Mesének hitt valóság

Sötétség és némaság. A lépteim konganak, és messze visszhangzanak az üres folyosón. Az orromig sem látok, csak a csupasz és hideg falat érzem kezem alatt, ahogy vakon tapogatózom. Oly ismerős…

Megérzem, nem vagyok egyedül. Még sötétebb árnyakat látok az eddig is mély feketeségben. Érzem, hogy el akarnak fogni, morgásuk is ezt támasztja alá. Közelebb jönnek, és megdermedek a félelemtől. Félelem? De hiszen sosem féltem, most miért? Megérzem az érzésből áradó mágiát, és lerázom, mint kutya a vizet. Elengedem a falat, és nekiiramodok. Nem kaphatnak el, még nem. Futás közben érzem a köveket a lábam alatt, és ösztönösen fordulok hol jobbra, hol balra; semminek sem ütközöm. Talán tévedtem, és ez egy nagy terem, nem pedig folyosó? Akkor nagyon átverték a fülem.

Hosszan fékezem, nem akarom felborítani az asztalt. Vörös fény világítja meg. Egy körön túl nem terjed ereje. Hallgatózom, nem értek-e utol. Semmi nesz, figyelmem a fény felé fordíthatom. Közelebb érve látom, az asztalon egy kristályvázában néhány szál rózsa. A kristály úgy ragyog, mint a rubint: vörösen, étvágygerjesztően. De a rózsák érdekesebbek: szirmuk fehér, még a fény sem festi; és hervadnak. Felszisszenek: ez egy ígéret. A lassú kínhalálé. Ahogy a vágott virág kókad, úgy fogok én is elpusztulni.

Könnyek peregnek, koppanva érkeznek az asztalra. Fel sem tűnik, hogy a cseppek is vörösek. De nem a fény miatt. Természetükből ilyenek, örökségem része. Óvatosan megérintem a szirmokat, és azonnal leválnak, pörögve hullnak, bele a tócsába. Fehér hajó a vértengeren. Mint mentorom arca a saját vérébe fagyva. Morbid éjszaka volt.

A Tanács tett ilyenné. Félig-meddig akaratlanul. Akkor zavarodott voltam, nagyon fiatal, nem értettem semmit, csak a szívemet. Mentem a saját fejem után, nem érdekelt apám tiltása, anyám siránkozása, csak vele akartam lenni. Minden estét együtt töltöttünk, sétáltunk, beszélgettünk. Érdekes módon, nem közeledett felém testileg, pedig láttam rajta az éhséget, hogy szeretne megérinteni. Egyik este felmentem hozzá. Merész húzás volt, mert ha egy ismerősöm is meglátott volna, akkor lett volna botrány. De szerencsénk volt. Ami legelőször feltűnt, hogy nagy és nehéz függönyök takarták az ablakokat és ajtókat. Aztán a hűtő tartalma. Mikor szóvá tettem, maga mellé ültetett a kanapéra, és megkérdezte, hogy hány évesnek látom. Néztem rá, nem igazán fogtam fel, mit akar ezzel kérdezni. A semmiből – legalábbis, nekem akkor úgy tűnt – egy fehér rózsát vett elő, és felém nyújtotta. Megilletődve fogadtam el. Azt mondta, akárhányszor lát egy ilyen növényt, mindig én jutok róla eszébe, mert tisztasága rám emlékezteti. Mai napig emlékszem, mit mondott: „Ez a rózsa olyan, mint te: tiszta, ártatlan, fiatal, bimbózó. De mégsem olyan, mint te: neked nincsenek tüskéid.” És elmosolyodott. Ekkor kezdett bennem összeállni a kép, mivel előbukkantak megnyúlt szemfogai. „Te egy…?” „Igen. Egy vámpír.”

Hosszú percekig hallgattunk, átgondoltam, és rá kellett jöjjek, teljesen mindegy, hogy hova tartozik. Szerettem. Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Most érintettem meg először a kezén kívül. Bőre teljesen hideg volt, és értelmet nyert a sápadtsága. Beletemette fejét a kezembe. Közel hajoltam hozzá. „Nem érdekel. Csak az számít, ami belül vagy. Egy értékes ember, számomra fontos.” „Köszönöm.” Suttogta, és átölelt. Gyengéd, és szerető érintés volt. Mai napig beleremegek, ha felidézem, pedig azóta jópárszor elfogyott és megtelt a hold.

Ezt az érzést szakította szét egy gúnyos hang. „No lám, Ravoz, újabb áldozat?”
Ijedten engedtem el, és fordultam az újonnan érkező felé. Meglepődve vettem észre, hogy többen vannak. Miért nem hallottam őket? Mert akkor még pocsék fülű halandó voltam…

„Yuhen, őt hagyd ki, semmi közöd hozzá.” Állt fel kedvesem, és védelmező pozíciót vett fel előttem.
„Amihez neked közöd van, ahhoz nekem is. Ide a lánnyal.” Felváltva néztem kettőjükre, néha pillantást vetve a többi „vendégre” is. Nagyon nem tetszett a hanghordozása, és fenyegetést éreztem a levegőben. A Yuhennek nevezett intett a többieknek, és minden felgyorsult. Engem két vámpír fogott le, Ravozt négyen, és előtte feküdt kiütve még három másik. Pillanatok alatt. Ekkor kezdett valami derengeni arról, hogy mik lehetnek egy vámpír képességei, és hogy került kezébe a rózsa. Yuhen először hozzá fordult, valamit sziszegett Ravoz fülébe. A négy vámpír alig bírta lefogni, mert őrjöngeni kezdett. Nem tudtam, mit mondhatott neki a másik, de nagyon felidegesítette. Csak annyit üvöltött: „Hozzá ne merj érni!”

Yuhen odajött hozzám, és hideg ujjaival fogta meg államat. Ki akartam húzni a szorításból, de nem ment. Hideget éreztem a fejemben, a gondolataim között kutakodott. Na azt már nem! Erősen koncentráltam, igyekeztem kilökni. Szerintem nem sikerült, mert élesen felkacagott. „Ejnye, próbálkozunk? Erős akaratod van, kislány, de nem elég!”

Megint felgyorsultak az események. Yuhen harapását éreztem a nyakamon, hallottam Ravoz üvöltését, és a fájdalom… Mely egyre erősödött, ahogy még jobban fáztam. A véremet szívta. Mikor rádöbbentem, mi történik, megpróbáltam kitépni a nyakam fogai közül, de csak jobban ráfogott. Elöntött valami, és félrehajtva fejemet beleharaptam a vámpír nyakába, vérét véve. Erre felüvöltött, és elengedett. „Hülye kurva!” Alaposan felbosszantottam ezzel a húzással, de nem érdekelt. Ha ő bánt, akkor én is bánthatom. Ravoz elkerekedett szemmel bámult.

Köhögőroham tört rám, és a földre rogytam. Nem bírtam megtartani saját súlyomat, és elterültem. Szemem lehunytam, és elernyedtem. Ennek ellenére nem ájultam el. Hallottam, ahogy Yuhen elhordja mindennek kedvesem, majd tompa puffanásokat hallottam, majd egy nagyobbat. Üvöltés szakadt fel valahonnan, és tudtam, hogy Ravozé. Kis idő múlva Yuhen megszólalt. „Húzzátok szét a függönyöket. Nem akarom, hogy reggel bármi is maradjon belőlük.” „Mester, nem lenne egyszerűbb, csak itt megölni őket?” „Idióta! Nyomot akarsz hagyni?! Nem véletlenül nevezik fertőtlenítő hatásúnak a napot a halandók, mert ha egy vámpírt ér, akkor porrá égeti.” Még hallottam, hogy a karnisok hangját, majd elájultam.

Sötétben tértem magamhoz, de olyan tisztán láttam mindent, mintha nappal lett volna. „Mi a...?” Ültem fel, és egy fáradt kéz érintett meg. „Sajnálom.” „Mit?” „Nem akartam, hogy így végződjön.” „Mi?” Sóhajt. „Ez az egész. Nem akartam, hogy Yuhen megtudjon bármit is.” Kis szünet. „Meg tudsz nekem bocsátani?” Mély, és hosszú hallgatás. Megbocsátani? De hiszen nem követett el semmit. „Nincs mit megbocsátanom. Nem te tehetsz róla.” „Köszönöm.” Átölelt. „Emlékszel a mesékre, amiket mondtam?” „Persze.” „Azok valóban megtörténtek, még ha nem is a boldog végkifejlettel.” „A Tanács is létezik?” „A tagja voltam.” „Voltál?” „Igen. Hatalmi harcok voltak, és vannak most is. Yuhen meg kitúrt. De nem vágyom vissza.” „Még aznap van?” „Nem. Szerencsére magamhoz tértem, és be tudtam húzni a függönyöket. Yuhen alábecsült.” Elmosolyodik, de ebben nincs semmilyen kedvesség. Kárörvend.

Alaposan megnézem. Nagyon megverték, több nyílt sebe van, és pár bordája eltört. „Ravoz, a vámpírok nem regenerálódnak?” „De. Csak a nagyon súlyos sebek sokáig megmaradhatnak, főleg, ha már hosszú ideje nem táplálkoztam.” „Baj lesz?” „Attól függ, mit nevezünk bajnak. Mivel nem biztos, hogy megérem a reggelt, ez baj, mert Yuhenék visszajöhetnek, és akkor vele mész.” „Miért mennék Yuhennel? Gyűlölöm, amit tett.” „De vele mész. Ittál a véréből, hozzá tartozol, akármennyire is nem tetszik.” „Nem akarom.” „Tudom. Van megoldás, de elég fájdalmas.” „Nem érdekel a fájdalom. Nekem bármit megér, hogy ne lássam azt a mocskot.” „Innod kell a véremből.” „Mi?!” „Jól hallottad. A véremből kell innod, és akkor hozzám fogsz tartozni. De mivel hamarosan a pokolban leszek, így nem kell sokáig a hatalmam alatt állnod.” „De, én nem akarom, hogy... meghalj.” „Pedig kénytelen leszel ezt elfogadni. Annyi sérülésem van, hogy nem bírom begyógyítani. A vadászathoz sincs erőm.” „De...” „Ez így van jól. Igyál a véremből.” „Muszáj?” „Szabad akarsz lenni? Akkor igyál! Nekem már mindegy, de neked még élned kell!” „De...” „Ne makacskodj már!” Üvöltött rám. Azt hittem, ott helyben magam alá csinálok. Megláttam a könnyeit. Vörösek voltak. Tudta, hogy mindenféleképpen meg fog halni, és valami jót akart tenni a hátralévő időben. Ha a meséi igazak, akkor rengeteg szörnyűséget tett, és valamit jóvá akar tenni belőlük.

A nyaka felé hajoltam. Egy nyitott sebet kerestem, nem akartam újat okozni neki. Rátapasztottam számat, és szívtam a nedűt. Éreztem, ahogy áramlik, feltölt energiával, képességgel. Akkor tudtam meg, ha egy vámpír kiszívja egy másiknak a vérét, az megkapja a képességeit. Ravoznak nem volt sok képessége, de erős volt és okos, ezért kerülhetett a Tanácsba. Csak remélhettem, hogy ajándékát fel tudom használni.

Teste megrándult, ahogy elengedtem. „Ennyi elég?” „Igen.” Suttogott, már nem volt ereje. „Most már nem kell Yuhent szolgálnod.” „És te?” „Engem sem.” Elvesztette eddigi tartását, és az ölembe zuhant. Átkaroltam, nem akartam elengedni. Arcomon valami forró csorgott le. Vörös könnyek, melyek összekeveredtek Ravozéval. Nagyon fájt elengednem...

Könnyeim azóta felszáradtak, de most újra eleredtek. Megfogadtam, hogy bosszút állok Yuhenen, és most itt tartok. A Tanács enyhén szólva is, fosik tőlem, mert a patkány felé álltak, így őket is érinti bosszúm. Óvatlan voltam, így sikerült elkapniuk, és most itt bolyongok. Bevillan, miért ismerős ez az alagút. Nem tudom, hogyan derítették ki, de ez itt a családom kriptája, ahol rengeteget bújócskáztam. Vissza a gyökereimhez. Vajon direkt csinálták, vagy pedig véletlenül dobtak ide? Teljesen mindegy, mert ismerem a helyet, ez az én pályám. Hazai előny.

Mindenért meg fognak fizetni.