Történetek

A válásom után nagyon boldognak éreztem magam. Mivel egy nem túl ’rózsás’ kapcsolatot zártam le a válással, úgy éreztem, hogy valami fantasztikus érzés egyedülálló nőnek lenni. Azt gondoltam, hogy minden szuper. Szabad nő vagyok. Ami sok 30-as éveiben járó singli nőnek bánatot és lelki vívódást okoz, nekem már gyermekem is van. Sőt kettő gyermekem. Van egy klassz állásom. Van hol laknom. Tehát mi gondom lehet. Boldog voltam, nagyon boldog. Persze ideig, óráig. Egy kis idő elteltével hiányzott...

Persze a nagy vallomás után (ami nem is tőlem származott) 2 hónapig nem állt velem szóba, nem válaszolt, került. Megértettem és elfogadtam, de belül nagyon fájt. Aztán kezdett felengedni, találkozgattunk, hazáig kísért, persze semmi nem volt, csak mentünk egymás mellett, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy elszoruljon a torkom, és teljesen hülyének érezzem magam. Egész éjszakás csetelések, teljes rózsaszín felhő...

Az a szerelem soha nem múlik el. Az a fajta szerelem, amely nem ismer időt, távolságot, fejlődést, halált és életet. Amely kortalan és szertelen. A zöld szemekben ott lángol ma is. Az esőcseppekkel díszített szemüveg mögött felfedezni még a könnycseppet, amely elvegyülve az édes esővízzel végigcsorogva az állon visszatér az anyafölbe...

- Izé, meseszép vagy - pirult el Eiden - már tudom is melyik dal lesz a legmegfelelőbb! Holnap neki is láthatunk, ha Ryan- nek megfelel.
- Még szép, és köszi öregem! Igazán köszönöm neked! Ha nem gond még csinálok egy két képet és akkor mára végeztünk is.
Eiden csak Cloe- t bámulta, miközben Ryan vadul kattingatta a gépét, hol így, hol úgy, hol meg egy harmadik vagy épp negyedik pozícióba fényképezve le a lányt...

- Ez nem igaz! Megöltek már megint valakit! És ugyanúgy, ahogy az a Callingen halt eg!
Az áldozat, most egy fiatalabb, 25 év körüli nő volt. Jeff hiába kereste az összefüggést... semmi más nem volt, mint hogy a két nő egy utcában lakott, és Katie a 11-es szám alatt lakott, az a fiatal nő pedig a 13-masban, valamint az, hogy a gyilkosság is szinte percre pontosan ugyanakkor történt...

Pécsen vagyok. Vagy mégsem? A város nem olyan, egyáltalán nem hasonlít Pécsre, tudatalatt mégis úgy érzem, ott vagyok. Templomok mindenütt. A különböző vallások szentélyei, a zsinagógák, mecsetek, kápolnák, dzsámik, stupák szinte egymást érintik, kész labirintus. Próbálok eligazodni, de nem tudok. Kihalt ez a hely. Ismeretlen minden. Sose jártam még itt.
Félek! ...

No igen, mit csinál az ember lánya, ha hirtelen közlik vele, hogy emelt szinten kell érettségiznie fizikából*? ...

Tóni, úgy érezte, hogy ruhái iszonyatosan szűkek, és testét dörzsölő durva szövetté válnak. Eddig még sosem volt ilyen érzékeny a bőre; nem tudta elviselni ezt a rengeteg kínt. Ezért, ledobálta magáról szegényes gönceit, és anyaszült meztelenül a vízhez vonszolta magát. Nem értette, miért cselekszik így. Talán azt hitte: hogy, terhe, ott akar megszületni. A tengerbe fog világra jönni az, az új szirén, akiért akaratlanul, a saját létét fogja áldozni...

Sok felesleges érzés. Vívódás olyan dolgokon, amelyeknek nem kellett volna megtörténnie, vagy épp kellett volna, de elmaradtak. Fájdalom. Könnyek. Zörej, amely a még pislákoló lámpa fényénél nem is hangzik olyan rémisztőnek. Emberek. Érzések. Szívek. Mind-mind várva, hogy megtalálják azt az egyet. Az igazit, azt, aki majd pótolhatatlan lesz. Aztán rózsaszín ködfelhő. Hazugság. Hamis ábrándok...

Steve Force a HK stúdió és lemezkiadó menedzsere volt. Ryu Yan - a HK elnöke - megbízására kezelésbe vette a Dream nevű zenekart. Az együttes remek sikereket ért el, ám Steve még ennél is többet akart. El akarta érni, hogy az együttes csak és kizárólag a munkával foglalkozzon. Most azonban, hogy Eiden fellázadt máshogy kell véget vetnie Eiden és Cloe kapcsolatának, s mindezt úgy, hogy Eiden ne hagyja ott a zenekart. Szörnyű bosszút forralt...