Lénárd következő napjai álmatlan éjszakákkal teltek. Jrewalt megtudta, hogy nem ment el a küldetésre, s ezért plusz munkákat bízott rá, de a fiú alig bírt a feladataira koncentrálni, mert állandóan a történteken rágódott.
Voltaképpen miért akar segíteni Lawren feltámasztásában? Akkor ő végképp eltűnik a színről – még azt a kevéske időt is, amit Diával tölthet, elrabolná saját magától!
Önzetlen, azért. Inkább a lány boldogságára gondol.
De tudta jól, esélye sincs Diánál – ahogyan azt a lány igen kemény módon a tudtára adta. Úgy tűnik, Dia szerelme halhatatlan Sanyi iránt – még holtában is csak a fiúra gondol, s hűen követné őt a halálba.
Egyik nap Aerti Leila fordult oda hozzá.
- Hogy van Dia?
Lénárd elkomorult.
- Nem jól – felelte, és a tenyerébe támasztotta a fejét. – És ami a legrosszabb: csak Sanyiról tud beszélni.
- Ne feledd, hogy Dia...
- Igen, tudom, szerelmes Lawrenbe – vágott közbe Lénárd. – Másra rá se néz!
Leila nem is tudta, mit mondjon – aztán elmosolyodott.
- Jól hallottam? Lénárd... nem is jársz már Lagerfeltbe, de...
- Tényleg nem...
- Lénárd!
- ...de leginkább itt tartózkodom, hátha valami hír jön felőle, de soha semmi...
- Lénárd!
- Mi az?
- Jól hallottam, hogy az bosszant, hogy Dia másra rá se néz?!
- Igen, jól hallottad!
Leila még levegőt is elfelejtett venni. Végül csak ennyit mondott:
- Ó.
Lénárd nyelt egyet.
- De semmit nem tudok tenni! - fakadt ki. – Aggódom, és észre se veszi!
- Szóval akarsz tőle valamit? Jaj, Lénárd, csak ezt ne! Diának egyáltalán nem hiányzik, hogy valaki udvarolni kezdjen neki! Nem is érdekled!
- Kösz, ezt már megkaptam tőle is. De miért nem érti meg, hogy nem vagyok olyan, mint hiszi?!
- Talán azért, mert rossz emlékei vannak veled kapcsolatban.
- Hogy tudnám rávenni arra, hogyha Sanyit nem akarja feltámasztani, érdeklődjön felőlem?
- Nem hinném, hogy ez valaha sikerülne. Dia még mindig szerelmes Sanyiba.
- Akkor miért nem akarja feltámasztani?!
- Mit tudom én! De azt ajánlom, hagyd őt békén. Így is eléggé ramatyul van.
Lénárd elhúzta a száját.
- Kösz a tanácsot – morogta.
- Figyelj, Diát tudom, hogy szép lánynak tartjátok, és jóformán minden második fiú szerelmes belé, de... még Sanyin kívűl nem hallottam olyanról, aki megdobogtatta volna a szívét.
- Meg szeretném látogatni! – kesergett Lénárd. – De egy hetet várnom kell.
- Szerintem add fel – vágta rá Leila, és megigazította a táskáját a vállán. – Na, bocs, de mennem kell Varázstanra... Helló!
- Csá – morogta Lénárd.
Mikor Leila elment, búsan keringett a folyosókon. Hogy fogja kibírni azt a hetet?!
Diának, úgy tűnt, nem tesz jót a magány sem. Egyik éjszaka egy ápolónő ordításra riadt. Az ordítás Dia szobájából jött, így hát gyorsan leakasztotta a szobakulcsot, és odasietett. Amit látott, földbe gyökerezett a lába.
Dia ott fetrengett a földön, kezében az olvasólámpával, ami az éjjeliszekrényén volt.
- Vége, vége, vége! Nincs több...!
Az ápolónő megrettent. Dia zokogva dobálta magát. A nő végül lehajolt hozzá, és megfogta a lámpa szárát.
- Engedd el, Dia!
- Ölj meg! Ölj meg!
- Engedd el, Dia!
A lány azonban csak még szorosabban szorította magához a lámpát, és hangosan zokogott. Az ápolónő megpróbálta megnyugtatni, de hiába. Végül Yubal rontott be.
- Mi folyik itt?! Dia!
- Ölj meg, ölj meg! Halál! Halál! Vége...!
Az ápolónő utat engedett Yubalnak. Lefogta Diát, míg Yubal kivette Dia kezéből a lámpát, és visszarakta az éjjeliszekrényre.
Dia felpattant, félrelökte a nővért, és fel-alá rohangálni kezdett, miközben torkaszakadtából ordított; megragadta Yubal köpenyét, és úgy rimánkodott:
- Ölj meg!
Yubal lelökte a földre, úgy lefogva, hogy Dia mozdulni se bírjon.
- Ölj meg, ölj meg! – zihálta Dia.
- Semmi baj nincsen, Dia. Nyugodj meg. Nincs semmi baj.
- Ölj meg... – suttogta a Lagerfeltes mester elhalón.
- Semmi baj, Dia. Béke van.
Dia légzése lassan ismét egyenletessé vált, s kicsit megrémülve nézett Yubalra.
- Jó – bólogatott a mardigói. – Jó. Minden rendben van.
Pár pillanatig még a földön tartotta a lányt, aztán felültette, miközben az ápolónő egy pohár vizet nyújtott oda neki.
- Idd meg. Jobban leszel.
Dia azonban elrántotta a fejét.
- Idd meg, Dia! – nógatta szelíden a nővér is.
- Halál... – suttogta Dia, aztán a tenyerébe temette az arcát, és felzokogott.
- Semmi baj – mondta halkan Yubal, és ráterített egy takarót Dia hátára. A karjánál fogva talpra állította, átkarolta a vállát, és megindult vele.
- Gyere. Beszélgessünk. Gyere csak.
Dia talán nem is hallotta, csak összehúzta magán a takarót, hagyva, hogy Yubal elvigye egy üres szobába.
Yubal leültette Diát egy kanapéra, miközben résnyire nyitotta az ablakot, aztán leült Dia mellé.
- Így ni. – barátságosan rámosolygott Diára, aki makacsul bámulta a padlót. – Kérsz valamit enni?
Dia felemelte a fejét, de továbbra is hallgatott.
- Jól van – bólintott Yubal. – Megértem. Elmesélnéd nekem, hogy... hogy kerültél a földre?
Úgy tűnt, még erre se kap választ. Végül Dia tekintete az ablakra siklott.
- Nem tudom – mondta halkan. – A... lámpa... ott... ott volt.
- Ott volt?
- Azt mondta nekem, hogy... segít...
Yubal a homlokát ráncolta.
- Segít meghalni... és... én... hallottam... és... o... odamentem. – folytatta volna, de a szavak csak nagyon nehezen szakadtak föl belőle. – A... aztán... nem emlékszem.
A férfi némán nézett rá. Dia lehajtott fejjel az ajkát harapdálta.
- Én... bíztam benne. Bíztam... benne, mert ígért... nekem segítséget. A... a halált.
- Gondolod, hogy csak a halál lehet segítség? – kérdezte Yubal halkan.
- A halál kegyes – emelte fel a fejét a lány. Körülnézett. – Átfog. Elvisz. – a fejét rázta. – Senkinek sincs ekkora hatalma!
- Az életnek van – válaszolt Yubal. – Az élet nem csendes, de sokkal nagyobb örömforrása van, mint a halálnak.
- A halálban legalább nincs fájdalom! – vágta rá Dia hevesen. – Az élet csak sebez, sebez, sebez!
- Nem csak sebez. Örömöt szerezhet. Hidd el, hogy szerezhet.
- Azt ígérte nekem, hogy segít! – Dia elsírta magát. – Elhagyott! Megint elhagyott!
Yubal hátrahőkölt, mikor Dia felpattant, és őrjöngve ordítani kezdett.
- Elhagyott! Elhagyott!
Yubal felállt. Dia vadul rázta a fejét.
- Elhagyott! Megígérte, hogy jön!
- Dia! – Yubal kinyúlt Dia felé, de a lány valósággal elmenekült előle – a falhoz rohant, és verni kezdte a fejét.
- Átvert, elhagyott! Elhagyott!
Yubal odaugrott Diához, aki rémülten nézett rá – csaknem kétségbeesetten, aztán felnyögött, és a fal tövébe roskadt.
- Elhagyott... – nyöszörögte. – Megígérte, hogy segít...
Yubal odakuporodott Dia mellé.
- Ki hagyott el?
A lány úgy nézett rá, mintha most látná először, és azt felelte:
- A halál!
Yubal ekkor döbbent rá, hogy a lány a lámpát érti halálnak. Azért ölelte magához olyan szorosan, és annak mondta, hogy ölje meg!
- A halál? Úgy érzed, elhagyott a halál?
- Megígérte! Megígérte!
- Mit ígért meg?
- Hogy elvisz... hittem neki...
- Az élet nem szokott ígérni semmit?
- Az élet csak egy merő fájdalom!
- Nem! Nem csak fájdalom. Annyi öröm van benne! Gondolj a napsütésre, vagy egy finom ételre! Barátokkal töltött órákra! Hisz mi az élet? Örök zsongás, fény! Ragyogás!
- A halál nem okoz fájdalmat nekem. Megért.
- Azt mondtad, csalódtál benne. Hát próbáld meg az életet!
Dia a fejét rázta, letörölte a könnyeit.
- Túl sok volt. Sose lenne vége. Elfáraszt. Én... fáradt vagyok.
- Akkor pihenj. Gyere, visszakísérlek.
Dia bólintott. Mikor a nővér betakarta, még elmotyogott egy „Elhagyott”-ot, aztán mély álomba merült.
***
Jrewalt egy hónappal később úgy döntött, hogy felveszi a kapcsolatot Sanyi szüleivel. Egy Lagerfeltes mesterrel vitette el Sanyi halálhírét egy levélben, amiben megemlítette Dia jelenlegi állapotát is. Remélte, hamar érkezik válasz.
Egy héttel később a Lawren házaspár már Mardigón volt.
- Üdvözletem, Lawren úr – fogott kezet a férfival Jrewalt. – Én Jrewalt vagyok, Mardigo új igazgatója. Fogadják kérem, őszinte részvétemet!
- Köszönjük – bólintott Lawrenné, és letörölte a könnyeit.
- Igazából azért jöttünk... mert meg szeretnénk látogatni Diát – motyogta Lawren úr. – Igaz a hír, hogy Mardigo Gyógyintézetében van?
- Igen, sajnos, már vagy két hónapja. – Jrewalt felsóhajtott, a fejét csóválta. – Talán már sosem kerül ki onnét.
Lawrenné meghökkent.
- Ennyire súlyos az állapota?
- Igen – bólintott Jrewalt. - Állítólag... – a szavakat kereste. - ... megőrült.
- Megőrült?! – hitetlenkedett Lawren András. – Ezt komolyan mondja?!
Az igazgató az ablakhoz sétált, és kibámult rajta.
- Sajnos olyan elmebaj lépett fel nála, ami agresszióban és különböző rohamokban nyilvánul meg. Bár sokat beszélgetnek vele, és kedvesek hozzá, kiviszik sétálni, nyugtatókat adnak neki, nem segít. Fokozott halálvágya van. És az egész depresszióval majd öngyilkossággal kezdődött.
- Depresszióval?! Öngyilkossággal?!
- Nos, igen. Sanyi halála után Dián a depresszió jelei mutatkoztak. Több osztálytársa és tanára is beszámolt arról, mit mondott nekik Dia. Például Maweda mesternek, Calistar mester utódjának azt mondta, jobb szeretne meghalni, mert itt már nincs reménye. Egész évben rosszkedvű volt, keveset aludt, alig evett valamit. A tanulmányai is nagyon megromlottak. Aztán egy reggel holtan találtak rá az udvaron.
- Úristen! – suttogta Lawrenné.
- Búcsúlevelet hagyott – folytatta Jrewalt -, amiben leírta, hogy nem bírja tovább, és boldogan hal meg. Szerencsére mi, mesterek, életet tudtunk adni neki, de miután magához tért, azt kérdezte, miért nem hagytuk meghalni, és csak azt hajtogatta, hogy meg akar halni. Úgy döntöttünk hát, elszállítattjuk a Mardigói Gyógyintézetbe. De még rosszabb lett.
Lawren András lehajtotta a fejét.
- Minket is megrázott a hír – motyogta.
- Hogy halt meg? – kérdezte Lawrenné halkan. – Mondja meg, kérem...
- Leszúrták. Egy párbajban.
Lawrenné bólintott, és kifújta az orrát. Lawren úr összeszorította a száját.
- Gyere, drágám, megkeressük Diát – morogta, és megfogta felesége karját. – Hátha örülni fog nekünk. Igazgató úr? Köszönjük.
- Minden jót – intett búcsút Jrewalt, de közben összeszorult a szíve, ahogy a házaspár után nézett. A távolban még mindig visszhangot vertek Sanyi szüleinek nehéz, lassú lépte, ahogy elhagyták Jrewalt dolgozószobáját.
Dia a kerti tornácon üldögélt. Hosszú haját egybefogta, arca továbbra is sápadt volt, s még mindig beteges a külseje.
Nem vette észre Sanyi közeledő szüleit. Mikor Lawrenék meglátták, Lawrenné nyelt egyet.
- Édes istenem... borzasztó! – suttogta férjének, aki némán bólintott.
A lány végre észrevette őket. Mikor meglátta látogatóit, ledermedt.
- Szervusz, Dia – köszönt Lawren András.
Dia egy szót se bírt kinyögni. Tétován felállt.
- Öh...
- Édes istenem! – kiáltott fel Lawrenné. Odarohant Diához, megölelte.
- Nagyon örülök, Dia, hogy látlak!
- Én is – válaszolta Dia zavartan.
Lawren András kezetfogott vele.
- Megkérdezhetem, hogy... hogy kerülnek ide? – kérdezte Dia.
- Meglátogatni jöttünk – felelte Lawren András. – Hallottuk, hogy Sanyi... – elakadt, majd gyorsan hozzátette: - ... szóval, hallottuk, hogy itt... itt vagy.
Diából egyből feltört a zokogás.
- Én... nagyon sajnálom! Higgyék el, hogy...
- Jól van, semmi baj! – suttogta ijedten Lawrenné, férje meg magához ölelte Diát, a hátát simogatta.
- Nem hibáztatunk semmiért, Dia. Nem a te hibád. Minket is... nekünk is nagyon fáj, de..
- Tudom, hogy önöknek sokkal rosszabb, mint nekem, nem is tudom, mit mondjak... – Dia a szemét törölgette.
- Inkább ne mondj semmit – felelte Lawren úr. – Tudjuk, mit érzel.
Dia bólintott, és kifújta az orrát.
- Nagyon... Sanyi nekem... nagyon... hiányzik. – felnézett Sanyi szüleire. – Nem hiszem el, hogy meghalt. Itt... mindig a napot meg a szép életet emlegetik. De... én Sanyi után akarok menni!
A Lawren házaspár döbbent pillantást váltott.
- Ne beszélj butaságokat, Dia – dörmögte Lawren úr. – Mi is nagyon szerettük a fiunkat, de igenis tovább kell rajta lépni! Sanyi sem szeretné, ha... – megpróbálta összeszedni magát. - ... ha így látna – fejezte be végül.
- Senki se ért meg – motyogta Dia. – Meg akarok halni. Én Sanyi nélkül... semmi vagyok!
- Dia...! – Lawrenné leült a lány mellé, és megfogta a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy Sanyi szeretne téged boldognak látni. Azt szeretné, hogy megtaláld életed párját, és boldog legyél.
- Sanyi volt mindenem! Hogy találhatnék akkor mást?!
- Bíznod kell a jövőben!
Dia elrántotta a fejét.
- Én nem bízok. Nem bízok senkiben és semmiben. Így nem ér csalódás!
- Dia...
- Most megkérdezik, miért akartam öngyilkos lenni, igaz?! Megmondom miért! Amíg boldog voltam Sanyival, az élet elhitette velem, hogy szép jövőre számíthatok. De elvette tőlem Sanyit! Az élet kétszínű! Az életben mindig csalódnom kell! A halál meg?! Ha elragad, nem lesz se csalódás, se fájdalom! És bármit mond nekem bárki, akkor is egyszer, tudom, hogy sikerülni fog, és végre itthagyhatom ezt a... – hangja zokogásba fúlt.
Szinte nem is látta, hogy Sanyi szülei kővé dermedve bámulnak rá. Úgy tűnt, szólni sem tudnak a döbbenettől.
- ... végre itthagyhatom ezt a világot! Nem érdekel a nap – jobb, ha inkább a fejfámra süt! Ott lesz a megnyugvás!
Lawren András megpróbálta összeszedni magát.
- Dia, ne ragaszkodj ennyire a halálhoz! Próbáld meg a... az életet... másképpen felfogni! Akár úgy is, hogy nem reálisan szemléled. Néha az álmaink segítenek...
- Az álmaink?! Amiket szertefoszlat az élet?! – vágott vissza Dia dühösen. – Mindenki erről akar meggyőzni! Engem már nem vár semmi jó itt. Miért nem hiszi el senki?! Minden éjjel hallom a halált, ahogy beszél hozzám!
Erre Sanyi apja is elnémult.
- Minden éjjel – zihálta Dia. – Megnyugszom tőle, ha hallom. De... de most már mindent el fogok követni, hogyha száz mester próbálná, akkor se sikerüljön feléleszteni! Temessenek el a föld alá, hogy végre magam lehessek! Örökre.
Lawrenné nem bírta tovább: elsírta magát, és elszaladt. Férje döbbenten nézett utána, végül Diához lépett, és rátette a kezét a lány vállára.
- Dia. Most mennünk kell. Kérlek, ne ezeken a dolgokon törd a fejed, mert akkor sosem fogsz meggyógyulni. Mi... mindig melletted leszünk.
- A temetésemen is?
A férfi összerándult, de nem válaszolt. Elengedte Dia vállát, és elindult, de még egyszer hátranézett Diára, aki ugyanúgy állt, mint eddig. S a nap, melyben Dia már nem bízott, megvilágította a lány könnyáztatta arcát.
***
Lawrenné csak nagyon nehezen nyugodott meg. Férje mellette ült, Yubal irodájában. Az orvos nyugtalanul járkált fel-alá.
- ... és... és azt mondta, a halál... b-beszél h-hozzá – szipogta az asszony.
- Igen, ezt már nekem is említette – bólintott Yubal. Megfordult, a házaspárra nézett. – Nemrég egyik éjszaka ordítva találtunk rá, ahogy az olvasólámpáját szorongatja, fetreng a földön, és azt ordítozza, hogy... – elhallgatott egy pillanatra; nyelt egyet. - ... hogy „ölj meg” és „elhagyott”.
- Elhagyott? – ismételte Lawren úr. – Hogy érti, hogy „elhagyott”?
- Beszélgettem vele erről, s kiderült, hogy úgy érezte, a halál szólt hozzá, de nem vitte el. A lámpáját tekintette a halálnak. Persze -, folytatta halkan Yubal, és odalépett az ablakhoz -, erre nem emlékszik.
- Uram isten... – suttogta Lawrenné, és újból könnyekben tört ki. – Olyan... szörnyű dolgokat mondott... hogy... a sírban jobb... meg... – nem tudta folytatni. Férje vette át a szót:
- Azt mondtam neki, mindig vele leszünk, erre azt kérdezte: A temetésemen is?
Yubal megfordult. Végigsimított az állán, majd leült a székébe.
- Dia sokszor beszél úgy, mintha maholnap meghalna. Volt olyan nap, mikor a végrendeletét akarta velünk megírattatni, sőt, a halottaskocsit várta. Az a baj, hogy megrögzötten csak a halált látja maga előtt, semmi mást. Hiába próbálunk beszélni vele, csak a halál, halál, halál...
Még pár percig elbeszélgettek, aztán végül a Lawren házaspár elment egy közeli szállót keresni. Yubal sóhajtva hajolt a papírjai fölé, s hamarosan ismét a munkába temetkezett.
Másnap éjszaka Dia fáradtan aludt a szobájában. Síri csönd honolt a folyosón is, csak egy nővér járt arra.
Egyszercsak egy sötét alak bontakozott ki a sötétből, egészen halkan ment. Mikor észrevette a nővért, villámgyorsan a nő háta mögé ugrott, és egy zsebkendőt szorított a nővér szájára, aki szinte rögtön elkábult.
Az idegen megragadta a nővér karját, és a folyosó szélére vonszolta a testét. Aztán körülnézett; a szobaszámokat böngészte, de mivel nem látott sokat, ellenőrizve, hogy nincs ott más, zseblámpát gyújtott. Kindes Diánáé a száznegyvenötös szoba. Száznegyvennégy. Akkor a következő lesz az!
Visszament a nővérhez, átkutatta a zsebeit. Meg is találta a kulcsokat, amik közül elvette Diáét. Aztán óvatosan a zárba illesztette, és halkan kinyitotta.
Egyből felfedezte Diát, aki nem ébredt fel. Az idegen óvatosan becsukta az ajtót, és odalopakodott a lány ágyához. Egy darabig elnézte a sötétben, aztán egy gyors mozdulattal kirántotta Dia feje alól a párnáját, s mielőtt Dia észbe kaphatott volna, egyből a lány arcára szorította.
Dia rémülten rángatta a párnát, de az idegen erősebbnek bizonyult; Dia tudta, érezte, hogy meg fog fulladni, ha nem tesz valamit... utolsó erejével felfelé nyomta a párnát, de a szorítás még erősebbé vált. Dia kétségbeesése dühhé vált, s azon nyomban haragja erejével sikerült eltaszítania magától az idegent, aki egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant, a párna pedig mellette landolt.
Dia levegő után kapkodva felült. Az alak felpattant, kést rántott. Dia épp idejében ugrott le az ágyról, haragját a férfi felé irányította, azonban rosszul célzott – érezte, ahogy a kés végigszánt az arcán. Zsibbadt fájdalomtól lüktető arccal villámokat idézett erő, de ellenfele olyan lendülettel támadt ismét, mintha nem is érezné a villámok erejét. Dia feje az ágytámlának ütközött, ahogy a padlóra esett. A kést sikerült kiütnie az idegen kezéből. A párna ismét az arcára került. Reménykedve, hogy eltalálja, rúgott egyet. Azonban nem járt sikerrel. Megint sikerült ellöknie a férfit, de nem volt ideje felállni. Az alak felkapta a kését, újfent támadásba lendült. Dia még épp idejében tért ki a gyilkos penge elől. A férfi kesztyűs keze Dia nyakára fonódott. Dia megragadta a kezét, és a férfi felé rúgott. A szorítás a nyakán egyre fojtóbbá vált. Dia érezte, hogy kezdi elveszteni az eszméletét.
Csinálnia kell valamit...!
Haragja villámként csapott le ellenfelére. A férfi elesett, aztán mintha hangokat hallott volna, úgyhogy feltépte az ajtót, és kirohant. Dia feltápászkodott – a vér lassan folyt le a pizsamájára. Az ajtóhoz botorkált, ki a folyosóra, de szédült, és hányingere volt. A falnak dőlt, óvatosan lépkedett támadója után. Mikor Yubal felbukkant irodája ajtajában, egyből észrevette Diát. Odasietett hozzá.
- Dia...! Mi... Hogy kerülsz...
Dia remegve nézett rá.
- Az arcod! Mi történt, Dia?
- Egy... férfi... meg... meg akart... ölni – suttogta Dia.
- Micsoda?!
Dia bólintott; megkapaszkodott Yubalban.
- Gyere, Dia, elmegyünk a társalgóba, kapsz egy erősítő kávét, és lekezeljük a sebed, közben pedig részletesen elmondhatod, mi történt – mondta az orvos.
- Mi... mi lesz a... betörővel?
- Riadóztatjuk az őrséget. Egy pillanat. – az irodájába sietett, felkapta a telefont, tárcsázott.
- Egy férfi behatolt az épületbe! Zárják le a kijáratot!
Az utasítást tett követte, s csodával határos módon a tettes fél órával később előkerült. Azonnal őrizetbe vették. Másnapra már mindenki tudomást szerzett a merényletről. Kiderült, hogy a férfit egy ismeretlen bízta meg Dia meggyilkolásával, de a nevét nem volt hajlandó elárulni.
Diában eközben feléledt az élni akarás ösztöne. Ezt meg is mondta Yubalnak, s arcára a régmúlt elszántság ült ki. Végtelenül elhatározottnak látszott.
- Megmentem Mardigót! Elmegyek a küldetésemre! Jól vagyok! – bizonygatta Yubalnak, s határozottan kihúzta magát. – De tényleg!
A mardigói orvos elmosolyodott.
- Szeretnél valamit enni?
- Igen, igen! – bólogatott Dia. Egész testét átjárta a melegség – örült a tavasznak is. Kiült a teraszra, és egy ápolóval együtt ecsetelték, mennyire jó az idő. S mindenki nagy örömére Dia lelkesedése két héttel később sem lankadt.
- Úgy tűnik, a gyilkossági kísérlet jót tett neki – mondta mosolyogva Yubal Sanyi szüleinek egyik nap. – Visszatért az étvágya, roppant boldog. Ha jövőhéten is ilyen jól lesz, visszamehet akár Lagerfeltbe is.
- De hát ez nagyszerű! – kiáltott fel Lawrenné. – Hallod ezt, Andris? Nem hiszem el! Csodálatos!
- Már ideje volt – dörmögte Lawren úr. – Két hónapja itt szenvedett. Azt hittem, semmit sem fog használni neki a terápia.
- Bevallom, ez bennem is felmerült már – bólintott Yubal. – De szerencsére nem lett igazunk.
Mikor délután Lawrenné benyitott Dia szobájába, a lány éppen fésülködött a kezében tartott tükör előtt. Most oldalra kapta a fejét.
- Dia! – mosolyodott el az asszony.
- Jó napot – mondta a lány. Lawrenné érdeklődőn nézte a tükröt, mire Dia magyarázni kezdett.
- Az egyik ápolónőtől kaptam.
- Á. Értem. Hallom, nagyon... összeszedted magad.
Dia mosolyogva bólintott, és letette a tükröt.
- Igen, valóban jobban érzem magam. Alig várom, hogy visszatérhessek Lagerfeltbe.
- Remek! Nagyon örülök, Dia.
Dia letette a fésűt az éjjeliszekrényre.
- Nem tudom, miért akartak megölni, az a férfi semmit se hajlandó elárulni senkinek. Kicsit felkavart ez az esemény. Kathbodára akarok menni.
- Tehát az a meglátásod, hogy készen állsz?
- Igen, igen. Ha végre kikerülök innét, köszönetet fogok mondani az orvosoknak.
- Na jól van – mondta Lawrenné, Dia vállára téve a kezét. – Akkor sok szerencsét!
- Köszönöm – bólintott a lány. Elnézte, ahogy az asszony kimegy, majd lefeküdt az ágyára, és szinte rögtön álomba szenderült.
Egy héttel később Dia táskával a vállán, bőröndöket cipelve megjelent Lagerfelt bejárati csarnokában. Néhány diák rögtön megtorpant, s szájtátva nézték, ahogy Dia kifulladva megtörli a homlokát, majd újra felveszi a bőröndjeit, s felvonszolja magát a lépcsőn.
- Anyám...! – ámélkodott egy harmadikos lány. Gúnyában volt, tehát feltehetőleg Lovagtanra indult. Dia úgy tett, mintha nem látná a bámészkodókat. Felment Jrewalt irodájába, hogy elkérje a szobája kulcsát. Az igazgató nem volt ott. Dia megkereste a kulcsát, és kinyitotta a szobáját.
Sóhajtva nézett körül. Amióta ő elment, nem járt itt senki. Minden úgy volt, mint az öngyilkossága napján.
Dia megrázta a fejét, mikor eszébe jutottak sötét gondolatai. Nem. Neki nem szabad erre gondolnia.
Így hát újra berendezkedett. Április másodika volt, szerda.
- Azt mondja, hogy... hány óra? Fél tíz? Huh. Akkor Varázstanra kell mennem.
Előkotorta nyakkendőjét, köpenyét és ingét, gyorsan felöltözött, aztán előszedte a varázspálcáját is.
Bedobálta a szükséges holmijait a táskájába, vállára lendítette, azzal lesietett a lépcsőn. Megint megbámulták, valaki még fel is nyögött, de most sem törődött vele. Zihálva nyitott be a Varázstan terembe.
- Öö... elnézést a késésért, tanár úr – mondta halkan, mikor Bowel meglepetten nézett rá.
- Kindes...!
- Tudja, ma érkeztem Lagerfeltbe – magyarázkodott Dia.
- Ó. – Bowel hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon. Végül zavartan megvakarta a fejét, beletúrt a hajába, és azt morogta:
- Persze, persze, ülj csak le valahova.
Dia keresett egy üres padot, és letelepedett. Osztálytársai szorongva pillantottak rá.
- Tehát – köszörülte meg a torkát Bowel, bár látszott, hogy alig tudja túltenni magát az afeletti megrázkódtatáson, hogy egyik „halott” diákja az óra közepén futott be. - ... a... a Holdistenekről beszéltünk, igaz?
- Öh... nem – mosolyodott el Leila kényszeredetten. – Éppen az évvégi vizsgákról volt szó.
- Ó, hát persze! – kapott a fejéhez Bowel. – Köszönöm, Leila.
A lány válaszképp biccentett, majd Dia felé fordult.
- Örülök, hogy megjöttél.
Dia megpróbálkozott egy mosollyal.
- Hogy... szóval... hogy támasztottak fel? – kérdezte Leila bátortalanul.
Dia arcáról eltűnt a mosoly.
- Felélesztettek a mesterek – felelte.
- Jaj, ez... annyira... szörnyű! – suttogta Leila. – Sose hittem volna, hogy ennyire rosszul érzed magad. Miért nem szóltál, hogy ilyen gondolataid vannak?
- Nem terveztem öngyilkosságot! Csak... csak eljátszottam a gondolattal.
- Aha, és utána meg megölted magad. De „csak” gondolkoztál rajta, mi?
Dia összeszorította a száját.
- Valójában csak úgy per pillanat jött az ötlet, mert megtaláltam Sanyi... Sanyi fényképét, utána meg ő jutott eszembe, és... aztán az ablakhoz mentem, mert rájöttem, hogy nincs kiút.
- Marhaság volt.
Dia vállat vont.
- Most, hogy visszatértél, még jobban te vagy a téma. Nehéz napjaid lesznek.
- Mindenki tud róla, hogy én...?
- Persze hogy tud! – Leila gyors pillantást vetett Bowelre, aztán ismét Diához hajolt:
- Hisz mindenki látta hogy ott fekszel az udvaron...
- Jaj, ne!
- Bizony – bólogatott Leila. – És sokan tudnak róla, hogy ezidáig Mardigo Gyógyintézetében voltál, szóval ne lepődj meg, ha élő halottként emlegetnek majd.
- Tessék?!
- Ez lett a neved – magyarázta a lány. – Amikor megtudták, hogy feltámasztottak és idegszanatóriumba kerültél, rádragasztották az „Élő halott” nevet.
Dia felsóhajtott. Nehezebb lesz visszatérnie a hétköznapokba, mint hitte.
- Ez... mondhatom, csodás. Még valami?
- Azt hiszem nincs – mosolyodott el Leila. – Ja, kicsit sokat kell tanulnod.
- Áh. Sose tudok behozni két hónapot! Már így is csak két hónap van az iskolából, és egy hónap a vizsgákig!
- Igaz.
Ekkor kicsöngettek. Dia felállt a helyéről, felkapta a táskáját, és kifelé indult, de ekkor Bowel hangját hallotta meg:
- Dia, egy percre, kérlek!
Diát kiverte a veríték. Mit válaszoljon, hogy van? És miért lett öngyilkos?
Azonban Bowel nem szólt a dologról semmit.
- Délutáni korrepetálásokra javasolnálak, mert sokat hiányoztál.
Dia szorongva bólintott.
- Ugyanebben a teremben, ebéd után. Megfelel?
- I-igen... p... persze – nyögte a lány.
- Na. – Bowel elpakolta a könyveit, míg Dia elindult. Aztán a férfi kezét érezte a karján:
- Ja, és Dia!
- Igen? – fordult vissza a lány.
Bowel megnyalta az ajkát.
- Bár megkérjük a diákokat, hogy lehetőleg ne zaklassanak téged, kérlek, próbáld meg elviselni a kellemetlen megjegyzéseket. Tudod, nem könnyű... feldolgozni... a... szóval ami eddig történt.
- Hogyne, megértem... – Dia a szavakat kereste. – Én... a... azt hiszem, jogosan... – azonban nem tudott többet mondani.
Bowel kérdőn nézett rá. A lány küzdött, hogy folytathassa a mondatát, de csak nyöszörgés hagyta el ajkait.
- Dia? Minden rendben?
- Gyere... itt az idő... vége...
A hang Dia fejében ordítássá erősödött. Dia térdre roskadt, és felordított. Meg se hallotta, ahogy Bowel felkiált:
- Dia! Mi...
- Itt vagyok... gyere... nincs több fájdalom...
Még egy hangos ordítás, majd minden elcsendesült Dia körül. Nehezen, szaggatottan vette a levegőt; mikor Bowel kinyúlt, hogy talpra állítsa, a falnak tántorodott.
- Dia! Mi baj van? Rosszul vagy?
- Höh? – Dia végre a tanárra nézett. – Ja... semmi. Csak... kicsit... megszédültem.
- Megszédültél?
- Igen, igen... elő... elő szokott fordulni. Viszontlátásra. – erőltetetten rámosolygott Bowelra, aztán gyors léptekkel elhagyta az osztálytermet.
Folty. köv.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-11
|
Egyéb
Carlos mindent kézben tartott... amíg nem találkozott Angelinával…
2024-11-09
|
Merengő
A végtelen univerzumban nehéz megtalálni a körömlakkot, Gininek azonban sikerült. A vörös,...
2024-11-06
|
Sci-fi
Az ősi idegenek elmélet szerint sok ezer évvel ezelőtt okos földönkívüliek látogattak a bolygóra...
2024-10-26
|
Történetek
fordítás .... Eredeti történet: GESPRÄCHE .... Szerző: MixedPickles .... Literotica; 2015<br...
2024-10-24
|
Novella
Szandra első felnőttfilmjét forgatja.A forgatás jól sikerül partnerével Márkkal kiválóan együtt...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
- Ha bármikor, bármiben segíteni tudok, akkor számíthatsz rám!
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Mostmár boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal. Úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent...
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Mostmár boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal. Úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent...
Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...
Hozzászólások