Tiltott tánc

Tudta: az élete múlik rajta. Ezen az egyetlen estén. Itt az alkalom, hogy megmutassa a világnak, mire képes. Égett a vágytól, teste felforrósodott és remegett. Lázas volt, de meg sem érezte. Nem maradt ideje ilyen apróságokon törni a fejét. Fájdalom? Nem. Ez a fogalom már nem létezett számára. Testi fájdalom nincs. A lelki fájdalom, pedig a felejthető problémák közé tartozott. Mára mindent ebbe a kategóriába sorol. Évek óta ezt az estét várta. Tudta, hogy addig várnia kell, változnia kell. Ez megtörtént.

A tükörből idegen arc mosolyog, ami az örök jókedvet hirdeti, kihunyni sosem kívánó tűzzel. De mi van, ha besötétedik este, és aludni készül ez a maszk? A mosoly megfagy az álom kapujában. Fél, remeg, és csak az örök nyugalomra vár. Ami nem jön el soha. Mert ha álomra hajtja a fejét, csak gonoszság, durvaság, összekuszálódott, sötét érzelmek keringenek a sötétben. Reggel felkel, dübörögve dobbanó szívvel, amely nagyon fél a mától. Mert ő is érzi: eljött a pillanat. Ez a kicsi szív sokmindenre vágyott. Ami most itt áll előtte. Vagyis nem ez a szív vágyott erre. Az egy másik szív volt. Teljesen más.

És most itt áll ez az új szív. Amely előtt csakis egy cél lebeg. A régi, tiszta, gyermeki szív álmának valóra váltása. Ezért a célért feladott mindent. Mindent, ami segíthet akkor, ha nem sikerül elérnie azt, amit oly rég óta akart. És mi történik, ha sikerül? Nincs több cél, nincs kivel örülni, mert eltaszított magától mindent, és mindenkit. Nincs, aki szeresse, nincs akit szeressen. Azt hazudja magának, hogy gyűlöli a szeretetet, és nem vágyik rá. Csak görcsösen ragaszkodik a régi álmához. Amely miatt elveszített mindent. Mostanában egyre több alkalommal jut eszébe a régi, kicsi szív… vajon ha még most is élne, mit tenne? Kivel lenne? Kit szeretne? Mikor hinne? Miért sírna? Minek örülne? Mitől lenne Boldog? Talán már sosem tudja meg. Talán már sosem jön vissza.

A Romlás hosszú folyamat volt. Mégis csak egy pillanatnak tűnt. Csak akkor eszmélt rá, mi is történik vele valójában, amikor már túl késő volt. Sablonossá váltak a napai. Annyira, hogy megfigyelte a természetes tevékenységeit unalmas perceiben.

A saját szavait figyelte, amelyek már önkéntelenül hagyták el a száját. Beléhasított hirtelen a felismerés: „nem mondok igazat!”. Nem tudta, miért van ez? Miért történik így? Ő ezt nem is akarta kimondani. De miért tette? És miért teszi újra meg újra? Nem lenne erre szüksége. Hiszen ezeken a szavakon nem múlik semmi.
Szóval hazudik. Naponta többször is. Szinte úgy, hogy fel sem fogja, amit tesz. Nincs jelentősége a szavaknak, amelyek elhagyják a száját… igen… csak a száját… mert a lelkében sohasem jártak.

A régi, tiszta. Gyermeki szív sosem tett volna ilyet. Értetlenül állna most itt, és nem tudná, mit tegyen? Hiszen neki álma van, egy csodaszép álom. De nem így akarta elérni, ilyen áron. Ezen már nem változtathat. A modern „szívátültetés” megtörtént. Már csak ezen az estén múlik.
Ő reméli, hogy a régi szív nem jön el érvényesíteni a Jót… nem jön el szeretni. Mert ezzel megöli az álmot… megöli Őt is. Ma este táncolnia kell… úgy, mint még sosem…