Zadok

Zadok mozdulatlanul állt házának tornácán a szélben, lélegzete deres felhővé állt össze a hideg novemberi estében. A fényt nézte, amely még nem hunyt ki teljesen nyugaton, a hegyek ködlepte vonulata felett. A legmagasabb csúcs, a Romoggen lebegni látszott a párában, s lélegzetelállító, vörös izzás ragyogta körül. Zadok rágyújtott, és azon töprengett, jár e most valaki a hegyen, s milyen érzés lehet odafönn, közel az éghez fogadni az éjszaka érkezését…

A fiú fázni kezdett, ezért gyorsan elszívta a cigarettáját, s egy gyors pillantással elbúcsúzott a néma hegyektől. Besétált a házba, gondosan becsukva az ajtót. Levette a cipőjét, papucsba bújt, és egy pillanatig csak álldogált, élvezve a meleget. Aztán felsétált a lépcsőn az emeletre.
Az emeleti folyosó egyik végén egy ablak nyugatra nézett, és Zadok megállt előtte. Látta, hogy a vörös fény már halványul a Romoggen üstöke körül, a többi hegy pedig egybefüggő szürke árnyék volt csupán. A völgy, amelyben patak futott, s amelynek partján a ház épült, ásító toroknak tűnt a leereszkedő sötétségben. Hallgatag volt a táj, kietlen és titokzatos. Zadokra rátört a magány.

Elfordult az ablaktól, és végigsétált a folyosón. Léptei puhán koppantak a csaphornyos, öreg parkettán. A falakon festmények sorakoztak: az egyik egy lemenő tengeri nap fényénél süllyedő gályát ábrázolt, egy másik egy medvét, amelynek első pillantásra csak vörösen ragyogó szeme volt kivehető egy barlang szájában. Ezen kívül még rengeteg festmény virágokról, különös, zsurlókkal borított lápokról, napkitörésekről és kerengő űrhajókról. Régebbi képek is voltak itt: Zadok családjának egy-egy régen halott tagját ábrázolták a nem túl sikerült portrék. Hogy ezek honnan kerültek ide, a fiú nem tudta. Talán a régi, évekkel ezelőtt leégett kúriából hozták át a szülei. Amikor még éltek.

Zadok benyitott a folyosó keleti végéről nyíló szobába.
Öreg, dohos szag fogadta. A helyiségben félhomály uralkodott, halkan szólt a televízió. A tévével szemben egy karosszékben kivehetetlen alak gubbasztott. Hosszú, barna ruhát viselt, s hosszú, csatakos haj takarta ábrázatát. Zadokban feltolultak a szeretet s a gyász hullámai, és azt kívánta, bár csak halott lenne. Halottak lennének mindketten.
- Asenath?
Zadok hangja mély volt, s a reáfelelő női hang nemkülönben:
- Igen.
Zadok habozott. A kellemetlen szag a szobában egyre erősebb lett. Szélroham rázta meg a ház ablakinak ócska palettáit.
A karosszék alól lustán kikúszott egy kövér hernyó.
- Mit nézel? – kérdezte Zadok rekedten.
Asenath nem válaszolt azonnal. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Köhögni kezdett rémisztő, harákoló hangon. Aztán csuklott egyet.
Néhány perc elteltével előrehajolt a fénybe, hogy megmutassa az arcát. S noha Zadok már hozzászokott a látványhoz, mint minden alkalommal, ezúttal is megborzongott.
- Twin peaks – motyogta az asszonypók, és a képernyőre szegezte tekintetét. Zadok is kénytelen volt arra nézni. Felsikoltott. Eltörött az egész.

A szobát akkor
kék a hullámok, a szélben
és odakinn csattant a
szélben csapóajtó alatt a
bitófa