Halál Mesterei II. - Barát vagy ellenség?

- Vámpírok.

Értetlenül meredtem egyetlen bátyámra, majd módfelett nagy értelemmel megkérdeztem:

- Parancsolsz?

- Angéle, az isten szerelmére! Ezek nem olyan mindennapi vámpírok, akikkel mi harcolni szoktunk - sziszegte idegesen az arcomba, miközben megrettenve figyeltem a megkeményedett arcvonásokat. - Ezek a vámpírok között is nagyhatalmúak, erősebbek, mint akikkel mi valaha is elbántunk, nagyobb az erejük, félelmetesebbek… Nem tehetem kockára az életünk. Elmegyünk.

Szó nélkül bólintottam, majd kihasználva a zűrzavart, hogy mindenki a kastélyt elemésztő lángokat próbálja eloltani, felpattantam mögé a ló hátára és elvágtattunk. Annyira gyorsan történt minden, hogy feleszmélni sem volt időm, még az sem jutott eszembe, hogy meggyászoljam a szüleimet, azonban ahogy René mögött ültem, szinte ólomsúlyként szakadt rám az egész. Bele is merültem volna az önsajnálat feneketlen mélységébe, ha nem érzem meg, hogy a férfi, akire születésem óta felnéztem, az egyetlen bátyám, akit mindig is a világ egyik legerősebb emberének tartottam, remeg.

Úgy hasított belém a felismerés, hogy azt csodáltam, nem fáj, akárha villám csapna belém.

- Nicolette is bent volt…?

- Igen.

Hihetetlen, hogy egyetlen, aprócska szó mily sokat számít az embernek. Hiszen az alapokban rengetheti meg azt a hitet, miszerint szinte sebezhetetlenek vagyunk. Szinte. Mert legyünk bármily erősek is, halandók vagyunk, még ha Vadászok is. Erősek, de sebezhetők. Elbukhatunk.

Aztán újabb, halvány sejtelem kezdett körvonalazódni bennem…

- Akkor te…

- Hogyan maradtam életben? - kérdezte, szinte köpve a szavakat, keserűen, tele önváddal. - Alexandert kísértem haza, de még be sem lépett a kapun, megtámadtak minket.

- Mi van vele? - tettem fel azonnal a kérdést, de csak hallgatást kaptam. Mintha vasmarok szorította volna össze a szívemet és a tüdőmet, nem hagyva levegőhöz jutni. - René!

- Nem tudtam segíteni neki.

Az egész kísérteties, rémálomnak is beillő helyzet és a kimondhatatlan, mélyről feltörő keserűség úgy zuhant a nyakamba, olyan könnyen, mintha egyszerű kendőt terítettek volna a vállamra. Egy olyan kendőt, ami nem pillekönnyű selyemből, hanem kőnél is nehezebb anyagból készült. Igen, tudtam, hogy hálásnak kellene lennem, amiért még van bátyám, holott a családom többi tagját szó szerint lemészárolták, mégis… mégis, valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem igazságos. A szüleim hosszú, boldog éveket tölthettek el egymás társaságában, míg nekünk alig egy másfél év jutott. Másfél év, amiből igazán csak az utóbbi néhány, rövid hónapot tudtuk együtt tölteni. Szinte már testi fájdalom volt, ahogy a szívem összeszorult, akárha vasmarok tartotta volna fogságban. Kiabálni lett volna kedvem, dühöngeni, kiadni magamból mindent, ami fáj.

Képtelen voltam rá.

Óvatosan René hátára hajtottam a fejem és hagytam, hogy némán peregjenek le a könnyek az arcomon, miközben megérlelődött bennem az elhatározás: legyen bármi, ez nem marad megbosszulatlanul. Nem fogja büntetlenül megúszni az, aki ezt tette. Az életemre esküszöm.


***


Mindennek már több, mint egy éve. Az elmúlt idő alatt egyszer sem emlegettük azt a napot, se szeretteink halálát, se a körülményeket, se pedig a helyzetet, amibe a történtek taszítottak minket. Egyszerűbb volt belesüppedni az önkínzás és önmarcangolás beláthatatlan mocsarába, mint egyetlen szót is szólni azokról, akiket elveszítettünk.

Az első néhány nap volt az az átmeneti, válságokkal teli időszak, amikor a magunk világába menekülve próbáltuk feldolgozni az események hirtelen fordulatát, miközben faluról falura, városról városra mentünk, nehogy megtaláljanak minket. Volt, hogy földműveseket kerestek, volt pedig hogy zsoldosokat adóbehajtásra, mi pedig, ha nem is örömmel, de megélhetésünk érdekében elvállaltuk. Nekem pedig rá kellett jönnöm, szüleink mennyi mindent is adtak meg nekem előtte, mikor még gazdagok voltunk. Bár már korábban is sokszor mentem el együtt a család férfitagjaival egy-egy vadászatra, az ottani körülmények mégis mások voltak. Volt nálunk fegyver, étel, víz és minden, ami alapvető és nélkülözhetetlen a túléléshez, ha az ember hosszabb útra indul. Mikor azonban elhagytuk otthonunk romjait, a magunkkal vitt holmik közel sem voltak elegek ahhoz, hogy belőlük meg tudjunk élni. Két kardunk és egy számszeríjunk volt, nekem ruhám se, ami nem volt épp szerencsés, ha új életet akartunk kezdeni. Annál inkább nehéz volt, mivel nem is szóltunk egymáshoz.

Aztán lassan, de biztosan túljutottunk ezen az időn. Alig három hónappal a hirtelen fordulat után már beszélgettünk. Bizonytalanul, lassan, félve, hogy minden, amit a némasággal felépítettünk, le fogjuk rombolni egyetlen szóval vagy mondattal. Gondosan kerültük a család említését, a kastélyét vagy bármi másét, ami felébreszthetné az agyunk mélyére száműzött emlékeket. Azóta sem említettük meg az egészet. A napjaink abból álltak, hogy amint faluba vagy városba értünk, René elment munka után kutatni, míg én próbáltam hasznossá tenni magam, értve ezalatt olyan dolgokat, hogy fegyvert élesítettem, a lovakat csutakoltam, vagy éppen a patakban mostam a használt ruhákat, mivel útközben sikerült annyi pénzre szert tennünk, hogy legalább váltóruhánk legyen.

Minden ellenére azonban nem feledtem az eskümet. Míg bátyám gyakran hosszabb ideig távol volt, én egyedül, elkendőzve magam, jártam a piacokat és érdeklődtem az embereknél, nem hallottak-e furcsa dolgokról. Annál nagyobb volt a meglepetésem, hogy szinte minden helyen olyan történetekről szereztem tudomást, amelyeknek főbb szereplői minden kétséget kizárólag vámpírok voltak. Ez pedig semmi jót nem jelenthetett. Két lehetősége volt a dolgoknak. Ez egyik, amelyik a legvalószínűbb, az volt, hogy a híres, de Troyes-klán szinte teljes kihalásáról már minden főbb vámpír-klán értesült, így felbuzdulva ismeretlen társaik sikerén, úgy érezve, hogy nem állhatja útjukat senki, szabadon elkezdtek garázdálkodni. A másik, hogy bár a történtek és elbeszélések úgy tartják, hogy a legerősebb vámpír-klán, a Chanoix-k, bár tényleg nem támadnak emberre, valószínűleg kisebbségben vannak, mint átlagosabb képességű társaik.

Az utolsó csepp a pohárban azonban a volt, amikor egy kivégzés tanúja lehettem. Nem sokkal Karácsony előtt történt, mikor már a hóban kellett utat törnünk magunknak, hogy el tudjunk jutni egyik helyről a másikra. Egy kisebb városban szállásoltuk el magunkat arra az estére, ami ritkaság számba ment, mi viszont kifejezetten örültünk a meleg szállásnak, mivel már napok óta a fagyban lovagoltunk és a jeges földön aludtunk. Ebéd után nem sokkal léptünk csak ki a fogadóból, mikor megpillantottuk a tömeget a kicsiny piactér közepén. Az emberek alkotta kör formájú sokaság közepén jól kivehetően egy máglya árválkodott. Nem törődve Renével, az emberekhez siettem.

- Mi történik? - érdeklődtem egy idősebb asszonytól.

- Borzalom, borzalom - csóválta meg a fejét feleletként. - Azt a kislányt, ott… - intett a fejével egy pokróckupac felé. - Megölték! Azt mondják, az anyja tette, de a nő váltig állítja, hogy hazugság. A baj csak az, hogy az asszony kezén ott a rászáradt vér és a kezében volt a kés, amivel a gyereket szétszaggatták. Szegény nő… még ha boszorkány is, nem szabadna ilyet tennie valakinek a saját gyerekével - azzal lassan, elkullogott.

Magam sem tudom, miért, mi vitt rá, de egy belső késztetésnek eleget téve egyszerűen a tetem mellé sétáltam, le sem véve róla a szemem. A gyerek nem lehetett több öt-hat évesnél, de olyan kegyetlen módon érte a vég, amit még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék, soha az életben. Ijedten vettem észre a megcsonkított testen a vámpírok jelét. Épp indultam volna vissza Renéhez, de megállított a döbbenet. A nőt, a gyerek anyját, nem törődve azzal, hogy sikoltozik, egyszerűen a máglyára rángatták. Megbabonázva figyeltem, ahogy meggyújtják alatta a tüzet…

Hosszú percekkel később, mikor a tömeg feloszlott, a máglya pedig már élő ember nélkül égett, terjesztve az égett hús szagát, még mindig fülembe csengtek a nő halálsikolyai, ahogy a tűz lángjai élvezettel nyaldosták testét. Érintést éreztem a vállamon és ijedten fordultam bátyám felé.

- Gyere - karolt belém, miután vagy fél percig csak tátogtam.

Egyszerűen visszavonszolt a fogadóbeli szobánkba, majd minden szó nélkül egy adag, forró teát nyomott a kezembe. Remegő tagokkal kortyoltam bele, majd hosszú, néma csendben telt percek után, mialatt összeszedtem magam, végre képes voltam rekedt hangon megszólalni.

- Nem az anyja ölte meg.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte türelmesen.

- Rajt volt a vámpírok jele. A bőrébe szaggatták… Az a nő ártatlan volt, René! De nem hittek neki, mert boszorkány, ezért meg kellett halnia. Hogyan lehetnek ennyire vakok néha az emberek?

- Ne próbáld a világ gondjait a válladra venni! Csak azt éred el, hogy kínlódni fogsz, pedig nincs rá szükséged. Felejtsd el, amit láttál!

- Képtelen vagyok, nem érted? - temettem arcom a tenyerembe. - Egyszerűen hihetetlen… hogyan képes valaki így gyilkolni… ok nélkül…

- A vér utáni vágy és a túlélés hajtja őket, te is tudod.

- Persze, ezért égették fel a kastélyt, igaz?! - csattantam fel, szikrázó szemekkel és szinte hisztérikus hanggal. - Nem, nem ez hajtja őket, hanem a gonoszság, mert élvezik, hogy mások szenvednek, élvezik, ahogy kiszáll az emberből minden csepp vér, ahogy elpárolog belőlünk az életerő…

- Lehet - bólintott komoran, gondosan kerülve a tekintetem. - Viszont, születésünktől fogva tudtuk, milyen keresztet jelent az, hogy de Troyes-nak születtünk. A szüleink is tudták, milyen életmódra kötelez mindannyiunkat a nevünk. Vadászok voltunk, a vámpírok ősi ellenségei. Évszázadok, ha nem évezredek óta megy ez az örökös harc, aminek a részesei vagyunk.

- Hazamegyek…

Az egyszavas mondat szinte koppant a beálló csendben, de nem törődtem vele. A gondolataim halott rokonaim és szerelmem körül forgott, akiket csak úgy otthagytam, temetetlenül, miközben gyáva módon menekültem. René reakciója húzott vissza a Földre.

- Parancsolsz?

- Hazamegyek. Holnap pirkadatkor fogom Yve-t és visszaindulok. Vadász vagyok, aki nem nézheti tétlenül, hogy ennyire szabadnak érezzék magukat azok az aljas állatok. Te nem láttad azt a kislányt. Annyira védtelen volt, gyerek… mégis végeztek vele. De nem hagyom. Több ember nem fog meghalni.

- Mondd csak, te teljesen meg vagy őrülve? - fakadt ki dühödten. - Vissza akarsz menni, amikor majdnem sikerült megölniük? Ha hazamész, sikerülni is fog nekik és nem lesz ott apa, hogy megvédjen! Se Alexander!

Valami elpattant bennem abban a pillanatban. Hosszú idő után először ejtette ki valamelyikünk a régiek nevét, de nem kellett volna. Ahelyett, hogy eltántorított volna a céltól, még jobban megerősítette az elhatározásomban, hogy el kell menjek innen. Tudni akartam, mi lett velük, mi történt. Ugyanakkor olyan dühös voltam, mint még soha. Talán halott szerelmem neve, talán a feltépett sebek, amiket az elfeledettnek hitt emlékek okoztak, valami nagy változás történt bennem, bár ezt inkább éreztem, mint tudtam. Éreztem, ahogy az ereimben zubogó vérfolyam egyre sebesebb lesz és minden porcikám bizsereg a felgyülemlett feszültségtől. Ridegen néztem a szemébe, mint még soha.

- Szégyellem, hogy a bátyám vagy, René de Troyes. Egész eddigi életemben felnéztem rád, néha már-már jobban tiszteltelek, mint apánkat. Ennek azonban vége. Sosem hittem volna, hogy ilyen gyáva alakkal állok vérrokonságban… Ég veled!

Hátrahagyva a döbbent férfit, lesiettem a lépcsőn, majd kint pillanatok alatt felnyergelve Yve-t elindultam vissza, azon az úton, amit már jól ismertem, ahonnét jöttem, hogy visszatérjek a kezdetekhez. A szél az arcomba vágott, fogaim össze-összekoccantak a hidegben, egész testem remegett, de bennem olyan tűz égett, ami eltompított minden fájdalmat, amit érezhetek. Tudtam, hogy vágtában másfél napi út egy kisebb falu, így élelem és egyéb dolgok híján arra vettem utam. Fogalmam sem volt róla, mit hoz a holnap, csak egyetlen dologban voltam biztos: amilyen hamar csak lehet, visszamegyek, és újra felépítem azt az életet, amit elvesztettem.


***


Január közepe volt, mikor megpillantottam az ősidők óta nem látott tájat. Az erdőt, ami mellett felnőttem, a birtokokat, ahol végigvágtattam apámmal és Alexanderrel… Összefacsarodott a szívem a gondolattól és az emlékek kusza sokaságától, de nem tántoríthatott el semmi. Visszatértem, hogy szembenézzek a múltammal és próbáljak együtt élni vele. Már sötétedett, én pedig tudva, hogy még legalább félnapi út, mire tényleg a faluba érek, gyorsabb tempóra ösztökéltem lovam. Az elmúlt időben megszoktam, hogy egyedül vagyok, mivel René - legnagyobb bánatomra - nem jött utánam. Életemben először csalódnom kellett hőn szeretett fivéremben, akit végtelenül szerettem. Aztán bizsergés futott végig a gerincemen.

Nem voltam egyedül.

Bármennyire is gyorsak és nesztelenek voltak a követőim, tökéletesen éreztem őket, ahogy az elmúlt két napban is. Most azonban valami megváltozott. Yve néha-néha megrántotta a fejét, jelezve a veszélyt, de ennek ellenére minden átlagosnak tűnt. Egészen addig a pillanatig, amíg egy tőr el nem süvített a fülem mellett, Yve pedig megrettenve a közvetlen előtte földbe csapódó tárgytól, felágaskodott, ledobva a hátáról. A tüdőmből minden levegő kiszorult, ahogy a hideg, fagyos földre zuhantam, de még feleszmélni sem volt időm, mikor két alakot pillantottam meg nem messze a teljesen megvadult lótól. Felpattantam, önkéntelenül nyúlva a kardom után, de ijedten tapasztaltam, hogy tökéletes préda vagyok - a fém fegyver ott lógott a dühös kanca nyergének oldalán. Aztán megpillantottam támadóim arcát is, ahogy közelebb jöttek.

Sápadt bőrük szinte fénylett a Hold sugaraitól, míg a két vérvörös szempár és az eszelős vigyorral torzított arc minden rezdülésem követte. Meglódultam Yve felé, de félúton se jártam, mikor az egyikük már mellettem volt és megsebzett. Szó nélkül kaptam a vállamhoz, majd mielőtt bármit is tehettem volna, már az egyik a karjában tartott, a másik pedig megindult velem egy ismerős karddal, melynek markolatánál ott díszlett a LeBleu család címere.

- Nem ironikus, hogy a drága szerelmed kardja által végzed be szánalmas életed? - nevetett fel szárazon a velem szemben álló.

- Dögölj meg, te átokfajzat! - sziszegtem.

- Nem, kedves. Aki itt meg fog halni, az te leszel, mégpedig azon egyszerű okból, hogy túl sokszor ontottad a hozzánk hasonlók vérét.

- Mert ti aztán szent életűek vagytok, igaz?

- Ti élvezetből gyilkoltok! - zengett a fülembe fogvatartóm hangja. - Mi viszont a túlélés érdekében.

- Azért pusztítom a fajtádat, mert ártatlanokat gyilkoltok!

Elég volt a másodperc tört része ahhoz, hogy rájöjjek: hiba volt szájalnom. Éreztem, hogy megremeg, amelyik lefogott, míg a másik tekintetében eszelős gyilkolási vágy csillant, amit már túl sokszor láttam. Mindegyik esetben egy végkimenetel volt: a vadász elbukott. Aztán egy szempillantás múlva minden megváltozott. A szemben álló elindult felém, de két vagy három lépés után egy sötét alak jelent meg mögötte, mire megfordult és a két kard pengéje szikrákat hányva csókolózott össze. Ugyanakkor a másik maga felé fordított és éreztem, hogy megindul a kezében egy tőr. Ijedten rántottam magam elé újból szabad kezeimet, nekinyomva a mellkasának, hogy eltaszítsam magamtól, de amint a bőréhez ért a tenyerem, lángok csapódtak ki belőle, a vámpír pedig lassan, fájdalmas üvöltés kíséretében lett hamuvá. Döbbenten zuhantam a térdemre, majd újabb fémes csattanásra fordultam csak hátra, épp látva, hogyan válik a másik szörnyeteg is hamuvá a szívébe döfött ezüsttőr miatt.

Megmentőm legalább olyan hidegen nézte a porkupacot, mint nemrég én figyeltem az először látott ismeretleneket. Magasabb volt, mint bármelyik férfi a családomban, markáns arca felsőbbrendűséget sugárzott, míg tartása szálfaegyenes volt. Öltözetének minden darabja fekete volt, övében pedig számszeríj és legalább tucat tőr sorakozott. Fekete, félhosszú haja szinte beleolvadt a ruházatába, éles kontrasztot adva alabástromfehér bőrének, melyen nem volt lángrózsa a hidegtől. Füstszürke tekintete megakadt legyőzött ellenfelének kardján, majd egyszerűen kézbe vette. Abban a pillanatban mozdultam, amint hozzáért, tekintetem pedig találkozott az övével.

Megmagyarázhatatlan az, amit akkor, abban a pillanatban éreztem. A tekintet olyan volt, akárha áthatolhatatlan jégpáncél lenne. Rideg, érzelemmentes. Nem volt benne sem halálfélelem, sem pedig másfajta érzelem. Maga volt a tökéletes ellentét: fagyosan büszke, mégis dacosan tüzes. Maga a tökéletes férfi.

- Jöjjön, még mielőtt visszatérnek - nyújtotta felém teljes nyugalommal a kezét, mintha mindennapos dolog lenne, ha a halandót megtámadja egy vámpír.

- Köszönöm, hogy segített - fogadtam el vonakodva a kezét. - Ha nem lenne, valószínűleg már nem élnék.

- Amennyire láttam, meg tudja magát védeni - vonta fel a szemöldökét. - De, úgy gondoltam, nem hagyhatom, hogy baja essen. Azt hiszem, ez önhöz tartozik - adta a kezembe a kardot, én pedig azonnal a kezembe vettem.

- Köszönöm - ismételtem meg.

- Ugyan - legyintett, majd füttyentett, mire megjelent a lova. - Merre tart?

- Étoile-ba - feleltem, azon ügyködve, hogy Yve-re kössem Alexander kardját.

- Szintén. Esetleg, ha nem lennék útban, elkísérném.

Egy pillanatig haboztam. Volt valami furcsa az ismeretlenben. A kisugárzása és mindene, olyan más volt… Szinte teljes bizonyossággal hihette róla azt az ember, hogy nem egyszerű halandó. A mozdulatai is olyan erőről árulkodtak, ami nem mindennapos.

- Hálás lennék - mondtam végül.

- Ha megengedi, ebben az esetben bemutatkoznék. A nevem Marius Chanoix.