Dolgozni jó? Jó.

Az óra csörgésére ébredtem. Fáradtan, álmosan bújtam ki az ágyból. Hiába feküdtem le korán, mert hisz’ ma jól akarok kinézni, a tükörbe nézve, mintha a saját nagyanyámat láttam volna viszont. Egész éjjel a mai napról álmodtam, arról, hogy végre sikerül elhelyezkednem, és ki tudom fizetni a lakásom bérét, és újra ehetek egy rendeset.

Miután megmosakodtam, ettem valamit, amit az üres hűtőmben találtam még. A kávémat már elég idegesen ittam meg, és máris a ruhásszekrényem elé álltam, miközben az esetlegesen új munkahelyemről gondolkoztam.
Annyit tudtam a cégről, hogy a mai napokban igen jól menő vállalat és sok alkalmazottja van. Az elmúlt napokban olvastam az újságban, hogy megint bekebelezett egy kisebb társulást. Ezért kerestek új alkalmazottakat, akik idegenek lévén, a nagyfőnökök kedve és akarata szerint végzik a munkájukat.
Ide jelentkeztem én nem is olyan régen, már az első meghallgatáson túl is voltam. Most a személyzeti főnök hívatott be, szerintem velem együtt többeket, hiszen most választják ki a megfelelő embert. Vagy talán embereket, mert nem lehet tudni, hány új dolgozóra van szükségük.

Közben sikerült kiválasztanom egy nagyon szolid, de ugyanakkor mégis fiatalos kosztümöt, ami ebben az esetben éppen megfelelőnek tűnt. Egyedül a ruháimat nem adtam még el, mivel tudtam, hogy szükségem lesz rájuk, ha legalább jó állást akarok kapni. Az ékszereimen régen túladtam, egyedül az anyámtól kapott gyűrű és fülbevaló maradt meg, ez adott némi vigaszt szorongatott helyzetemben. Mialatt felvettem a ruhát és finoman kifestettem magam, el akarván tüntetni az éjszakai nyomasztó álom maradványait, azon töprengtem, hogy vajon miként jöhetett elő az álmomban ennek a cégnek a központja. Soha még nem jártam ott, mégis szinte minden részletét jól láttam, a folyosókat, a szobákat, a fogadó helyiséget, a portát és egyebeket. Ahogy lecsuktam a szemem a kifestéshez, máris megjelent előttem a vállalat előtere, ahogy megyek a lifthez és szállok be többedmagammal, akik szintén némán, szinte remegve álltak velem együtt.

Hirtelen kinyitottam a szemem és megnyugodva néztem szét. Most viszont el kellett indulnom ahhoz, hogy időben odaérjek. Amikor megérkeztem a vállalat székháza elé, majdnem elestem ijedtemben. Ugyanaz a nagy üvegpalota volt, amit szendergésemben láttam. Beléptem és Uram Atyám, az éjszaka látott kép fogadott. Egy csodálatosan nagy előtér, tele virágokkal és pálmafákkal, üvegasztalokkal és kényelmes fotelekkel, pont, mint egy hotelben. Remegő lábakkal léptem a portáshoz, aki rutinosan útbaigazított, merre menjek. A váró egyik sarkában volt az információ és mellette a lift. Majdnem feljajdultam, hiszen ezeket az embereket láttam álmomban szintén, és ők is oda igyekeztek, ahova én. Az ijedtség után kissé megnyugodtam, hiszen az éjszaka felvettek a munkára és nagyon jól éreztem magam itt. Ezek után máris kihúztam magam, mint aki biztosra megy, és nagyon kiegyensúlyozottan léptem ki a liftből. A többiek rémült tekintete már messze mögöttem volt, és úgy mentem végig az számunkra ismeretlen folyosón, mint aki világ életében itt dolgozott. Olyan pillanat alatt álltam meg az egyik ajtó előtt, hogy a többiek a váratlan mozdulattól a nyakamban kötöttek ki. Hirtelen kitört a nevetés belőlünk, ezzel már fel is oldva a feszültséget, és amint beléptünk, kedves, mosolygós arccal, a bentiek azonnal örömmel fogadtak mindnyájunkat.

Egyenként hívtak be a nagyfőnökhöz, aki személyesen óhajtott foglalkozni minden jövendő dolgozójával. Szóval itt nem a személyzeti vezetőnél voltunk, csak az ő irodájában. A nyugodt arcokból ítélve, sok mindenkit felvehettek, mert amikor kijöttek a belső helyiségből, már indultak is egy adminisztrátor társaságában valahova, egy másik irodába. Lassan rám is sor került. Mikor beléptem, hátrahőköltem. Megint ugyanazt láttam magam előtt, mint az éjszaka. A férfi, aki dönteni fog majd a sorsom felől, éppen háttal állt nekem, telefonált. Nem tudtam mit tegyek, mert nem óhajtottam hallani, amit éppen akkor mondott, ezért óvatosan kinyitottam az ajtót és lassan kihátráltam. A külső helyiségben lévők kérdőn néztek rám, és én szó nélkül, csak mutattam, hogy miért jöttem ki. Nem értettem a kedves bólogatás okát, de azért leültem, hátha mégis bemehetek egyszer.

Pár perc után kinyílt az ajtó és egy kellemes arcú, fiatal férfi nézett ki rajta. Mivel egyedül én voltam idegen a számára, csak intett a kezével és én máris visszaléptem. Odabent elkezdődött a beszélgetés. Először a nevemre volt kíváncsi, majd a koromra, végül az eddigi munkahelyeimet kérdezte meg. Megnyugodva vette tudomásul, hogy nem az én hibámból kellett eljönnöm, sőt a kartonomhoz odatűzve szép ajánlásokat is talált, erre teljesen megenyhült.

Miután végigolvasta őket, újabb kérdéseket tett fel abból a tárgykörből, ami az én szakterületem volt. A válaszaimmal meg lehetett elégedve, mert felállt az asztal másik oldaláról, átjött mellém, kezét nyújtotta és máris a kanapéra ültünk, én a beszédet egy percre sem hagytam abba. Ezután itt beszélgettünk, ami valahogy könnyedebbé és fesztelenebbé tette a társalgást. Már nem azt éreztem, hogy egy főnök kérdezget, hanem egy hasonló korú és tapasztalatú ember. Nagyon hirtelen összebarátkoztunk és azon vettük észre magunkat, hogy nevetgélve tárgyaljuk az elkövetkező évek programját. Amikor végére értünk a mondandónknak, szinte egyszerre álltunk fel és indultunk az ajtó felé.

Kiérve, máris odaintette az egyik titkárnőt, engem leültetett az előző helyre, mondott a hölgynek valamit, aki csodálkozó arccal nézett vissza, majd rám tekintett és bólintott. Szívesen mentem a kísérőmmel, hiszen már ekkor tudtam és éreztem, hogy a rám bízott munkát szívesen és örömmel végzem, ha ilyen lehetőségem és főnököm lesz, aki az általam elmondott új és friss dolgokat nyitottan és készségesen fogadta.

Mindig tudtam, hogy a munka az élet egyik sava borsa, de hogy ennyire, azt csak most éreztem meg igazán, miközben a liften haladtunk fölfelé az irodák irányába, ahol ezentúl dolgozni, és a mindennapjaimat élni fogom.