Holdfényes újjászületés (Vámpírmese)XVI.fejezet.

Leborultam a földre, arcomat a kezembe temettem, ekkor megállt.
- Ne sírj...ezek után arra se lennék méltó, hogy megszólítsalak...- majd eltűnt a sötétben. Thomas, próbálta terelni a témát, de nem ment neki, egész este járt az agyam. MI jöhet még, ennél nagyobb fájdalom már nincsen. Aztán suttogást hallottam, a tőrdobálós. Megint itt volt. Minden egyes porcikámban éreztem, a hangját, visszhangzott tőle a koponyám.
- Mondd mi a fenét akarsz?! - sziszegtem a fogaim között. Majd elém lépett.
- Tudod te azt nagyon jól, különben is...- hátam mögé bújva suttogta a szavakat. - Már nem szeret, akiért annyira oda vagy, akkor meg. Csak annyi a dolgod... - ekkor meguntam és a falhoz akartam vágni.

- Ajj csak ne lennél ennyire vad. Könnyebb dolgom lenne.- majd elkapott, aztán nekifutásból kirontottam vele az ablakon. Thomas egy pofonnal odébtolta, a tőrdobálóst.
- Még visszatérek....-és eltűnt a sötétségben. Furcsa volt, miért futamodott meg, amikor erőfölényben volt, hiszen mindkettőnkkel simán elbánt volna. Még mindig bamba voltam, amikor Thomas idegesen kérdezett.
- Anna! Jól vagy?!!
- Igen....de miért futott el?
- Mert tudja, hogy már közel van...- majd megakadt a szava, ekkor láttam, hogy Armel kezei fonódnak a nyaka köré.
- Armel! Mi a francot művelsz?! - majd kiszabadítottam Thomast.
- Thomas! - öntötte el még jobban a düh. A fehér arcán már, kis pirosság is, feltűnt.
- Elakartad neki mondani??Komolyan gondoltad?- közéjük kellett állnom, hogy ne rontsanak egymásnak.
- Most azonnal abbahagyjátok, bemegyünk és megbeszéljük!
- Anna...ne most...- üvöltötte még mindig a dühtől.
- Armel!- és egy kicsit megszorongattam. - Most azonnal bemegyünk és megbeszélünk mindent! - mosolygott egyet és bementünk. Bár még mindig éreztem köztük a feszültséget,de lenyugodtak már.
- Szóval, mit akartál elmondani Thomas?
- Ne merdd neki elmondani....
- Miért ne? Joga van megtudni, ha már a mestere nem foglalkozik vele. - untam már szétcsaptam közöttük.

- Na most elég! Armel, te csöndben maradsz! Thomas te pedig mondd el amit elkezdtél. - megijedtem attól, ahogy beszélek, de legalább csöndben maradtak.
- Szóval, közel a háború, rajtad áll Anna, hogy sikerül vagy nem. - Armel kezdett lenyugodni, majd hosszas csönd után így szólt.
- Na...tudod mostmár akkor talán itt is hagylak, az új mestereddel. - amikor felállt Mary rohant le, a plüss nyusziját húzva maga után és álmosan dörzsölte a szemét.
- Tom!! Miért beszélgettek még mindig a Tündér Nagylánnyal?- Armel és Thomas mosolyogva egymásra néztek, nem értettem mi ez az a hirtelen jött, összhangközöttük. Majd Mary szeme valósággal elkerekedett, és a nyusziját továbbvonszolva a lépcsőn, baktatott le és átölelt. Közben Armelt figyelte.

- Tündér Nagylány! Ő a Tündérherceged?- majd pirulva Armelre sandított. Mielőtt bármit mondhatta volna, Armel közbeszólt.
- Igen én vagyok, ha a Hercegnő is úgy akarja. - Armel mélyen a szemembe nézett, mintha, szeretne....
- Tündér Hercegnő, te is szereted ugye?- az összes érzésem újra előtört és mindegyik egy könnycseppként távozott.
- Mary! HAggyjuk a Tündéreket hadd beszélgessenek.- majd felmentek az emeletre, Thomassal. Armel közelebb jött, én meg lehajtott fejjel takartam, a könnyeim.
- Anna...minden okod megvan arra, hogy utálj csak mondd, hogy menjek el és megteszem. - nem jött ki hang a torkomon, majd megcsókoltam, könyneim összetapasztották az ajkainkat.
- Armel... Soha ne hagyj el... - tökéletes pillanat volt, ott volt a remény, hogy végre boldog lehessek, mégse nyugodtam meg. A háború szótól visszhangzott a fejem és olyan volt mintha Thomas és Armel ismerné egymást, de nem akartam megtörni ezt a csodálatos varázslatot.

- Anna?- félénk volt nem láttam ilyennek soha.
- Mondd...- és ragyogó szemmel vártam.
- Lenne kedved eljönni velem vadászni? Az emlékek miatt...
- Persze!! Az árnyékod leszek le se tudsz majd vakarni. - felszóltam Thomasnak, de el volt foglalva Mary elaltatásával, így hát elindultunk. Az utcák feléledtek, csodás volt, aztán furcsállottam, hogy Armel egy kietlen helyre visz, jobban mondva egy temetőbe.
- Armel....mit keresünk mi itt?- csak elmosolyodott, feltehetőleg, megint rosszban sántikált.
- Jó oké, hogy halottak vagyunk, de...
- Semmi, de Kisasszony!-utasított rendre, majd elvitt az egyik síremlékhez. Egyszerű kőből volt, több száz éves lehetett, a borostyán már majdnem benőtte, és a felirat alig látszódott, de ki tudtam venni a nevem. Furcsa érzés volt látni a sírkövemet, elgondolkozni milyen lehetett a temetésem és, hogy milyen lehetett a halál.
- Nem értem akkor sem miért hoztál ide...
- Gondolom sejted, hogy Thomast ismerem....jól gondoltad.
Ohh....szóval az én sírom meg Thomas...csak nem itt találkoztatok?
- Majdnem...inkább Lionel járt a sírodnál, ameddig újra nem találkoztunk. Lionel gyermeke Thomas...- görcsösen próbálta visszatartani az érzéseit, szinte szétszakította.

- És hogy történt?
- Meghagytam Lionelnek, hogy ameddig téged figyellek Londonban, mindig legyen friss rózsa a sírodon... - ekkor figyeltem fel, a száradt rózsákra, a borostyán szőnyeg alatt.
- Lionel, akkor is kint járt, amikor Thomas a sírodon ült, és éppen meghalni készült. Lionel, elbeszélgetett vele és érdemesnek látta, ha beöleli Őt.
- Értem... De min vesztetek össze?- ekkor az arca elsötétült és arcét a sötét felé tartotta.
- Igazából egy lányon... még mindig nem tudod pontosan ki az a Thomas...
- Az igazat megvallva nem...és ki volt az a lány? Csaknem Mary?- egy gúnyos mosoly, amivel díjazta a feltevésemet.
- Bár Ő lenne... de igazából miattad.
- Micsoda?! Akkor én aludtam...
- Pontosan... Ő viszont mindent megtett, hogy előbb hozzon vissza kockáztatva az életed. Lionel megbocsátott neki, de én nem tudtam, néha meggyengülök és elfeledem a dühöt amint iránta érzek.- közelebb léptem hozzá, tudtam, hogy eszébe jutott Lionel, sok mindenen mentek keresztül. Karjai átfonták a derekam én meg a nyakába kapaszkodtam, magához húzott, még közelebb. Megcsókolt, megint éreztem a szerelmet köztünk, éreztem ami már nagyon régóta hiányzott. Lefektetett a sírra és egyre vadabbul csókolt.
- Armel....- eszméltem fel.
- Most meg mi van?- nézett rám még mindig szenvedélyesen, és tovább csókolt.

Armel... még se lehet itt… ez egy temető és, és a síromon?- úgy nevetett, ahogy még sosem láttam még a, hegyes kis szemfogai is kivillantak.
- Mondd azt, hogy nem akarod....- és tovább folytatta. Már bele is törődtem volna, amikor már a ruhámat gombolta ki, de megint megzavart minket valaki. Ideges fejjel kérdeztem Armelt.
- Kérlek, mondd azt, hogy nem egy Rusnyaképű.- a sírról felálltunk és a conventus tag állt előttünk Armel indult volna felé, de visszarántottam.