Csabi emlékére

A Ló-hegyen ülve lelátok a temetőre. Mindenki csak áll, és némán nézni, ahogy a koporsót lassan a gödörbe eresztik. Mikor már a helyén van, egy vékony idős hölgy lép oda, majd hangos zokogással a föld kupacból egy maréknyi földet dob a gödörben lévő sírra…

2004 tavaszán a barátnőm bemutatott az unokabátyjának, Csabának. Nagyon kedves srác volt, és helyes is. Akkor huszonegy éves volt, én tizenöt. Rögtön, az első percben, ahogy megláttam, megfordult a fejemben, hogy járni akarok vele. De mégis féltem attól, hogy a korkülönbség miatt elutasít, ezért a legapróbb jelét nem mutattam annak, hogy tetszik nekem.
Néhány hét múlva a barátnőm, Klára meghívott egy buliba.
- Lenne kedved eljönni egy pince buliba?- kérdezte.
- Kik lesznek ott?
Erre a kérdésemre Klári felsorolt legalább tizenöt nevet, melyek közül egy sem volt ismerős.
Hosszasan tűnődtem.
- Ha nem haragszol, inkább nem mennék.
- Csabi is ott lesz! Akkor se?
Elfogadtam a meghívást, és elmentem a partira. Először csak ismerkedtem a hellyel, majd szemügyre vettem az arcokat. A sok ismeretlen arc között valóban ott volt Csaba is.
- Szia!- köszönt.
- Szia!- köszöntem félénken.
- Hát te?
- Engem Klári hívott meg.
- Ja értem. Örülök hogy itt vagy! – kacsintott rám.
Beszélgetni kezdtünk. Minden féléről, ami eszünkbe jutott. Később, néhány pohár ital után táncolni hívott. Örömmel mentem bele a dologba, annak ellenére, hogy körülbelül úgy táncolok, mint egy bádogember. Egy kellemesen ritmusos dal szólt, amit végig táncoltunk, majd leültünk vissza az asztalhoz.
Ismét beszélgetni kezdtünk.
- És van barátod? – kérdezte.
- Nincs.
- És keresel?
- Konkrétan nem.- mosolyodtam el.
- Van itt a bulin egy srác, akinek nagyon bejössz!
- Valóban? És ki az?- kérdeztem, bár nem igazán érdekelt, mivel én Csabival szerettem volna összejönni.
- Ha gondolod, megmutatom.
- Na jó, legyen.
Csabi felállt és intett hogy kövessem. Kimentünk a ház mögé.
- Itt volnánk. –mondta.
- De… itt nincsen senki!- néztem rá kérdően.
- De, itt vagyok!- mondta, majd közelebb lépett és megcsókolt.
Hátul maradtunk még néhány percig, és megbeszéltük hogy járunk. A buli végén elmondtuk Klárinak is, hogy mi a pálya.

Már két hete jártunk, amikor kezdtem érezni, hogy szeretem őt. Ekkor mutatott be az anyjának is, aki az elején már meg is mondta, hogy nem örül a kapcsolatunknak, mert hat évvel fiatalabb vagyok Csabinál. Körülbelül öt percet töltöttem el az anyjával, de egy életre elég volt. Kibírhatatlan nő, az szent. Ráadásul nagyon befolyásolta Csabát. Egy hónapja jártunk, mikor Csaba kijelentette, hogy vége.
- Figyelj, nem fog ez menni! Szeretlek téged, de…
- Anyád mondta, igaz?- szakítottam félbe.
- Nem… illetve részben, de valahol igaza van…
- Sajnálom. De azt sajnálom a legjobban, hogy hagyod magad befolyásolni!- mondtam dacosan, majd ott hagytam.

Eltelt néhány nap, mikor újra találkoztunk. Nyúzott volt, ahogy én is. Nem csak engem viseltek meg a történtek…
- Nem szeretnék haragban lenni veled. Nagyon bírlak, szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot továbbra is, mint barátok. – ajánlotta fel.
- Jól van, hogyne. - belegyezően bólintottam, bár soha nem hittem a szakítás utáni, „legyünk barátok” szövegben.

Ezek után is gyakran összefutottunk, mint barátok, és én próbáltam őt visszaszerezni, de sikertelenül. Eltelt egy hónap, lecsillapodtak az érzelmek, és kezdetét vette egy igazi barátság.
Imádtam vele lenni, mindig megnevetetett, akármennyire rossz kedvem volt, mindig fel tudott vidítani. Megbeszéltünk mindent, elmondta a legféltettebb álmait, titkait, ahogy én is az enyéimet. Néha beszélgettünk arról az időről is, amikor még együtt voltunk. Ilyenkor magával ragadtak az érzelmek, és elcsattant egy-két csók is.
Egyszer szóba jött az öngyilkosság. Mesélte, hogy már több búcsúlevelet is írt, és egyszer már tett kísérletet az öngyilkosságra. Aztán megnyugtatott, hogy soha többet.
Eltelt néhány hónap, mikorra Csaba egy új munkát kapott, ami miatt már ritkábban, úgy havonta egyszer tudtunk találkozni. Így még jobban örültünk egymásnak, és igyekeztünk minél több időt együtt tölteni. Együtt buliztunk, elvitt pecázni, kirándultunk, mindig jól éreztük magunkat.

Aztán ő talált magának egy lányt, akivel járni kezdett, és ez miatt már szinte nem is találkoztunk, csak három- négy havonta, és akkor is csak így futólag. Fél év telt el úgy, hogy nem is láttuk egymást. Nem tudtam, mi van vele, ő se hogy velem mi van, valahogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Nem haragudtam rá ezért, bár néha jól esett volna, ha felhív, de tisztában voltam vele, hogy most már kicsit átértékelődtek benne a dolgok.
Nyáron, pontosabban július elején egyik este a párommal szórakozni mentünk. Szembe jött velünk néhány srác. Csabi haverjai voltak.
- Sziasztok, Csabi merre van?- szólítottam le őket.
- Hellóka, haza ugrott átöltözni, de majd jön velünk diszkóba. - mondta az egyik.
- Ja, jól van, add át neki üdvözletem, és hogy majd felhívom később!
- Jól van, átadom!

Beszéltünk még néhány szót, majd mindenki ment a maga dolgára.
Az este folyamán teljesen kiment a fejemből, hogy rácsörögjek Csabira, csak másnap este jutott eszembe. Kezembe vettem a telefonom, hogy felhívjam, mire az megcsörrent. Klári hívott.
- Szia!- szóltam bele, de nem jött válasz csak szipogás. - Klári, baj van?
- Csabi…- hangos zokogás tört ki belőle. – öngyilkos lett.
Nem akartam elhinni, amit Klári mond. Nem tudtam felfogni, hogy nincs többé.
Néhány nap múlva Klári elküldte sms-ben, hogy hol és mikor lesz a temetés. Már akkor tudtam, hogy én képtelen leszek elmenni oda.


…a temetésnek vége, az emberek lassan indulnak a kijárat felé. Egy öregasszony lép oda hozzám.
- Bocsánat, kisasszony, nem tudja, ki volt az, akit most eltemettek?
Kezemmel megtöröltem könnyeim, majd az öregasszonyra néztem.
- Ő volt a legjobb barátom.