényeztetné... – A mondatra Laurence tekintete felpattant, és megszeppenve nézte az előtte térdelő idősebb férfit, aki látszólag megjátszott komolysággal próbálta jobb belátásokra bírni. Tekintetét lesütötte egy pillanatra, ám amikor megpillantotta a férfi kezében lévő könyvet, gúnyosan mosolyogva nézett újra fel, és elnyomta a fűbe cigarettáját, a szájában lévő füstöt, pedig óvatosan a másik képébe fújta.
- Tán nőgyógyásznak tanul professzor hogy ennyire tudja mit kellene csinálnom a barátnőmmel és mit nem...? – Csípős kérdésére, és kevésbé imponáló gesztusára Amaury szélesen elvigyorodott.
- Nem igazán, de az is köztudott tény hogy a nikotin okozhat gondot a szexuális teljesítményben... Ha elég erős példát kell hogy említsek: merevedési zavarok, impotencia...
- Miért zavarja hogy mit csinálok a farkammal...? – Húzta össze lábát hirtelen Laurence és gyanúsan méregetni kezdte az idegent szemeivel.

- Inkább az zavar hogy mit NEM csinál, Monsieur... – Köhintett egyet a barna hajú férfi, és az orrára bigyesztett egy szemüveget, hogy még hivatalosabbnak látszon.
- Magának semmi köze a szerelmi életemhez, ami mellesleg nincs... – Válaszolta nyugodt hangon Laur, és füle mögé söpört pár izgága tincset. – És amúgyis, miért lenne jó magának hogyha nem cigarettáznék? Nem kapna érte pénzt..
- Megmentek egy életet... – Ült le hirtelen a fiú mellé a hallgató mire az meglepetten és kicsit dacosan nézett maga mellé, és csupán másodpercek kérdése volt hogy feltegye a kérdést, hogy „ön minek ült le ide mellém?”
- Vigyázok magamra... – Dörrentek fel szavai és már vitte volna vissza kékes tekintetét a füzetre hacsak a barnahajú meg nem szólal.
- Látszik... – Ebben az egy szóban minden benne volt. Közöny, magasabbrendűség, vágyakozás, Laurence mégis ridegen válaszolt, majdhogynem érzelemmentesen.
- Köze hozzá?
- Én fogom önt meggyógyítani ha tüdőrákos lesz… - Újabb elégedett mosoly, és na vajon erre mit lépsz pillantás.
- Nem leszek az… - Dacos válasz, lesütött tekintet.
- Honnan tudja?- Fogós kérdés, Laurence arcán már látszott hogy kezd elszakadni a cérna, és forgatni kezdte szemeit.
- Pszichológus?
- A nőgyógyász valahogy jobban hangzott… - Erre a kijelentésre már az ébenhajú is felnevetett. Megrázta fejét, és újra ránézett a mellette lévő férfira, aki barátságosan a kezét nyújtotta.
- Amaury – Mutatkozott be az orvostanhallgató, mire Laur megfogta a kezét.
- Laurence… - Hangja vidámabbnak és sokkal barátságosabbnak tűnt.
- Szép neve van… - Jegyezte meg pár percnyi ízlelgetés után a férfi mire Laur pimaszul kinyújtotta a nyelvét.
- Abbahagyhatná már a tegezést, alig múltam 18…
- Az szép kor hallod e…! – Nevetett fel a férfi, mire Laurence kérdőn ránézett.
- Miért is?
- Mert akkor már büntetlenül rombolhatod a saját egészséged…! – Húzta ki hirtelen a feketehajú zsebéből a cigarettásdobozt, mire az utánakapott.
- Add vissza! – Kiáltotta fel, de Amaury nem engedelmeskedett. Rákpózba dobta magát és a cigis dobozzal a kezében hátrálni kezdett a fától.
- Miért?
- Mert kell… Sokba kerül… - Laur se tétovázott, gyorsan felugrott és a férfi után sietett, akit még így is alig ért utol.

- Költhetnéd másra is… Esetleg ceruzára…radírra, lapra.. – Csipkelődött tovább a férfi mire Laurence egy jól irányzott ugrással rajta termett.
- A következő árából azt veszek! – Próbálta meg kiszedni az összegyűrt dobozkát a másik keze alól de túl gyenge volt ahhoz. – Add vissza!
- Gyönyörű vagy… - A kijelentésre megállt egy pillanatra, és meglepetten felnézett a férfira.
- He? – Húzta össze szemöldökét az ébenhajú, mire Amaury felült, és a kezébe nyomta a dobozkát, és egy szívesen letepernélek pillantás kíséretében nevetni kezdett.
- Mint egy kényes kis királyfi… - Kacagott fel a barnahajú, mire Laurence szó szerint leteperte.
- Nem vagyok királyfi! Sem kényes! – Darálta mérgesen miközben birkóztak nem kis feltűnést keltve.
- …Csak pukkancs!- kacagott Amaury ezzel egyre jobban idegesítve társát…


Valahogyan így indult kettejük viszonya. Viszonya?
Hiszen még csak meg se érinthette a fiút hacsak nem volt bezárva az ajtó hét lakatra. „Istenadta gátlásos egy gyerek…” – jellemezte Amaury mindig kis üdvöskéjét, aki még akkor sem adta meg magát mikor maguk voltak. De talán pont ez tetszett neki a feketehajú fiúban. A leleplezett tűz a vágy a másik teste után, és az önmaga elé felállított korlátok amik néha már nevetségesek voltak...
Ezek tették számára oly vonzónak a kis figurát aki most látszólag tökéletesen jól érezte magát a hátába csimpaszkodva.
Nos igen, ezért áldotta az orvostanonc a motorozást. Szinte egyedüli tevékenység volt, amikor testének jelentős része érintkezhetett kedvesével. Pedig annyira bolondult érte… Ott tépte volna szét mindenki szeme láttára a férfibőrbe bújtatott szépséget, és még azzal sem törődött volna ha kivágják az egyetemről. De Laurence észnél tartotta. Mindig. Ha kellett a legfájdalmasabb szavakkal hatott rá úgy mint egy másnaposságot elmosó zuhany.
„A karrired Amaury…” – Hozta fel az ébenhajú gimnazista akárhányszor komolyabban megkörnyékezte őt. Nem tenne jót a karrierjének… A szerelem? Pont az lendítené fel!
De nem ehelyett csak tekintetével falhatja fel néha az oly régóta kívánt testet, meg néha sikerül elkapnia párját egy heves csók erejéig. Az ellenkezik egy ideig, aztán belátva hogy nincs menekvés, a legjobb nyelvérzékkel biztosítja Amaurynak a gondolatot hogy nem érné meg elhagyni a pokol legédesebb gyermekét.

Ő pedig, várt, hűségesen, és egyre tüzesebb álmokkal. Nem sietette Laurt, tudta hogy egyszer a fiú úgyis megadja magát, és onnantól szolgájává teszi pokoli vágyainak. De az az egyszer veszettül távol volt, és bizonytalannak tűnt, ő pedig egyre türelmetlenebbnek. Már nem érte be azzal hogy naphosszat arról álmodozott hogy mi lesz ha egyszer Laurence saját maga rohan a karjaiba, már át akarta élni, ezért úgy döntött a dolgok elébe megy.
Nyári munka… Kinek ne kellene, 18 évesen? Természetesen Laur is úgy harapott rá mint csalira a hal, sőt még örült is neki, és egy eldugott sikátorban egy tökéletesen elhosszított csókkal jutalmazta szívdoktorát, ezzel növelve annak önelégült delíriumát. Megfűzte a fiút arra hogy vállaljanak éjszakai állást is, de abba már csak egy kis huzavona következtében ment bele a sötéthajú kedves. De belement, és most itt érezheti hátán, szerelme forró és feszes hasfalát közvetlen közelről. Elképesztő. Ha nem vágyna ennyire rá még bűntudata is lenne hogy mibe rángatta bele… De így, csak egyre jobban teletömődött barna fürtös feje a gonosz gondolatokkal, már előre készült az éjszakára.

- Szüleidnek mit mondtál? – Fordult hátra kicsit mikor egy közlekedési lámpa megálljt parancsolt nekik a város szívében. Az eddig mozdulatlanul őt ölelő test most felemelkedett, és kicsit meglepett pillantás kíséretében ránézett.
- Miért kérded?
- Annyira parázol tőlük, kíváncsi vagyok hogy miért…
- Mert rögtön rájönnének miért vagyok veled… - Horkantott fel hirtelen Laurence. – Már így is naponta hallom hogy én vagyok a család szégyene meg ilyenek. Ezzel sikerülne elérni hogy kitagadjanak az holtbiztos…
- Miért?
- Mert már kiskoromban sem voltam 100as, aztán volt általánosban egy barátom is, ami komolynak tűnt… Aztán mégsem lett az… - A füle mögül felzendülő hang kicsit csalódottnak tűnt.
- Diák szerelem… - Sóhajtott fel Amaury elégedetten.
- Vagy nem…
- Szóval most nem engem szeretsz?
- Ezt nem mondtam. Csak nem esett jól a szakítás, ezért nem szeretek mindenbe fejest ugrani… - Laurence hangja kicsit megremegett, aztán pedig kétségbeesetten vette át a magyarázkodó hangnemet.
- Azért lehetnél rugalmasabb.. – Jegyezte meg epésen Amaury, és szinte érezte háta mögött a sértődöttséget.
- Ha nem kellek, akár le is szállhatok… - Pont ezt várta. Rosszabb mint egy lány… Komolyan olyan hangon tud sértődőset játszani hogy azt fel kéne venni.
- Pont az hogy te kellesz, te kis barom. – Rivallt rá a férfi, miközben futólag a még mindig piros lámpára pillantott. – És Itala?
Ezzel a kérdéssel már túl messzire ment. Érezte, ahogyan Laurence megmarkolta oldalát, és mérgesen szusszantott egyet.

- Összevesztünk… - Motyogta Laur csöppet sem jó kedvvel. – Anyuék szerint szerenádot kéne neki adnom hogy bocsásson meg… - Fűzte hozzá kedvetlenül mire Amaury felnevetett.
Itala… Ő volt kettejük kapcsolatának az álarca. Egy lány abból az iskolából ahova Laurence járt. Egy lány aki az ébenhajú barátnőjének vallotta magát már egy ideje, és fülig szerelmes volt belé, laurence viszont csak mentsvárként tartotta, amolyan alkalmi kapcsolatnak. Amaury pedig féltékeny sem volt. Tisztában volt vele, hogy Laur a szíve mélyén majd megőrül érte, és hogy a lány csak egy menekülés a szülők vádjainak bosszúja elől, és ahogyan ő tudta a fiú alig randizgatott a lánnyal. Inkább egyedül rajzolgatott vagy vele lógott.
- Azt hiszem hamarosan szakítani fogok vele… - Folytatta tovább a fiú, mire Amaury megindult a motorral.
- Szerintem felesleges hogy elüldözd magad mellől. Ha szétmentek úgyis keresned kell egy új alkalmi barátnőt. – Jegyezte meg miközben befordult egy kisebb kis sikátorba. Hirtelen leállította a motort, és végleg Laur felé fordult. Nem bírta tovább hogy ne érintse meg a vékony hófehér arcot, ne simítson bele a fekete hajszálakba, és szippantson bele a mámorítóan édes még kicsit álmos illatba. Laur nem lepődött meg hogy leálltak, inkább egy egyszerű mozdulattal leugrott a motorról neki vetette hátát a falnak és előhúzott egy cigit.
- Kezdek belefáradni… - Motyogta miközben megpróbálta meggyújtani a kezében lévő cigit. – Őszintén szólva nekem sem fér a fejembe, hogy miért kell még mindig egy normális hetero pasit játszanom, mikor nem vagyok az, és ezt ők is tudják.
Amaury tekintete kissé szúróssá vált az imént elővett füstölgő rúdtól, de sokkal jobban felkeltette figyelmét amit kedvese mondott. Sokkal inkább a hanglejtés, amiben mérhetetlen vágyakozás tükröződött, és megannyi szerető gondoskodás.

- Nekik még így a legjobb. Majd rájönnek, hogy nem változtathatnak heterová ha egyszer nem vagy az. Én pedig vállalom a kockázatot érted Laurence… - Lépett közelebb a feketehajú fiúhoz, akinek kétségbeesett kék tekintete hirtelen lángolt fel.
- Még mindig nem érted? A faszom tele van vele, hogy tagadnom kell hogy veled együtt vagyok, hogy be kell csapom valakit aki egyébként tök jó fej lenne, csak azért mert ők nem nézik jó szemmel hogy… Boldog vagyok veled… - Laur hangja elcsuklott, mikor egy erős kéz ráfonódott állára, és kissé feljebb emelte fejét. Ugyanaz a varázslatosan zöld nyugodt tekintet, amit a parkban látott először.

- Lesz ez máshogy is… - Duruzsolta neki kedvesen Amaury de az ébenhajú állát még mindig nem engedte el. Finoman kicsúsztatta kezéből a cigit, egy lenge mozdulattal a földre dobta, majd az előtte álldogáló kis testet óvatosan a falnak passzírozta. Tettére a vékonyka test megremegett, és egy apró nyögés kíséretében előkerült a két ellenkező kéz is.
- Itt neh… - Laur hangja remegett, és minden erejével azon volt hogy eltoltja magától a férfit, de az nem engedte menekülni.
- Miért is ne? – Amaury végigsimított a rémült kis arcon, és nyugtatóan elmosolyodott. – Garantálom hogy senki sem fogja látni pár patkányon, macskán, és kutyán kívül…Ők pedig nem számolnak be a szüleidnek hogy milyen boldog is vagy most. – Minden kérdés nélkül közelebb húzta arcához a másikat, és egy kegyetlenül szenvedélyes csókot pecsételt rá. Laurence egész teste megborzongott, és megpróbálta elrántani a fejét, ám az erős csukló ami az állát tartotta fogva nem moccant. Ajkait erősen összepasszírozta és nem engedte hogy akár egy pillanatra is teljes legyen a csók. Amaury nem hagyta magát, érezve a fiú ellenállását kicsit erősebben szorította a falnak nem kis fájdalmat okozva ezzel párjának. Laur legszívesebben felordított volna a fájdalomtól ehelyett csak mozogni kezdett, és megpróbálta magáról levakarni őt, ez viszont teljességgel lehetetlennek tűnt. Amaurynak volt egy kevésbé gyengéd oldala…

Igen is képes volt elvenni bárkitől bármit, amit akart, vagy amire vágyott, ez tette őt piszokul perverzzé. Laurence már akkor tisztában volt ezzel a ténnyel mikor a férfi először hazáig kísérte. Már ott magához rántotta, és megpróbálta megcsókolni, csak a szomszéd fejbe vágta, mert azt hitte hogy az ébenhajút molesztálja. Egész pontosan onnantól nem látják szívesen a szülei a férfit. Természetesen kiderült hogy mi történt a ház előtt, és Laurence nem győzött mentegetőzni, hogy tényleg csak egy huligán volt, és tényleg semmi köze nincs hozzá. Pedig volt, elég sok.

Fülig szerelmes volt Amauryba, és bár kedvesének is félt bevallani szinte majd’ belehalt minden egyes csókba. Attól félt hogyha bevallja akkor az előbb utóbb kitudódik és egy megállítatlan lavinát indít el a családban. Laruence családja eléggé vallásos volt, és messziről kerültek minden olyan embert aki kicsit is úgy nézett ki mint egy homokos, ezért amikor csupán a kétely gyenge lángja felmerült bennük hogy Laurence a saját neméhez vonzódik, először szobafogságot adtak fiuknak, aztán áthelyezték másik iskolába ami tele volt lánnyal.

Az persze eszükbe sem jutott hogy gyermekük természete a lányos iskola által egyáltalán nem változott, sőt még jobban felerősödött benne a tudat hogy más… Laur is tisztában volt a helyzet komolyságával, ezért igyekezett minden árulkodó jelet eltűntetni vonzódásáról, emiatt gyorsan beszerzett egy barátnőt, akit alkalmanként elhúzott a szüleihez vacsorázni. A lányok először örültek hogy a fiú nem sokkal az első találkozás után már a szülőknek mutatja be őket, aztán megelégelték a tényt hogy Laurence folyamatosan tanul, rajzol vagy mindent csak nem velük van. A fiú pedig egy marasztaló szó nélkül eleresztette őket… Amaury azonban más volt. Ő külön fejezetet indított az ébenhajú életében, amit mindenki előtt titokban tartott. Valahol rendkívül romantikusnak és izgatónak tartotta a titokban lopva együtt töltött tiltott perceket, de azt is tudta hogy ez nem mehet már sokáig.

Nem akarta. Meg akarta mutatni hogy boldog, és nem amellett a csaj mellett, aki szinte mindenért kiveri a hisztit, hanem egy orvostanhallgató mellett aki mellesleg férfi, és számára a legfontosabb.
Laurence állkapcsa aprót reccsent a szorítástól, a fiú ajkai pedig önkénytelenül nyíltak ki. A kék szemek egy pillanatra kitágultak, majd megteltek könnyel.

Fájdalom… Büntetés azért mert ennyire megvárakoztatja élete szerelmét. Mert húzza az agyát. Pedig milyen nehéz neki is… Megtagadni minden simogató érintést, a csókokat, az együtt töltött éjszakákat. Szinte már fizikai fájdalommá vált gyomrában ez az érzés. Még szerencse hogy Amaury fékezhetetlen szenvedélye gyakran utat tört magának, és bár elég erőszakos és fájdalmas formában de kinyilvánításra került. Laurence ezért sosem bántotta a férfit. Lehet hogy volt benne egy kis mazochizmus, mert szíve mélyén élvezte a kegyetlen ajándékokat, de amúgy sem szólt egy szót sem. Féltette a kapcsolatukat, törékenynek érezte a kapcsot ami őket összefűzte bár sosem mondta szerelmének. Most is könnyezve engedett az apró fogaknak amik egy rövid pillanatra belemélyedtek alsóajkába, amolyan pihenésként, hogy aztán Amaury egy mély levegőt véve folytassa amit elkezdett. Elégedettséggel töltötte el hogy Laurence ha egy kis erőszakosság következtében is, de engedi a dolgot… és hogy milyen édes. Tisztán remegett a karjai között, nyelve pedig olyan szapora volt akárcsak a szívverése.

„Édes kis álszent…”- A barnahajú akaratlanul is belemosolyodott a csókba, és most már lágyan cirógatni kezdte társa arcát, amin kihűlt könnyek futottak, és mielőtt még a csóknak komolyabb következménye lett volna rájuk nézve elengedte a fiút. Zöldes szemei gyönyörködve siklottak végig a pírba öltözött arcon, a kecsesen fénylő ajkakon, és szinte elolvadt a látványtól ahogyan Laurence csukott szemmel levegő után kapkodott. A szétzilált ébenfekete haj vadítóan a fiatal arcba hullott, ami nem győzte kifújni magát a kimerítő harc után. Percekig ott álltak egymással szemben aztán Laurence folytatás hiányában felnyitotta a szemét, és egy konok arckifejezéssel az arcán lágyan végigsimított Amaury arcán.
- Ha tudom hogy csak ezért vagyunk itt le se szállok a motorról… - Morogta összeszűkítve tengerkék szemeit miközben lazán beletúrt a göndör barna hajba. – Egyszer elkapnak és akkor végleg eltiltanak tőled Amaury… És azt nem fogom túlélni… Nélküled nem. – Mintha csak a szél sodorta volna a másik karjaiba úgy lépett oda és viszonozta az orvostanhallgató ölelését. Fiatal arcát eltemette az erős mellkasban, és mélyeket szippantott a férfias illatból. Ő se tudja a végtelenségig visszafogni magát, sőt ez a csók már elég volt ahhoz hogy akár képes legyen engedni csábítójának ha az továbbmegy. A férfi viszont nem csinált semmit vele azonkívül hogy viszontölelte, és szinte itta a szavait. Nem mindennap hall Laurtól ilyen szavakat. Még ha bele van rejtve a gúny, és a félelem is, tisztán látszott hogy legalább annyira bolondul érte, ahogyan a férfi imádja őt.

Csak még le kell vetkőznie azokat a gátlásokat amiket a gyermekévek alatt belévert tanítások lángra gyújtottak ahányszor érintkeztek.
- Akkor ha azt akarod hogy az áruló tömeg ne szerezzen tudomást a kettőnk… - Amaury lemondó sóhaja szíven ütötte a gimnazistát. – A mi kis szövetségünkről… azt javaslom induljunk. Még be kell jelentkeznünk a munkaadónál, mert meg akarja nézni kikre hagyja a boltot. – Fogta meg a vékony hófehér kezet és visszavezette a motorhoz. Laurence nem szólt semmit szótlanul visszaült a járgányra várta hogy társa elé kerüljön, és újra elinduljanak.
Az út további részében nem szóltak egymáshoz. Laurence túlságosan is álmos volt még ahhoz hogy értelmetlen témákról fecsegjen és amúgy sem volt szokása, Amaury pedig inkább a vezetéssel volt elfoglalva, ezért olyan némaságban szelték át a várost mintha egyedüli gyászmenet lennének. Aztán amikor Amaury hirtelen leállt a motorral, az ébenhajú meglepett tekintettel nézett fel a széles hát mögül.
- Ez lenne az? – Nézett az óriási épülettömb felé, ami egyenesen feléjük magasodott. – Mondd, nem fogunk ebben mi ketten elveszni?
- Dehogy! A fele raktár csak! – Legyintett a férfi és lecsatolta sisakját. – Nem engedlek el.. Túl közel vagy hozzám. – Szorította meg Laur kezét egy rövid pillanatra mire a kékszemű ijedten nézett fel szerelmére.
- Amaury… - Hebegte a nevet olyan izgalommal, de az egyetemista a szavába vágott.
- Tudom itt nem szabad… - Húzta el kezét, és már fordult volna el, mikor meghallotta a bűvös szót, amit 3 és fél hónapos együttlétük óta elég kevésszer hallott.
- Szeretlek… - Lehelte arcába az őszinte hang, mire elmosolyodott. Legszívesebben itt a parkolóban leteperte volna utasát, de az úgysem engedné. Meg amúgy is hogy jönne ki…!?
- Én is szeretlek…- Válaszolta, és megvárta míg kedvese elébe megy, aztán együtt mentek be az óriási épületbe.

Belépve a légkondi hideg szele csapta arcon a két férfit, Laurence meg is állt egy pillanatra, de barna hajú társa bátorítóan megfogta vállát és tolni kezdte.
- Nem lesz semmi baj Laur. Nyugi… Relaxálj, és hagyd hogy én beszéljek. – Nézett rá a félénk arcra a férfi, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra hogy megcsókolja kis üdvöskéjét.
Az áruházban nem volt semmi különös, olyan volt mint a többi, anniy különbséggel hogy tetemesen sok vevő járkált erre arra. A fiúk alig tudtak moccanni a tömegtől, pedig a recepcióig eljutni nem számít egyébként nagy dolognak. Odaérve egy kedves szőke hölgy fogadta őket rögtön szemet vetve a rendkívül helyes fickókra.
- Mit parancsolnak? – Hangja nyájasan és kedvesen csengett reménykedve hogy az egyik jövevény többet is akar tőle mint puszta tájékoztatást.
- Elnézést, a vezetőt keresnénk az takarítói munkára szeretnénk jelentkezni… - Kezdett bele Amaury megnyerő mosolyával, miközben Laurence a háttérben várakozott. Utálta mikor Amaury ezzel a közvetlen hangon beszélt mindenivel. Márpedig akit meg akart győzni, vagy imponálni akart neki azzal pontosan ezt csinálta. Csak annyit látott hogy a barna hajú súg valamit a nő fülébe aki erre elneveti magát, majd elkezd egy távolabbi helyre mutogatni. Amaury végre felé fordult, és intett neki, ő pedig úgy indult meg akárcsak egy kitörni készülő vulkán.

- A testvérem…Laurence… - Húzta közelebb magához barátságosan a férfi, mire Laur fújtatott egyet.
„Kezd Amaury túl messzire menni ezekkel az alibis dolgokkal…” – Forgatta kékes szemeit, mire a nő elmosolyodott.
- Helyes kis pofija van… - Erre Laurence már felhorkantott. „Úgy beszél mintha itt se lennék…Hülye liba.”- De egyáltalán nem hasonlítotok…
- Ő az édesanyám hamvasságát örökölte… - Amaury keze szorított egy kicsit Laur vállain, mire a feketehajúnak felpattantak a szemei. – Én pedig édesapánkra hasonlítok… - Az a bájvigyor. „Óh miért is hagytam magam ebbe belerángatni!? Tudtam hogy csak vásárra viszem azt ami eddig kettőnk között volt! Tudtam!” – Laurence fájdalmas arckifejezésére, a nő kicsit meglepődött.

- Tán fáj valamije? – Hebegett, mire Laur elvörösödött a méregtől.
- Kamasz még! – Bökte oldalba a férfi, mire Laurence majdnem felbukott.
- Te pedig nem normális…! – Morogta halkan, mikor újra egyenesbe került, ám akkor kedvese újra rántott a karján egyet.
- Tehát arra van. Köszönöm szépen! – Hallotta fél füllel a dolgokat, mivel Amaury kegyetlen sebességgel húzta maga után őt. –Azért ami azt illeti lehetnél valamivel kedvesebb is Laur. Így sosem leszel a nők kedvence…
- Nem is akarok a nők kedvence lenni…! - Válaszolt mérgesen az ébenhajú, és megfordult a fejében hogy itt hagyja az egész kócerájt. Erre a kijelentésre Amaury fél szemmel ránézett és lassított egy kicsit.
- Hanem az én kedvencem akarsz lenni harapós kiskutya? – állt meg az ajtó előtt és gondolkodás nélkül bekopogott.
- Tessék! – hallatszott az öregedő férfias hang az ajtó túloldaláról mire Amaury újra vigyorba öltözve határozottan benyitott, maga után rántva Laurencet mint egy rossz hátizsákot.
Megszokott iroda, közepén egy bazi nagy asztal mögötte, egy öregedő fószer, aki gyanúsan méregetni kezdte vendégeit ahogy beléptek a szobába. Amaury meghajolt, Laur pedig egy látványos szájhúzás következtében követte.
- Szóval maguk szeretnék kitakarítani ezt a kis kócerájt késő délután és éjszaka? – Emelte fel szemüvegét a kopaszodó szigorú férfi, mire az egyetemista jókedvűen bólintott.
- Azért vagyunk itt uram! Szeretnénk nyári munka gyanánt egy kis pénzhez jutni amivel fedezhetni tudjuk a tanulmányaink egy részét! – Mondta elkötelezett hangon, és tökéletesen azt a hatást keltette, mint aki annyira lázban ég a munkától hogy alig tud levegőt venni.
- Hol tanul? – Még mindig bizalmatlan szavak, de jogos kérdés.
- Az orvosi egyetemen! – Vágta rá kapásból Amaury, Laurence pedig félénken pislogott párat. Igen ő sem maradhat ki a sorból.
- És ő? – Biccentette fejét a főnök az ébenhajú gimnazista felé, mire az halványan és rendkívül erőltetetten elmosolyodott.
- Művészeti gimnázium… - Suttogta halkan erőtlenül mint aki itt készül éppen összeesni.
- Meg is látszik rajtad édes fiam… Olyan vagy mint egy lány… - Jegyezte meg érces hangon a férfi, mire Laur felcsapta a fejét, de nem szólt semmit. Mi van ha nincs rajta egy kumma izom se? Attól még lehet hogy egy lángész, és hasznát veszik! – Biztos hogy ide akarnak jönni? Magáról elhiszem hogy jó rakodónak, de erre a kis babára még a takarítást is nehezen tudnám rábízni…Félnék hogy összetörné magát.
- Ne becsülje le uram! Bármire képes! – Kezdte el győzködni Amaury a férfit, mire az elgondolkozva köztük kezdte járatni a tekintetét, és hátradőlt a rendkívül kényelmesnek tűnő irányítószékbe. – De ha azt nézem maguk ketten elvállalták az egész épületet. Ez figyelemre méltó… Már ma kezdenének?

- Naná! – Csapta hátba Laurt kedvese, mire ő is bólintott egyet bizonytalanul. Már előre borsódzott a háta a gondolattól hogy ezt az egész épületet nekik kettejüknek kell rendbe tenniük, viszont valami nem hagyta nyugodni. Miért csak ketten? És miért pont Amauryval? Ahogyan ő tudta a férfinak volt elég pénze a tanulmányaira, mert elég nemesi családból származott, ahhoz hogy tejben vajban fürösszék ha kell. Inkább neki kellett volna könyörögnie az állásért nem az egyetemistának…

- Akkor kérem fáradjanak be az öltözőbe, kapnak ruhát. Azt hiszem a kis feketének csak női méretet tudunk adni, de semmiben sem különbözik a férfi uniformisunktól! – Egyezett bele végleg a férfi, majd hozzátette. – Kérem regisztráltassák magukat a recepciónál mint működő munkaerő! Viszlát! – Mondta majd lehajtotta fejét mutatva hogy nem kíván többet foglalkozni a fiúkkal…

- Laur minden rendben? – Fogta meg mindkét vállát Amaury mikor kiértek. A fiú megrázta a fejét, mintha csak egy álomból kelt volna fel, és kissé bizonytalanul de elmosolyodott.
- Aha…
- Biztos hogy akarsz dolgozni? Nem baj hogy elhúztalak ide? – Ismét ezek az aggódós kérdések. Kár hogy már későn… Minek pattogjon mikor már megkapták a munkát?
- Biztos hogy akarok. – Kántálta, és elindult a recepció irányába. – Menjük a barátnődhöz kérjünk ruhát, és intézzük el amit kell! – Vette volna sietősre lépéseit, ám egy kar visszarántotta.
- De előbb még… - A barnahajú feleslegesnek találta befejezni a mondatot, inkább behúzta társát a vécébe. Kitette a takarítás alatt táblát, aztán alaposan körülnézett hogy nincs e senki a mosdóban. Mikor megtette az óvintézkedéseket, tüzes zöld szemeivel az ártatlanság felé fordult, aki kicsit rémült pillantásokat vetett rá.
- Mi van?

- Azt akarom, hogy csókolj meg Laur… - Kérlelte vágyakozóan Amaury, de a fiú megrázta fejét.
- Mit képzelsz, bárki be..
- Nem jön be senki... Takarítás van! – Fogta meg a fekete hajú gimnazista mindkét kezét a zöld szemű és magához vonta. Hátrálni kezdett a falhoz majd hátát nekitámasztva könyörgően zöldes tekintettel várta Laurence válaszát.
- Hülye vagy…ha elkapnak… - Sütötte le pillantását Laur, és az egyetemista már kezdett elszomorodni hogy nem ér a fiú számára annyit, mikor az hirtelen lábujjhegyre állt, és óvatosan hozzáérintette ajkait a másikéhoz. Amaury meglepve pislogott az előtte álló lehunyt szemű fiatalra, majd beljebb engedte az ajkain kalandozó kis nyelvecskét, és ő is lecsukta sűrű szempilláit.

Édes csók volt, valószínűleg a legédesebb, amit valaha is együtt átéltek. Talán azért, mert mindkettejüket fűtötte az izgalom hogy mi lesz ha elkapják őket, de mégsem történt semmi. Hosszú percekig csókolták egymást, Laurence kiengedte szenvedélyesebbik oldalát, és szinte nekipasszírozta a falnak a nála jóval nagyobb társát. Az engedve az ártatlan erőszakosságnak lapult össze teljesen, miközben ujjait teljesen belefúrta a fekete hajzuhatagba. Szerette… Nem, imádta… Nem, még ez se volt elég jó szó leírni hogy mit érez Laurence iránt…
Csak csókolni akarta az idők végezetéig…Vagy talán még többet. Érezni akarta a fiú teljes lényét, a testén ahogyan lélegzik, ahogyan ver a szíve…