Történetek

Rubint csillogó barna sörényét. Pici fehér csillagát simogatva mélyet sóhajtottam, aztán lecsusszantam a kerítésről és a lovam mellé álltam. Figyelt, és várta mi történik. Olyan fogékony volt az érzelmeimre, mint egy hiper érzékeny szenzor. És most végre azt érezhette, hogy boldog vagyok. Nyugodt. Érezhette, hogy tudom, most már mindennek vége, és most már minden jobb lesz...

Persze, amikor Anita vállamra tette a kezét ott az üzletben, a pénztár és az újságos állvány közt, hamar pipacsvörösre gyúlt az arcom. Megrémültem attól, mit fog mondani. Talán ilyesmit: „Helló, kiccsaj. Ritkán látlak mostanában. Persze megértelek – mit kezdenél velem, miután a jóképű öcsikém már egy sírban rothad, és te nem tudod többé stírölni a kemény seggét a szemed sarkából, amikor pingpongozunk a kertünkben.”
Igaza volt, tetszett nekem. Sőt: szerettem őt! ...

Ekkor jutott eszembe az a vers és lassan elandalodtam, milyen jó lenne, most a kis szelecske helyében lenni és a magasban fenn a szerelmem után menni, látni mit csinál éppen, vele lenni, ha csak egy pillanat erejéig is. És ekkor azt éreztem, hogy valami emel fölfelé a magasba...

A szemébe nézek, és eszembe sem jut, hogy akár nemet is mondhatnék. Mi ez? – sejlik fel bennem a kérdés, de egy képzeletbeli legyintéssel el is hessegetem magamtól. Teljes természetességgel csúsztatom ökölbe zárt kezem a tenyerébe. Nem nyitja ki az ujjaimat, úgy gombócként fogja körül. Kellemes az érintése. Meleg és puha, pont, mint a szeme. Jó. Nagyon jó. Nem beszélgetünk, csak megyünk, lassan...

Gyakran eszembe jut az a nap, mikor ide kiülök. Főleg ilyenkor tavasszal. Mert akkor is tavasz volt. Március, mint most. Hűvös van, a szél is fúj, a kő is hideg, de nem bánom. Eszembe sem jut, hogy székre is ülhetnék. Szeretem a föld közelségét. Nézem a sarjadó füvet, az erdőket a távolban, és szívom magamba a tavasz illatát...

Én, aki csak egy lény vagyok, aki másokból él, és semmit se tudok. Azt mondják, én vagyok a remény, amikor idáig minden, aminek köze volt hozzám, pusztulással végződött. Thomas léptei törték meg a csendet. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni...

Dave teste éppen porrá bomladozott. Clara lélegzetét visszafojtva mozdulni sem mert.
Az alak fagyos mozdulattal a lányra meredt, de nem tett semmi fenyegetőt. Egy percig csak figyelték egymást, Clara halálra váltan, az alak amennyire meg lehetett mondani egy koponyáról, érdeklődve. Az állkapocs kinyílt, az alak megszólalt...

A srác gyorsan elmondott egy imát hogy nehogy a lift beragadjon vagy ilyesmi, végül is ez a felvonó már több mint 50 éves! Az ima hatott, Lauri épségben felért. Gyorsan kipördült, és odafutott egy ajtóhoz. A kilincset lenyomta, zárva volt. Felhajtotta a lábtörlőt, a kulcs már nem volt alatta.
- Akkor már ott vannak bent. – gondolta és hármat kopogott, mikor az ajtó nem nyílt ki úrrá lett rajta a félelem, hogy esetleg még sincs itt még senki, és valaki felfedezhette a titkos próbatermüket......

Magam sem tudom, miért de az éjszaka közepén hirtelen felriadtam. Az egész furcsa volt. Mintha lett volna valami furcsa az éjszakában, mégis teljesen helyénvalónak tűnt minden. A tücskök játszották éji zenéjüket, a nyári szellő kissé enyhítette a fülledt levegőt, a kandallóban ropogó tűz hangja pedig szinte betöltötte a kastélyt…

Futott az érzései elől, de azok nem hagyták. Lelkében óriási üresség keletkezett, amit a lány hiánya keltett. Az utcán senki nem volt csak egy fiú szaladt, nem nézve semmilyen pocsolyát. Mikor nem bírta tovább térdre esett a kifulladástól, zokogni kezdett, kiengedte minden érzését, amit abban a pillanatban érzett...