Történetek

Ott állt a lány. Kezében barna kistáska, haja ki volt engedve, kecsesen omlott rá a vállára. Testtartása egyenes volt, szemei csak a számlálót bámulták, amely 78-at mutatott. Csak arra gondolt, hogy mikor telik már el az idő, hogy minél hamarabb a túloldalon lehessen. Ő is elkezdett visszafelé számolni, 77, 76, 75...

Sok idő telt el azóta. A fák többször levetkezték lombjukat és helyette puha hó bundát vettek fel, majd a meleg közeledtével újból virágba borultak és kizöldelltek. De ha arra a mozzanatra gondolok, az idő mintha megállt volna. Mintha egy perc sem telt volna el. Mintha most is ott állnék, hátamat az idős, büszke tölgynek támasztva, és néznék magam elé görcsbe rándult gyomorral és elszorult torokkal...

Amikor megérkeztem a vállalat székháza elé, majdnem elestem ijedtemben. Ugyanaz a nagy üvegpalota volt, amit szendergésemben láttam. Beléptem és Uram Atyám, az éjszaka látott kép fogadott. Egy csodálatosan nagy előtér, tele virágokkal és pálmafákkal, üvegasztalokkal és kényelmes fotelekkel, pont, mint egy hotelben. Remegő lábakkal léptem a portáshoz, aki rutinosan útbaigazított, merre menjek...

Bármennyire is gyorsak és nesztelenek voltak a követőim, tökéletesen éreztem őket, ahogy az elmúlt két napban is. Most azonban valami megváltozott. Yve néha-néha megrántotta a fejét, jelezve a veszélyt, de ennek ellenére minden átlagosnak tűnt. Egészen addig a pillanatig, amíg egy tőr el nem süvített a fülem mellett, Yve pedig megrettenve a közvetlen előtte földbe csapódó tárgytól, felágaskodott, ledobva a hátáról...

Valaki állt nem túl távolt tőlem, velem szemben. Nem vett észre, egy nagy méretű lapot tartott a kezében, és azt tanulmányozta gondterhelten. Mit sem sejtve felnézett, és ugyanakkora döbbenettel fogadta jelenlétemet, mint én az övét. Magas, jó vágású, fiatal ember volt. Sötét, majdhogynem fekete haja keretezte világos arcát. Aztán a fiúról a kezében lévő lapra kúszott a tekintetem, amin színes formákat vettem ki. Rápillantott a lapra, majd rám, s halkan így szól: "Csak rajzoltam"......

Félek tőled...
Azt ígérted, soha sem sebzel meg. Nem engeded, hogy bárki is bántson, hogy megvédesz.
Félek tőled...

Ahogyan teltek a hónapok, úgy felejtődtek el az emlékek, a legszebb pillanatok. Zsolt megpróbált tovább lépni, folyton ismételgette magában, hogy márpedig neki jobb így Bella nélkül, rengeteg lány van még a világon. Egy árva, megtévedt lélekké vált, amely keresi a párját, hogy megtalálva azt, egésszé forrjon össze vele, és kiegészítve egymást egy hatalmas, leküzdhetetlen egészként haladjanak tovább az élet útvesztőjében, de nem lelte azt...

Leültek a kanapéra és koccintottak. A férfi a nőre koccintott, a nő pedig a lélek tisztaságára. A férfi mélyen a nő szemébe nézett és rá mosolygott. A nő visszamosolygott. A férfi büszke volt, mert délután óta ez volt a második mosoly a nőtől és tudta, hogy a nő nem szokott mosolyogni, és most mégis egy óra elteltével kétszer is. A férfi nem értette, hogy a nő miért nem mosolyog többet, hiszen csodálatosan mosolygott...

Szemei eszelősen csillogtak. Édesanyám szótlanul karba tett kézzel állt és kifejezéstelen arccal nézett Zsuzsira. Oh bár lettem volna olyan bátor, hogy fel merjek állni és apámnak rontani. Oh bár megmenthettem volna a húgomat. De nem ezt tettem...

Hosszú sétákat tettünk a bíbor alkonyatban, én nem a védtelen gyermek voltam olyankor, hanem egy hercegnő, Alisa, Madelaine, vagy amihez éppen kedvem volt. De ő mindig Belle volt. Az édes Belle. Az egyetlen barát. Soha senki más.
"Vajon mi tetszik neki azon a korcs kutyán?" - tűnődtek az emberek. De nem számított. Csak a Szeretet számít! ...