Életkönyv

Nem is tudom, próbáltam valahogy másképp… azaz már eléggé közhelyesnek találom azt, hogy minden egyes bemutatkozás a saját nevünk megismertetésével kezdődik. Sokáig gondolkodtam, hogy is lehetne ezt egy új különleges összeállításban előadni. A név, ami mindig velünk van, végigkísér egész életünkben a születésünkkor, ruházzák ránk és még halálunk után, sem tudják elvenni tőlünk. A saját nevünk, ami mindig mellettünk van. De mégis hiába ez a szoros kapocs mégsem ismer. Nem mesél, nem árulja el, hogy milyen beállítottságú vagyok azt, hogy ki is vagyok valójában. Tiszta vagy bűnös, nyugodt vagy haragos, értelmes vagy éretlen, érzékeny vagy talán érzéketlen, ember vagy csak egy emberre hasonlító lény.

Egy név, ami nem jelent semmit. Hogy valaki megismerjen nem elég ez az egy szó, sokkal több információra és időre van szükség, hogy a kép, ami én vagyok az utolsó ecsetvonást is magáénak, tudhatja. Legegyszerűbb mindent az elejétől kezdeni visszapörgetve az időt a születésemig vagy még annál is korábra addig a pontig ahol volt egy fiatal lány és egy fiatal férfi. A sors vagy csupán csak a szimpla véletlen akarta úgy, hogy azon a nap, amikor megismerkedtek, megtalálták egymást és saját boldogságukat is. A történetet talán már mindenki tudja folytatni.

Én csak azt a pillanatot emelném ki, amikor úgy érezték, hogy személyiségüket összeolvasztva át szeretnék adni valaki másnak ezzel is megtapasztalva, hogy mi is az a szülői szerep. Ez az én életkönyvem bevezetője és a születésem napja megnyitja az első fejezetet. Egy átlagos külsővel megáldott csecsemő voltam, persze a szüleim számára a legaranyosabb és a legszebb. Kisgyermekként olyan életet éltem, mint a többi velem egykorú srác. Én is jártam bölcsödébe, óvodába majd általános iskolába azt követően szakközép és a jelen pillanatban meg főiskolára járok. Az, hogy melyik városba, melyik intézménybe melyik szakra talán most nem is annyira fontos. Kiskoromban én is sokat álmodoztam, hogy ha majd felnövök katona, mozdonyvezető, űrhajós esetleg bűvész váljék belőlem.

Ez most így lehet, hogy humorosnak hangzik, de mégis melyik fiatal kisfiú nem fantáziál ilyen tervekről. A gyermeki képzelőerő, ami nem ismer határokat, amit szép lassan elhagyunk azzal arányosan, hogy felnövünk. De az, hogy éretté válunk nem is olyan rossz dolog. Sokkmindent másképp láthatunk, foghatunk fel, eldönthetjük azt, hogy mi a helyes és mi nem az. Rengeteg ismeretre tehetünk szert, ami persze néhány esetben megkérdőjelezi azt, hogy a tudatlanság áldás vagy éppen a tudás hatalom. De végül, amikor eljutottam arra a szintre, hogy én irányítom az életem a gyermeki álmodozásaim, elhalványodtak majd eltűntek. Egy olyan szakma felé vettem az irányt, ami megtanulható, és ha becsületesen végzem feladataim, akkor sikeresen dolgozhatok e szakma csodálatos világában. De még ez mind előttem ál ugyanúgy, ahogy az élet nélkülözhetetlen pontjai, legyen szó például a családalapításról. Ezzel a sorral zárom az én életkönyvem ötödik fejezetét.

Bizonyára feltűnt, hogy hiányzik a kudarc esetleg a bonyodalom. Ezek a tényezők mind a következő fejezetekben lesznek megtalálhatók. Remélhetőleg a sikereknek is marad egy pár oldal és a legfontosabb az, hogy milyen befejezést adok ennek a könyvnek. Bár valószínű, hogy az utolsó sorokat én már nem tudom megírni.

Utószó:

Látják, hány soron átépítettem azt a szobrot, ami én vagyok. Mégis nem tudom azt mondani, hogy ismernek, olyanok, mint a nevek, ami egy rendszert épít fel, mint például egyes madárfajtánál a lábukra biggyesztett sorszám.