He Loves Me, He Loves Me Not II.

II.

Fogalmam sincs hogy fogom kimagyarázni Niconak az eltűnésemet. Ahogyan ismerem bizonyára már szétaggódta magát azon hogy hova tűnhettem… Vagy a katonasággal kerestet. A legutolsó dolog lenne az ötletei között hogy felhívjon, inkább „szórakozásból” gyötri magát egy kicsit… De be kell valljam hogy most ez érdekel a legkevésbé. Körülbelül négy óra lehet, én pedig már órák óta bámulom elcsigázottan a plafont miközben az ágyon fekszek.
Egy asztmás roham sok mindent kivesz az emberből, hát még ha egy olyan férfi is párosul hozzá akit régen nem láttál, és kicsit… hatással volt rád.
„Veikko…” – Emelem fel az egyik tenyeremet, és azt kezdem szemlélni. Hirtelen felréved bennem a kézfogás emléke és megborzongok. A bőre érintése…

Álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy kezet foghatok vele, hát még hogy közöm is lesz hozzá. Vajon helyesen tettem hogy elfogadtam az ajánlatot? Eszembe jut az arckifejezése amikor megráztam a fejemet. Tudta hogy hazudok, és még sem döngölt a földbe, pedig kicsit megérdemeltem volna. Azon is csodálkoztam, hogy nem hagyott ott, inkább beszédbe elegyedett velem.
Lesütött pillantással fordulok a hasamra, a földre szegezve tekintetemet. Hirtelen őrültebbnél örültebb gondolatok kezdenek el belekúszni a fejembe, és alig tudom irányítani őket. Mi van ha észrevette, hogy furábban viselkedek vele a többieknél? Mi van ha csak tévedtem mikor azt hittem nem vett észre? Mi van ha valahol ő is úgy gondolkodik ahogyan én? – Képtelenebbnél képtelenebb gondolatok… Szinte már vigyorgok saját hülyeségemen, és megpróbálom visszafojtani azt a fojtogató könnyeket kicsaló érzést a torkomban.

„Még is mit akarok? Csak munkaadó... Ő nem fog úgy soha rám nézni mint ahogyan én rá… És egyébként is biztos hogy van barátnője, onnan ahonnan jött. És biztosan nagyon szereti...”- Mérgesen belemarkolok a lepedőbe, és megpróbálok másra koncentrálni. „Anyu kiakadna, ha tudomást szerezne…Róla…” – Nézek fel kétségbeesetten. Már 3 évvel ezelőtt sem tudtam magammal mit kezdeni. Jobban mondva az érzelmeimmel, amik tiltottak, és bűnösek voltak. Anyu mindig is gyanakodott, hogy alig van mellettem lány, aztán lassan belenyugodott hogy ilyen a természetem. Amolyan egyedülálló független típus. Gyanakodott Nicolasra is mivel ő az egyedüli ember akivel igazán jóban vagyok úgy ahogy, aztán bizonyíték hiányában elvetette az ötletet, meg túl jól ismerte Nicot ahhoz hogy tudja köztünk semmi sem lehet. Én sem vágytam soha arra hogy Nicolast közelebbről megismerjem, elvégre a különbözőségnek is meg voltak a határai. De neki is piszkálta a csőrét hogy nem volt barátnőm, se egy hosszabb komolyabb kapcsolatom. Valamikor mindkettejüknek iszonyatosan fontossá vált a magánéletem, és hogy kivel vagyok együtt. Aztán ha netalántán senki sem volt a láthatáron akkor sajnálkoztak hogy nőtlenül és gyerek nélkül fogok megöregedni, bár szerintem túlságosan is sokat aggódtak.

20 évesen még mindenre ráérek… Az persze más kérdés hogy tényleg nincs velem minden rendben. Valahogyan mindig is más voltam, különböztem a többiektől. Nem különösebben érdekeltek a lányok. Legalábbis olyan szinten pont nem mint amilyen módon érdekelniük kellett volna. Persze ez eddig nekem nem is volt furcsa amíg bele nem estem az egyik helyettesítő tanáromba, aki történetesen férfi volt. Akkor már éreztem hogy tényleg ciki van, ezért gyorsan beszereztem egy barátnőt. Nem volt nehéz. A lányok szerint cuki voltam, és nagyon keresgélnem sem kellett, mert jöttek maguktól. Csak valamelyikükhöz már nem volt kedvem. Persze a szakítás mindig abból lett hogy több mint másfél év járás után is csak a csókig jutottunk el. Őszintén szólva nem kívántam egyiket sem, tehát egész mindmáig sikerült megtartanom a szüzességemet, és nem is igazán készülök odaadni senkinek… Persze nincs is senki olyan, aki jelentkezne rá…

Akkor meg nem volt olyan érzékborzoló szexi lány, aki miatt én napokig őrlődtem volna. Szakítottunk? Dolog… Pár napig tennem kellett a depist, aztán minden ment magától tovább.
Aztán lassan a tanárból is kiszerettem, és teljesen kiürültem lelkileg. Felemésztette az érzelmeimet a munka, meg a művészi elvontság. Mondjuk igaz volt az is hogy nem igazán szerettem barátkozni…
Valami hülye számot dúdolgatva olvasgatom a karomon lévő címet és telefonszámot már vagy századjára. Legszívesebben már most felhívnám, hogy találkozzunk, de az túl feltűnő lenne. Mellesleg nem akarom megzavarni semmiben sem. Biztosan ezer meg ezer fontosabb dolga akad annál, minthogy sem az én hülyeségeimet hallgassa… Például a színészeti felvételek. Amint láttam biztos nincs egyetlen szabad perce sem… Felvételről forgatásra kell rohangálnia, közben pedig még foglalkoznia kell velem is…
Hirtelen rezegni kezd a telefonom, mire felveszem.
- Halló? – Szólok bele, és már várom a lecseszést, ugyanis biztos voltam benne hogy Nico az.
- Merre vagy? – Monoton hang, és tényleg Nicolas. Úgy látszik már, kifárasztotta magát azzal hogy körbefésülte 4 óra alatt a lemezfelvevő épületet.
- Itthon… - Közlöm halkan, és várom az ordítást. – Rosszul lettem és eljöttem..
- Nem tudtál volna szólni esetleg? Égen földön kerestelek… - Tisztán hallom ahogyan remeg a hangja az idegességtől. Egy kis cinikus mosoly nyúlik végig arcomon és rögtön hálát is adok az égnek hogy ezt most nem látja.
- Csak itthon nem.
- Baszottul mérges vagyok, ugye tudod!? – Egyre idegesebbnek tűnik, de még mindig nem ordít. Bizonyára társaságból hív.
- Tudom. – Bököm bele a telefonba, miközben lassan az ablakhoz lépkedtek.
- És ezzel nem csak velem csesztél ki, hanem magaddal is..
- No és miért? – Kezdem egyre kíváncsibb lenni. Mit tud ő amiről én nem?
- Nem tudtál beszélni az énekessel…
- Melyikkel?
- A finnel. – A szó hallatán felcsillan a szemem, és nekidőlök háttal az ablaknak. Az ujjaim közé csippentek néhány vörös hajszálat és tekergetni kezdem őket.
- Le vagy maradva… - Újságolom mire hosszú csönd következik.
- Miért?
- Holnap találkozom vele, egy hotelban ahol mindent megbeszélünk… - Sóhajtok fel rendkívül elégedett hangon.
- Komolyan? Elfogadtat az ajánlatát?
- Nem ajánlott az semmit…
- Meg se mondta mennyit fizetne?
- Nem… De majd holnap megbeszélem vele. – Ülök vissza az ágyra majd újra csönd következik a telefonban.
- Akkor majd holnap találkozunk… - Kezd el búcsúzkodni Nico, mire nekem felpattannak a szemeim.
- Ha lehet holnap nem mennék veled… persze csak ha nem gond… - Mondom suttogva, és a lábaimra nézek. Nincs az az isten, amiért én még egyszer önszántamból Veikko közébe megyek… Bár jókor fogadom meg ezt is, mikor már nyakig benne vagyok… Akkor sem akarom hogy valaki észrevegye, ahogyan ránézek.
- De ha vele dolgozol, azt hiszem szükséges a dalok ismerete is...
- Majd ott leszek az utolsó simításoknál és végighallgatom… - Válaszolok, de érzem hogy ez nem elég ürügy arra hogy ellógjak a holnapi felvételről, de még sem akadok annyira ki, mintha élőben hallanám.
- Mégis miért Ced? Valamit mondott, esetleg valami baj van? - A szokásos gyanús kérdések, amikre ha őszintén válaszolnék szerintem totál kiakadna.
- Nem, csak nem jól érzem magam, és szeretném magam kipihenni. Ez a roham most sok mindent kivett belőlem… - Kamuzok tovább, miközben várom hogy rám dőljön a fal.
- Ne nézzek fel hozzád? Ne vigyek valamit?- Felnevetek. Még csak az kéne!
- Nem kell semmi Nicolas… De azért merci… - Kénytelen vagyok elérzékenyült hangon beszélni. Az egyetlen esély hogy megnyugodjon ha tudja jól esik amit csinál. – De most mennem kell, és szerintem neked is dolgod van… Szóval Salut!
- Salut… - Válaszolja kicsit csalódottan, én pedig már nyomnám a ki a telefont, ha nem hallom a nevem. – Cédric!?
- Igen? – Veszem vissza a fülemhez a kagylót kicsit unott arccal, majd a mondatra negédes mosoly húzódik az arcomra.
- Vigyázz magadra…
- Vigyázok… - Ígérem meg majd a telefont kinyomva lököm le magam mellé az ágyra, és kicsit kimerülten nézek magam elé a szobában.

Ma annyi minden történt, hogy alig tudtam levegőt venni két esemény között, és főleg Veikko volt az aki felbolygatta az életemet. Annak idején nagyon tetszett, és kicsit törekedtem is arra hogy felhívjam magamra a figyelmét, aztán lassan beletörődtem hogy a srác úgy hetero ahogyan van. És most újra feltűnt, és újra felforgatta az életemet, pedig alig láttam. Akkor még könnyebb volt eltitkolni hogy tetszik, de most sem kedvem sem időm nem arra hogy okos manővereken agyaljak, ehelyett inkább az asztalomhoz lépek és előveszem a rajzos vázlataimat, majd teendők, és ötlet hiányában nézegetni kezdem őket.

Sosem voltam elégedett a munkáimmal, talán ez ösztökélt egyre tovább és tovább dolgozzak rajtuk, a végén pedig beleuntam. De most érzem, hogy ezt muszáj lesz végigcsinálnom. Bizonyítanom kell. Nem csak magamnak, hanem neki is. Elvégre biztos jó viszonyban leszünk, ha csinálok neki egy frankó lemezborítót nem igaz…?
Túlságosan is mélyen elmerülök a nézegetésben, és már csak azt érzem, hogy két apró kis kar a derekam köré csimpaszkodik, és szorítani kezd.
- Melody! – Kiáltok fel, mert a két kis kar erősen az ágy felé kezd ráncigálni, de már nem tudok mibe belekapaszkodni. Következő pillanatban az ágyon találom magamat, egy barna szempárral a lepedőnek tűzdelve.
- Most megkapod a reggelit! – Kiált fel viháncolva a gyermekded arc, és kíméletlenül csiklandozni kezd. Hiába próbálom lekaparni magamról egyszerűen lehetetlen, és egy kicsit még élvezem is. Meldoy képes volt elterelni a gondolataimat a legnagyobb gondokról, és ez igazán nagy segítség volt. 10-11 éves koromban, inkább láttam benne a vetélytársat mint egy igazi barátot, de ez később gyökeresen megváltozott, és ma már elválaszthatatlanok vagyunk. Megpróbálok visszacsiklandozni, ám a fürge kis test egy ügyes manőverrel kitér előlem, és párat pislogva nevetéstők kipirulva érdeklődve néz rám.
- Kivel beszéltél?
- Nicoval… - Elterülök az ágyon, de egy pillanatig sem veszem le róla a szemem.
- Miről? – Újabb kérdés, és egy újabb kétszavas válasz tőlem.
- Munka… Miért?
- Nem gondolod hogy túl sokat vagy vele? – A kérdés hallatán kicsit megremeg az arcom. Felülök és komolytalanul nézek a barna kiengedett fürtökre, amik most nyugodtan pihennek a gömbölyded vállakon.
- Honnan veszed?
- Nem tudom, alig látni lányt körülötted, de ő szinte mindig veled lóg… - Kúszik mellém az ágy szélére, mire egy iszonyatosan kellemetlen dolog kezdi el fojtogatni a torkomat.
- Tudod… - Kezdtek bele, miközben összefonom az ujjaimat magam előtt. – Lehet hogy éretlen vagyok. Még nem érzem hiányát a barátnőnek… - Találok ki valami jó észérvet, de úgy látszik nem veszi be. Túlságosan is okos ő ahhoz, hogy ilyen könnyen le lehessen rázni.
- De neki sincs barátnője, pedig öregebb nálad.
- Ő még nálam is értetlenebb akkor hugi… Ez fiúknál már csak így van. – Vakarom meg a fejem. – De… Miért is érdekel téged ez, nem vagyok elég jó neked, vagy ilyen korán koszorúslány akarsz lenni? – A kérdésre látszólag saját maga is gondolkozóba esik, mivel hosszú ideig nem válaszol. Lassan a fejére teszem a tenyerem, mire pironkodóan rám néz a két óriási szemével. Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Aggódik értem és ez nagyon jól esik.
- Ne izgulj, eljön majd a te időd is prücsök! – Bökök felé, majd hirtelen felállok, és kitárom a szekrényt. Felkapok egy farmerkabátot, és gombolgatni kezdem magamon. Fogalmam sincs mi ütött belém egyszerűen ellenállhatatlan vágyat érzek arra hogy odamenjek annak a hotelnek a közelébe ahol Veikko éppen lakik, sőt valahol titkon már elkezdem tervezgetni mit mondok neki ha véletlenül összefutnánk. Persze lelépésem előtt kellő magyarázattal kell szolgálnom az ágyamon tűnődő kisasszonynak hogy miért hagyom hirtelen faképnél. Ez pedig nem volt könnyű dolog, mivel Melody számára én vagyok a két lábon járó nyitott könyv.
- Elmegyek sétálni egy kicsit… Akarsz jönni? – Teszem fel habozva a kérdést, miközben kibontom a hajam. Melody percekig csak némán mered rám, majd bólint. Ettől féltem. – Rendben, akkor öltözz fel és induljunk. – Sietetem, de nincs rá semmi szükség, mivel kevesebb mint 5 perc múlva már türelmetlenül toporogva vár az ajtó előtt.
Hahh pedig milyen jó lett volna, ha amíg ő tököl, én leteszek erről az egész lessük meg Veikkot dologról mert ha lebukunk akkor le nem mossa rólam az igazságot. De nem, sajnos Melodyban megvan az a tulajdonság, ami bennem nincs. Nagyon gyorsan össze tudja kapni magát.

Meg se lepődök mikor percek múlva már az úton caplatunk kettesben. Nekem ott lóg a szokásos cigaretta a számban ő pedig rajongó tekintettel jön mellettem.
- Hova megyünk?
- Nem tudom… - Válaszolok könnyelműen, közben pontosan tudom hova visz a lábam. Sajnos a szívem mindig erősebb fegyver, mint az akaratom, ez pedig általában mindig bajba kever. Valahol arra számítottam, hogy Melody visszahúz, hogy ne menjünk inkább sehova, és észhez térek, de nem. Elszántan meneteltek végig vele az utcákon egyre csak a címet ismételgetve. Minden egyes utcát megnézek, és amikor végre befordulunk az emlegetett utcára nagyot dobban a szívem.
„Mit keresek én itt?” –Most kezdek rájönni mire is készülök. El akarok hozzá menni, beszélni vele, látni… Megtorpanok egy hosszú percre mire húgom rögtön belém ütközik.
- Cédric, valami baj van? –Megrázom a fejem. –Láttál valamit?
- Dehogy prücsök, csak eszembe jutott valami… - Füllentem, bár van benne igazság is. Nem valami jutott eszembe, hanem valaki. Valaki, akinek gyönyörű fekete fürtjei vannak, úgy énekel mint egy angyal, és meglehetősen olyan szexi is mint egy angyal. Jézusom a munkaadómról beszélek! Megrázom a fejem és igyekszek másra koncentrálni. Felesleg próbálkozás...

Nem tudok szabadulni a dallamtól, amit énekelt, és akkora átéléssel és kínnal hogy még engem is meghatott, aki egyébként rögtön kiszűri a sablonszövegeket.
Nos igen. A szokásos tanácstalanság fog el amint a hotel elé érünk. Felnézek az óriási betontömbre, és azon kezdek gondolkozni, vajon melyik szobában pihenhet éppen. De lehet itthon sincs. Gyorsan vetek az órára egy pillantást, majd újra fel az égre. Otthon kell lennie… Ilyenkor már biztos nagyon fáradt, és alszik. Pihen. Nem lenne szívem zavarni és amúgy se tudnám hogy kimagyarázni miért jöttem errefele, tehát marad a vágyakozó pillantás az égig érő felhőkarcoló felé. Vagyis maradna, ha Melody mozogni nem kezdene.
- Itt lakik a barátnőd?

Barátnőm? Naná persze! Pont a barátnőm fog itt lakni ebben a benga épületben, amit egyesek hotelnek, én pedig inkább luxusketrecnek neveznék.
- Ne hülyéskedj… - Intettek egyet. Tekintetében viszontlátom a saját arcom és elmosolyodok. – Tesó, mondtam én még éretlen vagyok egy komoly lányra… - De Veikkohoz nem mi!? Ó legszívesebben ledöfném magam. Miért ne önthetném ki a szívemet Melodynak ha egyszer jól meg vagyunk!? Nem lehet! Egy rossz szó, és összeveszünk és minden kitalál anyunak, onnantól pedig már egyenes az út az utcára. De ezt így magamba tartani szörnyű, pedig csak egy napja láttam viszont…
- Akkor mégis miért állunk itt? – Ó istenem drága Melody, én sem tudom. Ha azt mondom idehúzott a szívem faggatózni kezdesz igaz? –Nézek rá kicsit elveszetten, aztán elnevetem magam. Ez az egyetlen tulajdonságom, képes vagyok a saját kínomon is jót kacarászni. – Most megint min nevetsz Cédric? – Mellodyt látszólag túlságosan is izgatja a furcsa viselkedésem, ezért kénytelen vagyok valami magyarázattal szolgálni neki.
- Itt lakik a legújabb munkaadóm! – Újságolom neki mosolyogva mire értetlenül mered rám, ám még mielőtt bármit is hozzátehetnék a dologhoz, egy puha kéz fogja meg a vállamat, és húz egy kicsit közelebb magához.
- Moi… - Búgja a fülembe a számomra ismeretlen szót, de már pusztán hangja rezdüléséből is rögtön tudom ki az, és még azt is megbánom hirtelen hogy egyáltalán megszületettem. A lábaim remegni kezdenek, és pillanatok kérdése hogy ne essek ott rögtön össze.
Igen, Veikko pontosan a hátam mögött áll és a vállamat fogja. Mekkora balek vagyok! Nem kellett volna idejönnöm! – Te meg mit keresel itt? – Úr isten hogy lehet valakinek még a lehelete is szexi?!
- Háth… - Lehellem erőtlenül a levegőbe, és akaratlanul is fülig vörösödök. – Gondoltam megnézem merre laksz, nehogy holnap eltévesszem a hotelt… - Mondom kicsit kimerült hangon, és felé fordulok. Bár ne tettem volna! A fehér ing majdnem teljesen kibontva takarja el felsőtestét ami mögött szépséges hófehér bőr világított. És az az illat… Nem tudom mitől bolondultam meg ennyire, de legszívesebben csapot, papot otthagyva menekülnék volna előle… Vagy a vágytól hogy rámásszak? …A legtökéletesebb férfi elől, akit valaha láttam. Ehelyett viszont csak földbegyökerezett lábakkal bámulok rá meglehetősen óriási barnás szemekkel amíg el nem neveti magát.
- Aranyos vagy… - Jegyezi meg percek múlva, mire majdnem szétolvadok a betonban. Aranyos vagyok?! Azt mondta volna?!
- Öhm… - Igazítom meg nyakamon a pólót, mert hirtelen iszonyatosan szorossá vált. Meg ami azt illeti hirtelen a nadrágom is pár mérettel kisebbnek tűnik… Francba…már pusztán a látványa is felizgat… - És te? Már ilyen hamar végeztél?
- Ma csak lébecolok ide oda… Tudod… Kell nekem is a pihenés. És amíg itt vagyok addig nem sok kedvem van forgatni. Legalábbis az első hetekben biztosan nem… - Mondja kicsit lenéző hangnemben majd egy egyszerű mozdulat kíséretében elővesz egy szál cigarettát és egy gyújtót. „Még a mozdulata is elegáns”- Állapítom meg magamban, ám egy gúnyos mosoly húzódik számra mikor az ezüstmintás öngyújtó egy falat tüzet sem ad Gyorsan a farzsebembe nyúltok és elővarázsolom az én kis vacak műanyag gyújtómat, majd az odanyújtom neki. Szúrós szemekkel rám néz, aztán pár pillanatnyi tétovázás után kikapja a kezemből és rágyújt, majd visszadobja.

- Miért is? – Bukik ki belőlem a kérdés, csak úgy. Tényleg kíváncsi vagyok mi a francért nincs kedve a szexi ficsúrnak forgatni meg dolgozni.
- Franciaország szép, gondoltam körbenézek egy kicsit. Amolyan Holiday jelleggel is vagyok itt, de nem teljesen. Csak álmodom róla hogy pihenjek… - Sóhajt fel színpadiasan. Most sajnálnom kéne amiért ilyen jó dolga van?
- Hm.. Miért nem kapcsolod ki a mobilod és mész el valami klubba az este? Biztos jót tenne. – Ajánlom fel neki hirtelen, és nem is számítok rá hogy bármit is bök rá, Egyszerűen ahogyan rám néz. Olyan furcsa. Azok a ragyogó zöldes szemek most mintha kicsit megfakultak volna.
- Nem lenne rossz ötlet… - Mondja percek múlva, de még mielőtt elégedettségtől mosolyodnék el hozzáteszi. – Ha nem akarna minden második nő felszedni…
- Oh, micsoda gondok! – Csúszik ki akaratlanul is a számon. Nos igen, ez az a pasifajta akik a legjobban a bögyömben vannak. Ez a „Jajj de sajnálom, hogy minden csaj rám bukik fajta..” Erre a mondatra viszont elhúzza a száját. Biztosan most állapította meg hogy rossz embernek adott munkát. Sőt! A társasága is rossz. Ez az Cédric, döngöld a földbe még jobban!
- Fingod sincs az egészről mi? – Reszelős hangja csak úgy felizzik, mikor beleszív a cigarettába és egyenesen a képembe fújja. Fúh de erőset szív, ez még a szememet is csípi…
- Tudod nekem nincs időm lébecolni… Se klubbokba járni. Se azon sopánkodni hogy minden nő engem akar. De lehet, hogy fárasztó egy időtöltés lehet…
- Nagyon nagyra vagy magaddal… Fáj hogy nekem összejött neked meg nem?

Hahh öngól. Igen, hajlamos vagyok ezt kihozni ebből a fajtából. Pedig annyira nem akartam. Na de ha már benne vagyunk illik győztesen kikerülni.
- Attól függ hogy neked mi jött össze nekem pedig mi nem… - Válaszolok kimérten és elindulok hazafelé, felcsapom a fejem és egy szó nélkül otthagyom.
Nos igen ez az eredeti, hamisítatlan Cédric Voyage stílus. Földbe döngölöm az emberek büszkeségét, aztán még el is játszom a sértődöttet… Szerintem ezt tanítani kéne!
- Ez ki volt? – Szólal meg hirtelen Melody, mire én kishíjján felbukok. Teljesen elfelejtettem hogy itt van velem, annyira el voltam foglalva ezzel a hatökörrel, aki lehet hogy iszonyúan helyes és kívánatos de akkor is csak egy elit majom!
- A… A munkaadóm… volt… - Jegyzem meg furcsán vigyorogva. Igen most esett le a lényeg. Ezek után hülye lesz rám hagyni a munkát. Még csak nyalni sem tudtam neki, csak kritizáltam…

***

- Nem Nicolas nem érdekel, hogy Veikko bent van, változatlanul nem akarok bemenni! – Darálom a telefonba már vagy századjára, miközben elveszetten pislantok a kihajtott szekrényről visszabámuló tükörképemre. Igen most keltem fel nemrégen és ez meg is teszi a hatását, mivel a hajam égnek áll, és a színe is hasonló az arcom színéhez. Szinte ordítai tudnék a méregtől, de kivételesen nem Nicora vagyok mérges, hanem magamra. Csőhülye voltam, amiért hagytam elúszni életem nagy lehetőségét, a pénzt, amiből talán még félre is tudtam volna rakni… És mindezt miért? Egy nagyszájú eleganciaimádó ficsúr miatt, akinek meg kellett mondanom a frankót. És a legrosszabb az egészben hogy még csak jól sem érzem magam.
Unottan a telefonra nézek, amiből még mindig kiszűrődik valami szövegelés, aztán mint aki jól végezte dolgát összehajtom. Nem akarom hallgatni most drágalátos szőke barátom okoskodásait, nagyon jól tudom mi van.
- Bűntudatom van… - Nyöszörgöm a szobának, mint egy másnapos, és nem tudom, mit csináljak. Legjobb lenne elmenni Veikkohoz ma délután mégis, és esedezni a bocsánatáért. Na jó azt azért nem, de egy bocsánatot csak megérdemelne. Tegnap kicsit messzire mentem, szinte már belelovalltam magam a „ te csak egy bunkó vagy és ki kell állnom ellened szerepbe”. Felnézek az ablakra, és egy pillanatig elmosolyodok a napsugarak láttán, amik bevilágítják a szobát, majd az órámra nézek. Lassan 9 óra lesz, és még mindig meg se moccantam. – Lusta disznó…- Szidom magam, és lassan feltápászkodom az ágyból, majd nyújtózok egyet. Egyáltalán mit számít Veikkonak a bocsánatkérésem? Biztos már azt se tudja ki vagyok… De azért hogy ne legyen bűntudatom muszáj elmennem hozzá.
Megszokott ritmusban baktatok ki a konyhába és már készülnék köszönni mindenkinek, ám senki sincs a konyhában.
- Ez furcsa… - Állapítom meg, és tetettet finomkodással pördülök meg sarkamon, mintha táncolni készülnék. Érzem, ahogyan vörös hajszálaim az arcomba kerülnek, és kicsit ijedten kapom fel a fejem mikor apró kuncogást hallok az ajtó felől. – Melody… - Nyögöm a nevet mosolyogva, de ő meg se mozdul.
- Furcsa vagy tegnap óta…- Suttogja a kicsi okos szemeivel pedig egyenesen kivasalja belőlem a vallomást.
- Kicsit hülyén viselkedtem tegnap…- Vallom be egy sóhajtással, és húgom közelebb jön hozzám.
- Mintha meg akartad volna mutatni neki hogy te igen is érsz annyit mint ő… Cédric, bizonyítani akarsz ennek a férfinak?
- Azt se tudom, hogy ki valójában!- Kiáltom fel miközben a kérdések egyenesen a padlóhoz szögezik a tekintetem. Normális hogy egy ennyi idős lány ilyen komoly kérdéseket tesz fel egy magamfajta seggfejnek?

- Nem fog ezért kirúgni?
- De.. Bizonyára kifog rúgni… - Mosolyodok el kicsit gyászosan, miközben ráveszem magam, hogy összeüssek valami reggelit. – De tudod nem baj. – Hazudom félvállról. Naná hogy baj… Egy hogy tetszik, kicsit talán bele is zúgtam. Na jó nagyon… Kettő pedig hogy sok pénze van, és biztos hogy egy ideig nem lenne gondunk ha mégis hagyná hogy megcsináljam a borítóját. Óh istenem lehet hogy mégis talpnyalás, és térdelős bocsánatkérés lesz a vége?
- Bocsánatot fogsz kérni tőle?
- Igyekszem a legjobb formámat hozni, és igen, szeretnék bocsánatot kérni a rendkívül bunkó viselkedésemért… - Mondtam miközben kiéltem magam az előttem lévő kenyér teljes felaprításában. – Miért szerintem nem jó ötlet? – Nézek vissza rá, mire csak ártatlanul bólint.
- Csináld csak… - Adja meg a löketet, ezáltal már biztos hogy még ma délután oda visz az utam hozzá. Elvégre mi bajom lehet belőle? Legfeljebb csak kidob, és megaláz…
- Hm, merci Melody… - Motyogom mosolyogva miközben visszafordulok a kajához. – Pirítós jó lesz?

A napom további részében nem bírtam magammal. Olyan vagyok, mint egy tinilány randi előtt. Szörnyű! Most is mit csinálok? A megbeszélt időpont előtt 2 órával már vagy hatvanadjára mosok fogat, az ezt elkövető órákban pedig órákig tollászkodtam hogy a könyörgés alatt legalább kifogástalanul nézzek ki, bár szerintem ezzel csak azt értem el hogy még égőbb lett a külsőm, aztán mikor már rendesen magamhoz térek már automatikusan baktatok a hotel felé többször is elmotyogva magamban a szöveget amit előadok neki. Fingom sincs, hogy fogom kezdeni, de szerintem már az is csoda lesz ha egyáltalán beenged. A recepció elé érve azonban újra inamba száll a bátorságom és remegni kezd a lábam. Azt se tudom, hogy hányadik emeleten lakik, hányas szobában, csak egy nevet tudok, meg a hotel nevét, és amilyen hülye balek vagyok, lemostam magamról a többi infót.
- Elnézést Veikko Nikonnen szobáját merre találom? – Hajolok előre a recepcióshoz mire az feltekint rám majd egy könyvet átfutva és hátratekintve megrázza a fejét.
– Sajnálom, nem tartózkodik itt.. – Mondja kedvesen mire én elhúzom a számat. Nem teljesen ezt kérdeztem de rendben. Hát akkor nem lesz bocsánatkérés…
- Már megint itt rontod a levegőt?! – Már éppen fordulnék meg, hogy hazamenjek mikor az ismerős hang végigzakatol a testemen, és az agyamban erősen meghúzza a vészféket. Hirtelen fordulok meg ezzel majdnem orrba csapva őt, aki gúnyos mosollyal az arcán néz végig rajtam. – Hát érek neked annyit hogy eltold ide magad te kis csóró francia? – Úgy visszaszólnék… De úgy… Nem, nyelek egy nagyot és nagy szemekkel nézek rá mint aki nem érti mit mond. Látszólag ez beválik, mire idegesen megcsillan a szeme. – Miért jöttél Ced? Csak nem a munka kell?
- Nem! – Vágom rá dacosan, mire zöldes szemei meglepetten felvillannak. Azok a szemek. Úgy néznek rám, mintha adóellenőr lennék, vagy egy gonosz igazgató vagy maga az ördög. Nem az nem lehetek, mert azt ő testesíti meg a gyönyörű szemeivel, a csókolnivaló ajkaival, és a lezser öltözékével, amivel legszívesebben… kivágnám a hotelből. Válasz híján kicsit mérgesen néz át rajtam, előrehajol, és ő is a recepcióshoz fordul. – A 234- es kulcsot kérem, legyen szíves… - Búgó hangjára újra végigfut rajtam a hideg. Amilyen modorosan pödri a szavakat. Miután megkaparintja a kulcsot kicsit vágyakozó tekintettel néz rám, én pedig kicsit szégyenlősen viszonzom pillantását. Int majd egy gyenge gyere szóval elindul, én pedig utána megyek mint egy hülye kis puli. Csak a liftnél sikerül beérnem, akkor viszont hirtelenjében pördül meg a tengelye körül, és rendkívül szigorúan kezd méregetni. Ha nem lennék férfi meg mernék rá esküdni hogy a mellméreteimet szemléli, nőies idomok hiányában azonban nincs igazán tippem.

- Ha nem a munkáért, akkor mi a francért jöttél Cédric? – Hördül fel, miközben beszáll a liftbe és megnyomja a gombokat.
- Bocsánatot kérni a lekezelő modorom miatt. – Motyogom száraz hangon, miközben az egyik vörös fürtömmel játszok. Sokatmondóan rámnéz, majd felnevet.
- Hülye… - Méltat ezzel a szóval, és már lépnék is egy pofonra, de még van képe fojtatni is. – Azt hiszed, hogyha idemászol és bocsánatot kérsz azzal mindent elintézel?
- Tegnap is idejöttem és szóban döngöltelek a földbe… - Mondom halkan, miközben kezem ökölbe szorul. Ezt észreveszi és gonosz mégis szexi vigyor kúszik a képére.
- Nem bocsátok meg Cédric… - Mondja hirtelen, mire én lefagyok pár percre. HE!? Nem bocsát meg!? Azért annyira bunkó nem voltam…! Vagy mégis?
- És mégis miért nem? – Kérdezek vissza, és abban a pillanatban megáll a lift, ő azonban meg se moccan, nem titkolja mennyire élvezi, hogy kellemetlen helyzetbe hoz.
- Mert munkáról van szó amit én adok… Ezáltal a munkaadód vagyok…
- Eszembe sem jutott a mun… - Szakítom félbe de azon nyomban csöndre int.
- Azt hiszed nagy arc vagy közben pedig egy kis pondró… Hozzám képest legalábbis totálisan…- Döf le szavaival, amik akaratlanul is rosszul esnek. Visszalépek egyet, ő pedig egyet előre. Megnyerően a szemembe néz, mintha csak megpróbálna eladni valamit, a konkrét áru amit el kell adnia pedig én vagyok. Jobban mondva a hülyeségem. – Azt akarom hogy engesztelj ki! – Lép még közelebb ezzel teljesen odaszorítva a lift falához. Arcomon érzem izgatott leheletét, és bármennyire is jönne a szó, amivel újra felülkerekedhetnék nem mondok semmit. Ráharapok nyelvemre, és bűntelen tekintettel nézek rá, ő pedig újra nevetni kezd.

- Mit akarsz tőlem Veikko? – Sóhajtom percek múlva, és megpróbálom lehajtani a fejem, de nem engedi. Megragadja arcom és egyenesen a zöld szemeibe irányítja tekintetemet. Mintha érezné, hogy elolvadok tőle. Még mindig. Még akkor is ha földbe döngöl, és a maradék büszkeségemet is elveszi. Voltaképpen örülöm kéne a helyzetnek. Egy liftben vele, akiről még álmodni sem mertem, egy elég megnyerő pózban. Pár centi választ el attól hogy megcsókoljam, mégis eszembe se jut a valóságban megtenni a mozdulatsort.
- A munkáért cserébe? – Húzza fel szemöldökét, én pedig megkísérlek bólintani, de csak egy gyenge fejrándulásra futja erős marka közt. Hogy milyen sima bőre van. Örülnék, ha máshogy érintene, de ehelyett csak élvezkedik. Ki ne lelné örömét abban, ha a másik teljesen ki van szolgáltatva neki?
- A munkáért cserébe… - Ismétlem szavait, és szemeimet akaratlanul elöntik a könnyek. Mi a franc van velem nem is fáj amit csinál!? A következő pillanatban azonban nincs is erőm sem levegőt venni. Ajkait érzem a sajátomon, ahogyan erőszakosan beljebb nyomul a számba, én pedig önkénytelenül engedek neki. Simán fejbe csaphatnám, de annyira letaglóz hirtelen tette, hogy moccanni is alig tudok. Érzem, ahogyan lábam mint a kocsonya remegni kezd, nyelvem pedig alig győzi felvenni a versenyt, heves társával aki látszólag gyors terepszemlét tart nálam, majd amilyen hirtelen jött úgy enged el.

- Hm… - Kommentálja a csókot, és megnyalja a száját, mire én értetlenül nézek rá. Szám tátva maradt a csodálkozástól, és szólni is alig tudok. – Ahogyan gondoltam… Meleg vagy, mint a kályha, he?! – Na erre a megállapításra számítottam legkevésbé. Úgy rándul meg szemem, mintha hason rúgtak volna, és vörösödve nyelek egy nagyot. Még mindig érzem csókja ízét a számban, és még mindig remeg a lábam. Istenem Veikko de szemét állat vagy!
- Mégis ho… honnan veszed ezt Veikko? – Kérdezem értetlenül remegő hangon. Király, egyúttal meghazudtolom önmagamat is… Kérdésemre elégedetten elmosolyodik és elenged. Hátrálni kezd majd kilép a liftből és végigsétál a folyosón én meg utána. Pár percig azt hittem összecsuklanak alattam a bombabiztos lábaim de aztán volt bennük annyi erő hogy még ha kicsit szédelegve is de követni tudtam Veikkot. A démon megáll az ajtaja előtt, simán kinyitja azt egy kis kulcsforgatás után, majd kitárja és minden udvariasság nélkül belép raja. Engem be sem invitál, és nem is lépnék be rajta, hacsak az az ominózus csók meg nem történik közöttünk.
- Ismerem a fajtátokat! – Hallom miközben becsukom az ajtót mögöttem. Kicsit elalélva nézek körül a hotel lakosztályban, aminek már az előszoba része is csúcs. Kellemes friss illat terjeng mindenhol, a padlót puha szőnyeg fedi, a falak pedig hangulatos színekkel vannak befestve. Alig tudok beljebb lépni, annyira leköt a szoba nézegetése, de sajnos beljebb kell, mert Veikko rám néz, és pillantásával egy pillanat alatt jelzi mondandóját.
- A szolgám vagy… - Jelenti ki hirtelen mire bennem a vér is megfagy.
- Hogy? – Fut ki a számon a balga kérdés, és ő mosolygás nélkül megismétli.
- A szolgám vagy Cédric Voyage… minden értelemben…
- He?! – Az értelmes szavak túlságosan is a gyomromban vannak ahhoz hogy ki tudjam őket halászni, ehelyett inkább beérem bár nyögéssel is. Erre nem tudok mit mondani. Veikko Nikonen egy eszméletlenül seggfej paraszt, aki mellesleg kúrvahelyes, de kúrvaszemét. És amit kér az lehetetlen… - Mégis hogy gondolod ezt?
- Majd megtudod.. – Ül le hirtelen az egyik rendkívül kényelmesnek látszó karmazsinszínű fotelbe. – Ahhoz hogy megkapd tőlem a munkát 5 napig a szolgámnak kell lenned. Mindent meg kell csinálnod amit kívánok szó nélkül. 5 napig nincs olyan kezdetű mondat számodra hogy nem szeretném vagy nem akarom…

- Hogy van pofád ezt kérni tőlem azok után amit műveltél velem!? – akadok ki végre, és teljes hangmagaságban ráripakodom. – Még is mi vagy te?
- Az isten… - Válaszolja fagyos nyugodtsággal, ami engem még jobban felhúz.
- Egy kis északi szarházi vagy tudod, aki azt hiszi ő szarta a világot, közben pedig ez totál nem így van! – Kiálltok teljes erőmből, mire újra elmosolyodik.
- Mégis engedted, hogy a kis északi szarházi szájon csókoljon Cédric…!
- Nem hittem hogy ezt csinálod! – Tudom hogy ez nem elég ok, de valamit mondanom kell.
- Nem nézted ki belőlem, hogy kitalálom a legtitkosabb vágyaidat, vagy pedig azt vontad kétségbe, hogy még mielőtt alkalmat keríthetnél rá, megteszem helyetted? És ha itt tartunk, miért nem löktél el magadtól, ha ennyire ellenem vagy?! – Ezzel megfogott… Tényleg miért nem!? A kérdésen morfondírozva hajtom le a fejemet, és szinte érzem az újból keletkező gonosz mosolyt.
- Mert élvezted ugye!? Élvezted, ahogyan megcsókoltalak ugye? Valld be!
- most azt akarod hallani, hogy jól csókolsz vagy mi? – Kérdem kicsit idegesen, és már éppen tervezek távozni.
- Azt akarom hallani, amit érzel… - Áll fel hirtelen, én pedig megrémülve hátrálni kezdek. – Azok a pillantásokat, amikkel tegnap rám néztél… amikkel ma rám néztél…
- Hülye vagy… - Mondom saját kínomon mosolyogva. Mellesleg igaza van, de ezt egy percig sem tudhatja. – Nem értem miről beszélsz… - Mondom és nem is titkolom hogy teljesen hülyére veszem őt, közben pedig belül dúl bennem a pánik. Ilyen hamar lebuktam!? Micsoda egy őrült állat vagyok! Észre kellett volna vennem hogy felfigyelt a nézésemre. Mégis ki gondolta volna hogy már abból meg tudja állapítani a dolgokat hacsak végigmérem. – Mellesleg simán itt hagyhatlak, mert nem tartozok neked semmivel te kis senkiházi… - Köpöm a szavakat dacosan, de erre csak újra fölényes mosolyt kapok.

- Nicolas mindent elmondott… - Közli fennkölt hangon, és visszaül a trónjára. Fekete hajszálai meglibbennek a mozdulatsor következtében én pedig megremegek. –Elmondta hogy szükséged van a pénzre. Égető szükséged, és hogy fontos neked a családod. Tehát amennyiben nem adom neked a munkát nagy slamasztikában leszel a számláid miatt vörös fiúka, nemde?
- Hazugság! – Sziszegem fogaim között, és rövid idő alatt újra eljutok arra a pontra hogy felpofozom. – Nicolas rosszul tudja..
- Pedig a legjobb barátod nem? És ha nem lett volna igaz, nem jött volna oda hozzám saját maga nem? – Újra és újra sarokba szorít. Nem menekülhetek előle ezt pillanatok alatt sikerül felismernem, de megalázkodni pedig iszonyúan nehéz.
- És mégis mit akarsz, mit csináljak? – Bököm ki hosszú percek után, mire megcsillan szemeiben a győzelem fénye.
- Először is nem kívánsz a pokolba hangosan. Az hogy mi játszódik le benned egy csöppet sem tud érdekelni… És senkinek sem beszélhetsz a mi kis… hm… - Előhúzott valahonnan egy hosszú cigarettát és pödörgetni kezdte az ujjai között. – szövetségünkről, mert azért is büntetés jár. Három akármit is kérek Tőled megcsinálod. Hidd el élvezni fogod… - Vigyorodik el kegyetlenül, én pedig lesütöm pillantásomat a földre. Ez olyan megalázó, hogy legszívesebben a föld színéről is eltűnnék… - Persze azt is megteheted hogy elmész innen mindenféle munka és kötelesség nélkül, de ha elvállalod lehet hogy háromszorosát kapod meg az eredeti fizetésednek…

Ez most húzza az agyam? Végül is elérte, amit akart. Kellemetlenül érzem magam és úgy toporgok akárcsak egy hisztiző óvodás. Kell a pénz, naná hogy kell, és végső soron vele vagyok, és tetszik, de életemben nem gondoltam volna hogy ilyen szemét is tud lenni, mert ki nem nézné az ember belőle. Sóhajomra kicsit megértően rám tekint majd megrázza a fejét, feláll és felém veszi az irányt.
- Megrémültél igaz? – Hm.. azt hiszem ez nem a tökéletes kifejezés arra hogy mit érzek iránta jelen pillanatban. Egyszerre dühöt és haragot, még is van valami ami miatt már most élvezem ezt a veszettül mocskos játékot bár magam sem tudom miért. Bátortalanul beletekintek zöld szemeibe, ahol saját sápadt arcom néz vissza rám, álmomban sem gondoltam volna hogy ilyen ajánlatot kapok. Észrevétlenül közelebb húzódik, és már-már békésen mér végig újra és újra, ami most kivételesen nem zavar de szívesen belenéznék a fejébe hogy vajon most mire gondol.
- Tényleg nem akarsz elmenekülni? – Jó hogy megkérdezi…
- Eszem ágába sincs… - Hangom remeg, de nem a félelemtől sokkal inkább az izgalomtól. Már megint közelebb jött, és ha még tesz egy lépést veszélyesen közel lesz hozzám újra. Mit tegyek? Ugorjak hátra és fussak el vagy pedig maradjak, ahogyan az egyesség szólt?- Szeretsz játszani az emberekkel igaz? – Nyögöm bátortalanul, mikor leheletét érzem a nyakamon.
- A legjobb játékszerek az emberek… Nem jöttél még rá?
- Azt hiszem kénytelen leszek a saját tapasztalataimra, és élményeimre hagyatkozni. – Darálom és erőt veszek magamon. Megfogom finoman izmos vállait, és eltolom magamtól. Hát velem nem fog játszani! Legalábbis nem úgy ahogyan ő akar!
- Mi van? – Néz rám én pedig megrázom a fejem.
- Mennem kell … - Nyögöm a hazugságot, szívem mélyén azonban szívesen maradnék még, ám a büszkeségem visszavonulót fújva parancsol a testemnek.
- Holnap viszont jönnöd kell. – Mondja teljesen nyugodtan, szemeim pedig akaratlanul is felugranak egy pillanatra.
- Hova? Mikor?
- Azt akarom hogy legyél ott a felvételeknél, különben nem tudsz rendes munkát végezni a borítón. – Közli kegyes hangon mire én megrázom magam.
- Ezt miből gondolod?
- Tudom.. – Folytja belém a szót. „A kis tapasztalt…” – Szólal meg a fejemben egy hang amit eddig sikerült visszafojtanom, de néma maradok. Bólintással jelzem hogy értem a dolgot, majd fordulnék az ajtó felé.
- Cédric… - Hangja már nem hangzik olyan mogorvának és irányítónak mint amikor parancsokat osztogatott nekem. Visszanézek rá és megdobban a szívem. Az az ártatlan üresedő tekintet. Mintha minden reményét elvesztette volna, és csak segítségnek használ hogy újra visszakapja amit elvesztett. Nem tudok rá haragudni, pedig percekkel ezelőtt meg tudtam volna tépni. Most viszont csak szelíden mosolyogva nézek rá, mintha nem is történt volna semmi, mintha csak simán barátok lennénk.
- Viszlát…- Suttogom halkan, és kilépek a lakosztály ajtaján. Nem akarom hogy utánam jöjjön mégis visszadőlök a csukott ajtóra, és tenyerembe temetem az arcom. Érzem ahogyan a vöröses hajszálaim barikádot húznak arcom köré, és nem bírom tovább. Halkan előtör belőlem a zokogás. Nem a fajdalomé…keserédes öröm keveréke ami hirtelen kitörik belőlem… Ilyen könnyen belenyugodtam abba hogy a szolgájává tett 5 napra? És miért pont 5 napra? Miért nem egy hétre? Vagy mégis mire jó ez az egész. Biztos voltam benne hogy nem jön ki az ajtón, hogy bent marad, mert tudja hogy még nem mentem el. Tudom hogy tudja.

Veszek egy mély levegőt, és felemelem a fejemet. Beletekintve a nagy semmibe törlöm le a könnyeket, és elindulok kifelé. Fogalmam sincs mibe keveredtem. Arra viszont rájöttem hogy hiába vagyok én a szolga, csak is rajtam múlik mi fog kisülni ebből az egész játékból. Ha egyáltalán játék…

Eszméletlenül furcsa dolog rabszolgának lenni. Szabad vagy de mégsem, élvezed és mégsem. Sosem tudtam rendesen dönteni abban, hogy mi a jó nekem és mi nem. Most is csak ülök az ágyamon és csöppet összezavarodva lapozgatom a vázlatfüzetem. Voltaképpen a füzet csak egy ürügy arra, hogy miért vágok ilyen iszonyúan bamba képet, mivel nem tudom hogy mit szólna anyu, ha megtudná mibe keveredtem. Igen most fogtam fel hogy mekkora szarban vagyok… Abban a szent pillanatban amikor beléptem az ajtón…
És hogy mi a legjobb az egészben? Most is rá gondolok… Nem tudom kiverni a csókunkat a fejemből, de a szívatásokat sem. Egyszerre fájnak mégis simogatnak, ez a kettősség pedig egyenesen az őrületbe kerget. Ledobom a füzetet és felállok. Mehetnékem van, dörgésem sincs hova. Egyszerűen csak el, de még mielőtt bármilyen komolyabb döntést hozhattam volna megcsörren a telefonom.

- Nicolas…- Húzom el a szám…Már csak ő hiányzott, ám kénytelen vagyok nem felvenni a telefont. Túl kedves ahhoz hogy lekoptassam most. – szia, mi van?
- Beszéltetek már Veikkoval? – Még csak nem is köszön, hanem aggodalmasan kérdez rá rögtön a dolgokra. Én reflexből megrántom a vállam.
- Igen… - Mondom, mert nem akarom hogy újra beszéljen Vele, a végén még nagyobb bajba kerülnék mint amibe most vagyok… Bár… Lehet ennél is nagyobb szarban lenni?
- És mit mondott? – Ó istenem most komolyan válaszoljak neki!?
- Azt hogy megszán… - Sóhajtok fel és gyorsan kiszúrok a plafonon egy rendkívül halvány kis repedést. – Mindesetre örülnék neki ha máskor nem lennél ennyire nagylelkű és nem tájékoztatnál minden idegent a rendkívül szar családi, és anyagi helyzetemről. Tudtommal az az én dolgom, és kezdek benne kételkedni hogy jót tesz e nekem az hogyha megosztom veled a gondjaimat…- Adom ki haragomat a telefonba, közben pedig csak ideges vagyok. Fingom sincs mit akar tőlem Veikko… És az a csók… Legszívesebben már ott kuncsorognék a következő ilyen alkalomért…De nem, csak itt állok és össze vissza forgatom a szemem, miközben igyekszek kisöpörni pár vérszínű tincset a szememből. A telefonból recsegés hallatszik, hallom ahogyan Nico veszi a levegőt majd megszólal:
- Sajnálom..
- Ezen már nincs mit változtatni. Lenéz és kész… Mint egy férget… - nézek az ablakra, és erősen fontolóra veszem hogy kiugorjak e rajta.
- Beszéljek vele megint?
- NEHOGY MEGTEDD! – Egy pillanat alatt sikerül elérnie, hogy a hangom felemeljem, és eszeveszett magas hangon kezdjek ordítani a telóba. Elegem van! Mit nem fog fel? Hogy szarban vagyok!? Ecseteljem neki hogy az a finn barom azt mondta hogy a szolgája vagyok, lesmárolt, és holnap látni akar!? Ezt mind hallani akarja. – Nico, elég nagy szarban vagyok így is, szóval kérlek ne beszélj rólam senkinek. Képzeld azt, hogy halott vagyok vagy valami… - Darálom a telefonba, majd még mielőtt válaszolhatna rá kihasználom döbbenetét és bontom a vonalat. ELEGEM VAN! Nicolasból, Veikkoból..és magamból…