Történetek

A semmiből – legalábbis, nekem akkor úgy tűnt – egy fehér rózsát vett elő, és felém nyújtotta. Megilletődve fogadtam el. Azt mondta, akárhányszor lát egy ilyen növényt, mindig én jutok róla eszébe, mert tisztasága rám emlékezteti. Mai napig emlékszem, mit mondott: „Ez a rózsa olyan, mint te: tiszta, ártatlan, fiatal, bimbózó. De mégsem olyan, mint te: neked nincsenek tüskéid.” És elmosolyodott. Ekkor kezdett bennem összeállni a kép, mivel előbukkantak megnyúlt szemfogai. „Te egy…?” „Igen....

- Sellők... sellőket láttam, Apám! - a fiú egyből felélénkült, amit a vízi lényekre gondolt; bár nem sokra emlékezett a találkozásukból, az a kevés, mégis mélyen megmaradt benne.
- Sellőket!? Az nem lehet... már a falu közelébe is bemerészkednek! - majd, mint aki szörnyű dolgot mondott volna, és félné, hogy ezért megbünteti a tenger istene, ujjával gyorsan magára rajzolta vallása egyszerű jelképeit.
- Miket beszél, apám? - értetlenkedett a zavarodott tekintetű fiú. Legbelül,...

- Védekezés! Jégpáncél! – kiáltotta, s egy jégburát vont maguk köré, amint a tűzet elnyelte a jégbúra szétrobbant. – Ügyes kezdés nem mondom, de akkor most én jövök…
- Lássuk mire vagy képes varázshasználó!
- Nincsen rózsa tövis nélkül, gyertek hát harcba hívásomra – mormolta s az apróra hullt jégdarabkák hegyes tüskékké meredtek – Támdás! – mondta majd milliónyi hegyes szilánk indult útjára – Villámok, csapjatok le! – erre az igére a semmiből három villám csapott le, egyenesen...

Láttam a szemében, igen, láttam mindent. Azt, hogy nem szeret, de hálás, mert most Vele vagyok és vigyázom Rá. Tudtam, éreztem ezt, és legfőképpen féltem ettől. Nem ismertem ezt a helyzetet. És máig nem tudom kezelni. Ő annyi mindent nem tud. De nem biztos, hogy ez rossz. Sőt. Így van jól...

Kilenckor eldördült a startpisztoly. A párok pedig megindultak a tanárok által megadott útvonalon. Az első cél az iskola épületének tetején volt. A korláthoz egy lufi volt erősítve, az ide érkező leggyorsabb párnak le kellett oldani a lufit, majd a sorszámukat bediktálni az ott álló tanárnak. Sheichiék nyerték ezt a csatát, és már rohantak is a következő célhoz...

Változás… Csak egy szó, mégis annyi mindent foglal magában. Fájdalmat, örömöt, boldogságot, szomorúságot. Nem is gondolná az ember, hogy ettől a szótól akár az élete is függhet. Pedig igen… Elég 1 kicsi változás ahhoz, hogy régi énünk teljesen felboruljon, és helyébe lépjen a mérhetetlen nagy fájdalom. Elég egy szó is akár hozzá… egy tett...

Nem kísért el a nőgyógyászhoz, nem kelt fel éjjel decemberben ananászt szerezni, soha nem hozott virágot és soha, de soha nem mondta, hogy így is gyönyörű vagy drágám. Mégis éreztem, hogy szeret, és mindig velem van. A pillantása, tekintete mindent elárult, még azt is, amit ő sem tudott. Azt, hogy boldog és készül valamire. Készül arra, hogy apuka legyen. Azért nem hiszi, mert nem meri hinni, hogy ez a csoda, a mi szerelmünkben is bekövetkezett. Figyelt, mert aggódott értünk, értem és...

Egy tükörkép volt… Az anyját látta… Nem mert megfordulni… Nézte, ahogy közeledik felé az utca túloldaláról… Sheichit kiverte a veríték, az alak egyre közelebb ért… Sheichi ezt már nem bírta… behunyta a szemét és csak hajtogatta: „te nem lehetsz az… ez csak káprázat”… pár másodperccel később felnézett, már senkit nem látott. Még mindig tiszta libabőrös volt...

Nem volt más esélyük, a víz alá kellett merülniük. Hatalmas csobbanással tűntek el, mire támadóik is a vízbe vetették magukat, és hamar elkapták a lányokat. Tizenöt valkűrt hurcoltak el az erdő mélyére, köztük Antoniát is. Az ifjú harcosokat az erdő közepén álló kunyhójukba vitték, ahol lelökték őket a földre. A lányok összebújtak, hogy meztelenségüket legalább egymás testével takarják valamennyire, és a szégyentől, a haragtól, megalázottságtól villogó szemekkel méricskélték ellenfeleiket......

Tegnap délután épp az étteremből indultam a busz felé (lencsefőzit toltam fasírttal), amikor egy gömbölyded, zöld dzsekis idősödő asszonyság nyomult jobbról a látóterembe. Tipikus panelproli gólyafészek-frizura, rózsaszín keretes számörsájn szemüveg, jó hogy nem macskaszem formájúra volt mintázva, bő szoknya, ipafai papi fapapucs. Ki hinné, hogy ez a kedves öreg matróna bizony egy kommandós? Pedig az! A parlagfű-kommandó egyik kulcsfigurája! Biztos ő vezeti a támadó szakaszt...