Teiresziasz megmondta - avagy a vak is látja

Sietve kapkodta megfáradt lábait fényes Odüsszeusz Teiresziasz túlvilági barlangja felé, s közben egyre csak azon gondolkozott, miként is szóljon a híres-neves jóshoz. Kétely mardosta, mi lesz, ha túl lekicsinylő, vagy inkább magát alázza meg? Mi lesz, ha már az első szó bántó, vagy ha az utolsó? Mi fog történni, ha…ha…nem arra gondolni sem szabad. S ha mégis? Végső soron arra jutott, hogy bölcshöz bölcsen illenék beszélni.
- Tudom… – kezdte fennhangon Teiresziasz, még mielőtt hős Odüsszeusz nekibátorodott volna – Tested kemény harcok fenyítik, s közben szellemed szabadon kóborol Ithaka selymes mezejű tájain, miket még rég szívedbe zártál. S tudni szeretnéd, érdemes-e, vár-e még a szép Remény, Ithaka földje, hol a fű kövér, s a nyugalom, mint egy lustán elnyújtózó, álmos por lebeg a levegőben?!
- Álmot láttam. Keserves szenvedés, gyötrelem és egyre csak terjengő pusztulás lángolt földemen. S bár megvívtuk utolsó harcunkat a legyőzhetetlennek hitt Trója ellen, mégis szikrát hányó fegyverektől hangos az éjszaka, s hazám szülötteit félelem és szorongás tölti el. Új, ezüstben aranyosan ragyogó sisakokat látok Persephone asztala körül, mik hataloméhesek, s nem törődnek az ősi házzal. Barmaim éheznek, s még az is szűkölve menekül Ithaka feldúlt földjéről, kinek múltja e föld, vagy ki épp a jövőt hozná. Szólj hát bölcs Teiresziasz, igaz mit látni véltem? S ha az, mitévő legyek?

- Sorsod a csillagokban vagyon megírva. Csak az tárul eléd, mit Ithaka földjén más is lát. Persephone hűen kitart, de a mohó trónbitorlók sora hosszú, s nincs ki gátja legyen kapzsiságuknak… Most is itt lebeg vak szemeim előtt régmúlt idők Ithakája… De imitt már keselyűk nyúzzák a halott hús tépett foszlányait…Nincs ki gátjává váljék gonosz kapzsiságuknak.
- Itt állok, láthatsz, testem meggyötört, de szívem elcsigázhatatlan, s életerős! Nincs ki ellenem szegüljön! Csak jussak el Ithakába, s elpusztítok mindent, mindent! Váram enyészetnek indult?! Hát megtisztítom, hogy vonyítva iszkol, aki él, s poraiból új életre hívom régmúlt idők hű fiait! Csak érjem el földem hűs vizeit…
- Ne légy heves bölcs Odüsszeusz! Véráztatta várban viszolyog a lélek is… Miért vágnál ki egy egész erdőt, ha csak egy-két fában rág a féreg? Menj nagy Odüsszeusz, viseld rád rótt terhedet! Építs falat, s újabb érckaput, hogy míg kint a dudva, bent a rend, s magad uralkodj!
- Álmomban láttam még valamit. Két különös majmot, amint egy cirkuszi szekérbe rácsolva együtt sírtak, min azelőtt nevettek, s a szekérrel egy szakadékba maguk hajtotta lovakon beleügettek…
- S utánuk csak a fénylő nap sugárzott az égen, a tavasz virágba borult, Bacchust áldották a népek, s a nyomor, mint kóbor eb iszkolt messze az időtlen végtelenbe…
- Így volt! S virágkoszorúk csüngtek ezer meg ezer nyakban, napbarnított arcok nevettek önfeledten egymásra, mámoros lüktetés remegett végig az egész tájon… Akár egy nyári karnevál nyitótánca…
- Karnevál, de még milyen! A szabadság karneválja!