Az álomfogó

A szeretkezés kellemes volt, s hogy vége lett, elégedetten hengeredtem a hátamra. Orrom telve volt a lány illatával, akinek teste kellemesen melengette az oldalam. Néhány pillanat, és ismét megéreztem kezének érintését – gyengéden cirógatni kezdte a mellkasom, s közben forrón lihegett a nyakamba. Elmosolyodtam a sötétben, cirógattam a nyakát, s hallgattam, amint szapora lélegzete lassan gyenge szuszogássá enyhül.
- Imádlak – suttogtam neki.
- Mmmmm.
Játszani kezdtem a mellével, amely már nem volt kemény, éreztem is, most nem tudom újra felizgatni. Talán nem is akartam. Csupán feküdni akartam, meztelenül és tisztán, átitatva a szerelem párájával. S nézni április teliholdját az ablakon át, óriási, idegen gömbjét, az első bolyát a végtelen partvidékén.

A nyitott ablakban a szél egy álomfogót lengetett – a lány talizmánja, azokból az időkből, mikor ágyában még nem hált férfi. A hold a hálója csapdájába került, s kagylók és gyöngyök csüngtek udvarába. Bambán bámultam ezt a szürreális képet, s a szobát közben egyre áttetszőbb, ezüstös fény öntötte el. Szorosabban öleltem a meleg testet, s lehunytam a szemem.
…hallatlanul óriás vidéket jártam álmomban, hegyormokat s folyókat, buja és virágzó tájat egy történelem előtti korból. A folyók vize kék volt, s a rétek a zöld ismeretlen árnyalatába borultak. A tágas mezőkön fantasztikus, gyönyörű állatok legeltek, a takaros falvak szinte láthatatlanul bújtak meg a hegyek lábánál. A fények olyan élesek voltak, hogy szinte átmosták a dolgokat, keresztülfolytak rajtuk, belülről töltötték ki őket.
Lélegzetemet kapkodva merültem el ebben a csodában, alig éreztem, hogy az álom falán átnyúlt egy gyöngéd kéz, s vállamat megmarkolva maga felé fordított.

A lány arca, rámszegeződő tekintete gyönyörű volt, szinte maga a tiszta, lángoló szépség. A gyönyör szívemig hatolt, s csak annyit tudtam, szeretem őt, őt szeretem a világon a legjobban, akár az álombéliben, akár a valóságosban. Ő is megérezhette ezt, mert mosolyogva hozzám hajolt, s lágyan megcsókolta az ajkam. Magamhoz öleltem, arcom vállgödrébe fúrva, s csak homályosan érzékeltem a keménységet a melle között.

Csak miután szétváltunk, vettem észre, hogy nyakában ott lóg az álomfogó. Tiszta, ezüstös fény áradt belőle, elemi erejű ragyogás, mely még sem perzselte meg kedvesem sima, meztelen bőrét.
S az álomfogó hálójában, mint legyek a pókcsapdában, dühödten rángatóztak a fogaikat csikorgató, ám már ártalmatlan lidércek.