Egy senki története (Megélt érzések alapján)

Hideg őszi nap volt. Egy fiú várt az állomáson, türelmetlenül. Várt a lányra, akit határtalanul szeretett pedig sohasem látta. Emberek mentek el mellette, de ő nem érzékelte ezt, csak az járt a fejében hogy fogja karjában tartani a lányt és édes ajkait csókolni. A percek éveknek tűntek. A lány késett… A fiú kezdett kételkedni, ahogy múltak a percek fájdalmasan kezdett belehasítani az érzés, hogy a lány nem jön. 15 perc után telefonálni próbált a lánynak, egy csörgés után meghallotta az „előfizető nem kapcsolható” kezdetű szöveget…

Pedig olyan szépen indult egy hónappal ezelőtt, beszélgetni kezdett a lánnyal interneten. Nem akart közel kerülni senkihez a csalódásai miatt, de ebben a lányban megfogta valami. Talán az életfelfogása, talán a lány magányossága. Az első telefonbeszélgetés a fiú lelkét megnyugtatta, hogy újra kinyílhat. Szép lassan kezdett közel kerülni a lányhoz. És bár nem találkoztak valami nagyon erős vonzódás alakult ki köztük, már-már szerelem. Így teltek a napok, beszélgettek és eldöntötték találkozniuk kell…

Így jött ez a hideg őszi nap. A fiú kora reggelt kelt, és készülődni kezdett, a boldogságtól nem is figyelt az idő zordságára, szinte táncolt a lelke. Reggelizni sem tudott a várakozástól. Nehezen eltelt a délelőtt, és sietett ki szerelméért az állomásra.

De most villámsújtottan állt. Lelkében kétségek, mi lehet a lánnyal. Lassan lépdelni kezdett, vissza - visszatekintgetve hátha mégis megérkezik a szerelmének tárgya. Egyszer csak sms hangja törte meg gondolatainak kavargását. Szívébe valami rossz érzés hasított mikor meglátta a kijelzőn az sms feladóját: „Szerelmem”. Kétségek közt vergődve nyitotta meg az sms-t: Bocsáss meg, de nekünk ez nem menne, ne haragudj rám, nagyon sajnálom”. Tompán tette el a telefonját, és csak állt maga elé tekintve percekig. Közben eleredt az eső. Tíz perc várakozás, lassan megindult, majd léptei egyre gyorsultak, végül futni kezdett. Futott az érzései elől, de azok nem hagyták. Lelkében óriási üresség keletkezett, amit a lány hiánya keltett. Az utcán senki nem volt csak egy fiú szaladt, nem nézve semmilyen pocsolyát. Mikor nem bírta tovább térdre esett a kifulladástól, zokogni kezdett, kiengedte minden érzését, amit abban a pillanatban érzett. Csak egy kérdés zengett agyában: „Miért?”, de nem tudott válaszolni, gondolkodott mit rontott el. Gondolataiban minden tette hibává vált, úgy érezte azért nincs vele a lány, mert nem érdemelte meg.

Felállt tovább indult nem figyelve semmire. Ismét futni kezdett, szaladt keresztül a parkon, a járdán. Ekkor utolérte a végzete, figyelmetlenül az útra futott, ahol egy autó érkezett. A vezető már hiába fékezett, a fiú teste az autó motorháztetőjén végig gurulva érkezett a földre. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a fájdalmat se érezte, fejében még mindig a lány járt. Az utca hirtelen benépesült, körbe vették a fiút. De ő ezt nem érzékelte, a lányra gondolt, arra az édes arcra, amit a képen látott, szinte érezte a csókját, az ölelését. A fiú szeméből könnycsepp gördült, ahogy az utolsó elhaló gondolatában hallotta, ahogy a lány szerelmemnek nevezte. Aztán lehunyva szemeit átadta magát az örökkévalóságnak.

Eső őszi nap volt. A ravatalozóból orgonaszó hallatszott, előtte halottaskocsi állt, jelezvén valaki ma indul utolsó útjára. Mintha a föld is a fiút siratta volna. Bent nők s férfiak együtt sírtak. Egyszer csak cipősarok kopogása törte meg az orgonát. Egy gyönyörű lány lépkedett felfelé a lépcsőkön. Fekete ruhában volt és fekete fátyol takarta az arcát. Lassan lépkedett, a fájdalom ólomsúlyként nehezedett lábára. Amint belépett az ajtón meglátta a koszorúkat, és a terem közepén a koporsót és benne az élettelen testet. Ahogy közeledett a koporsóhoz, a fehér lepel alatt kirajzolódott egy test domborulata, érezte könnycseppek gurulnak le arcán. Zsebkendőt vett elő, és a fátyolt felemelve törölgette a szemét. Előbukkant szép arca és szőke haja.

Mikor teljesen a koporsó mellé ért felhajtották a leplet. Meglátta a fiú nyugodt arcát, látta, ahogy élete szerelme mozdulatlanul feküdt, olyan volt mintha csak aludna. Lassan lehajolt és csókot adott a fiú ajkára. Érezte a hiú ajkainak hidegségét, és ekkor zokogni kezdett. A körülötte állók vigasztalni kezdték, de a lány lelkében a fájdalmat semmi sem olthatta. Félt az érzéseitől és most elveszítette azt, akivel minden szép lehetett volna. Nem bírt tovább állni, zuhanni kezdett, szerencsére a körülötte állók időben elkapták, és egy székre ültették. Arra eszmélt, hogy elhallgatott az orgona, és a pap beszélni kezdett, megemlítette a fiú fiatal korát, és a fájdalmat, amit az elvesztése miatt éreznek, a lányra ismét rátört a zokogás. A beszéd vége után ismét felemelkedett a lepel, és a lány még egy utolsó pillantást vethetett a fiúra, aztán nehéz koporsó fedelet csavaroztak a fiú fölé, és négy erős kéz vinni kezdte a kocsi felé. A lány zavartan indult a koporsó után, látta maga előtt a fiú mosolygó arcát, és fájt neki, hogy élőben nem adatott meg ez neki.

A kocsi megindult, a lány esernyő nélkül sétált az esőben, fátyla elázott, az esőcseppek keveredtek könnyeivel. Aztán feltűnt egy frissen ásott gödör a kocsi megállt. A fiú koporsóját a lyuk fölé helyezték. A pap ismét beszélni kezdett, a jelenlévők zokogtak, a lány előtt most egy nyári nap tűnt fel, ahogy kéz a kézben sétál a fiúval, aztán beléhasított a felismerés hogy immár ez sohasem fog neki megadatni. Közben a koporsót leeresztették a gödörbe. Az első lapát föld hangosan dobbant a koporsón, az utána következőknél egyre halkultak a dobbanások. A pap egy zsoltárt énekelt, az eső szakadni kezdett. A földből sírhantot csináltak a koporsó fölé. Elhelyezték a fejfát, amin ez állt: D. Richárd 1981-2008. A pap befejezte a zsoltárt és visszaindult a ravatalozó felé. Szép lassan a gyászolók is elindultak hazafelé. Nemsokára csak egy ember állt még ott, a lány. Nem tudott elindulni, valami húzta a föld alatt fekvő fiú felé. A ruhája tiszta víz volt, a fátyol az arcára simult, de ő észre sem vette. Lassan sötétedett, a lány mécsest vett elő, és meggyújtotta, majd fájdalommal a szívében és önmagát bűnösnek érezve hazaindult…