Döntések

Sok idő telt el azóta. A fák többször levetkezték lombjukat és helyette puha hó bundát vettek fel, majd a meleg közeledtével újból virágba borultak és kizöldelltek. De ha arra a mozzanatra gondolok, az idő mintha megállt volna. Mintha egy perc sem telt volna el. Mintha most is ott állnék, hátamat az idős, büszke tölgynek támasztva, és néznék magam elé görcsbe rándult gyomorral és elszorult torokkal. Egy perce még előttem állt, s már nem is látom, hiába néznék utána. Elment. Nem én küldtem, magától. Ha azt mondtam volna, maradj, talán maradt volna. De nem mondtam. Hagytam, hogy menjen. Talán maradni akart. Ki tudja. Ő döntött így. Egyszer visszanézett. Akkor találkozott a pillantásunk. Eddig a találkozó tekintetünk mindig szikrákat szórt és mérhetetlen öröm volt benne. Öröm és szeretet. Aki ezt a pillanatot látta volna, bizonyára azt gondolta, muszáj mennie. Az ő tekintetében és az enyémben is valami ott volt, ami előtte is. És az nem az öröm volt. Nem az öröm, hanem a szeretet.

De akkor miért ment el? És én miért nem marasztaltam? Ki tudja. Hányszor engedi el maga mellett az ember a dolgokat. Nem nyúl utánuk, nem ragadja meg és húzza vissza őket, mert kényelmesebb elengednie. És utána az ember megbánja és akkor vagy csendben szomorkodik, vagy futhat utána, ami még fárasztóbb, mintha akkor megragadta volna. Én is későn döntöttem. Mintha az öreg, bölcs tölgy is eltaszított volna magától. Futni kezdtem, arra, amerre ő indult. Zihálva, és egyre nagyobb kétségbeesést érezve, hogy mi van, ha késő? Mi van ha már nem találom meg? Hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Futottam, pedig a lábaim megállt parancsoltak. De nem lehetett.

Előbb megálltam, mikor futnom kellett volna, most futok, mikor meg kéne állni. És már olyan reménytelen volt, de még mindig reménykedtem, hogy utolérem. Naivan kapaszkodtam abba, hogy elérem, mikor ésszerűbb lett volna megállni. Már egyre nehezebb volt levegőt venni, mikor megláttam magam előtt. Ekkor új erőre kaptam, és kezdtem utol érni." várj" - kiáltottam. Ő megállt, s lassan hátra fordult. Megláttam az arcát. Pontosabban nem az ő arcát. Nem ő volt az. Kifulladva és reményt vesztve megálltam. Az idegen megfordult és folytatta útját. Én csak álltam, és néztem magam elé, ugyanolyan bambán és kifejezéstelenül, mint mikor hátamat az öreg fának támasztottam. S ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Hirtelen megfordultam, és ő volt az. " Ne menj el"- lihegtem szinte suttogva. Ő csak ennyit válaszolt rá: " Én sem akarok”.