Kárhozat szava

- Várj meg minket itt! Dave vigyázni fog rád, az egész átkozott városban nincs ennél jobban védhető pont. 2 óra múlva visszaérünk az gyógyszerekkel és a munícióval. - Zack hajthatatlan volt, amikor a maradék ellenállás logisztikája volt a téma.
Egy harcban alig járatos pszichológusnő csak lelassítaná őket, és érezzen bármit is Clara iránt, ezt nem engedhette meg.
- Tudod milyen idegesítő vagy, amikor ezt csinálod? Rettenetes! - Clarának érdekes humora volt, de pont azt szerette Zackben, hogy ő legalább vette ezt a fajta poénkodást a legrosszabb időszakaiban is.
- Tudom... - Engedett meg magának egy halvány mosolyt a fiú. - 2 óra és már itt is vagyunk.

Elbúcsúztak. Szerették egymást. Ironikus, hogy ha nem törik ki ez a felettébb érdekes, egyoldalú háború, sosem ismerik meg egymást.
Mint egy rossz, másodosztályú filmben, a holtak elkezdtek járkálni, és jobb dolguk sem akadt, mint csámcsogni az élőkön...

A forgatókönyvszerű káosz azonban elmaradt, a változás folyamatos volt. Eleinte csak apró falvak és kisebb közösségek karanténozásáról szóltak a híradók. Az okról a hatóságok semmit nem engedtek kiszivárogni. Ahogy annak lennie kell, a pániktól
megóvták az emberiséget, de a veszélytől nem. Aztán a híradások elmaradtak, mint ami sosem volt téma. 4 szép nyári hónap után a nagyvárosok is érezték már a fura bűzt. Ez nem a szmog volt, amit ismertek és szerettek, hanem rohadó hús. Még furább volt az érzés, ami kísérte. Tiszta félelem, látható ok nélkül. Kora őszhöz képest szokatlanul hideg köd ereszkedett le a fővárosokra.

Na ekkor jött a káosz. Legalábbis a lakosság részéről. AZ emberek túlságosan el voltak foglalva a pánikszerű meneküléssel, hogy felismerjék a különbséget a holywoodi agyszülemény és a szemük előtt megvalósuló rémálom közt. Ezek az élőholtak nemcsak
különfélék,változatosak voltak, de rendezettek is. Nem voltak bolyongó, álldogáló zombik. Amikor láttál egyet, tudhattad már, hogy a hátad mögött várja nyolc másik, hogy megfordulj.
És a változatosságuk...Voltak \’lények\’, amikről Clara sosem hallott még, legfeljebb változatos páciensei beszámolóiból, még a háború előtt.
Sötét, ködszerű lényektől kezdve a tiszta pusztítást uraló csuklyás csontszellemekig, zombik, ghoulok, csontvázak, emberi álarcuktól megszabaduló vámpírok, és a többi közismert és sosem említett élőholtak, mind rendezettek, és százszor veszélyesebbek.
Persze az offenzíva nem törölte le az emberiséget a Föld színéről egy csapásra. \’Megalakult\’ a túlélők ellenállása, ami többnyire az életben maradást tűzte ki fő célul. Zack, mint katonai főiskolában épp végzős diák ekkor ismerte meg Clarát,
a fiatalos, de tehetséges pszichológusnőt. Szerelem az emberiség alkonyán, egymástól várták a megmenekülést az őrülettől.

***

- Márcsak másfél óra...
Utálta ezt. Egyedül hagyják egy volt villanyszerelővel egy parkban, mondván a legbiztonságosabb pont a városban.
Ha ez a legbiztonságosabb, milyen lehet a legkönnyebben támadható?
A hónapok óta szokásos köd szinte észrevehetetlenül,de hidegebb lett, és egy árnyalattal kékebb. Clara ugyan észrevette ezt, de nem sejtette mit jelenthet. Egy rövid, elhaló nyögés Dave irányából...Ennyit a legbiztosabb pontról.
Clara tudta mire számíthat, amikor megfordul. A tudás nem nagyon óvta meg attól, hogy félelme hányigert okozzon.

Halkan osonó ghoulokra számított, legrosszabb esetben egy tucatra. Ehelyett egy igen megviselt öltözékű, köpenyes, csuklyás alakot látott. Félig szakadt, bőrpáncélszerű öltözék egy száradt, aszott bőrű alakot takart. Nem lehetett halandó, de az a tipikus szörnyeteg sem volt, mint a többi szerencsétlen. Olyan halott volt, mint amilyen halottá csak tehet egy betört koponya és a puszta ténye annak hogy nincs a bordáid és a medencecsont között semmi. De más volt. Üres szemgödrében halványan izzott egy csillagfénynyi kék szikra.

Dave teste éppen porrá bomladozott. Clara lélegzetét visszafojtva mozdulni sem mert.
Az alak fagyos mozdulattal a lányra meredt, de nem tett semmi fenyegetőt. Egy percig csak figyelték egymást, Clara halálra váltan, az alak amennyire meg lehetett mondani egy koponyáról, érdeklődve.
Az állkapocs kinyílt, az alak megszólalt. Hangja, mint kétségbeesett kiáltások sokasága a messzeségből, egy rendkívül mély tónussal, ami egy törött harang csorba zúgására hasonlít.
- Szép vagy.
Clara nem tudott volna jobban meglepődni. A fél perc alatt bekészített válasz bármiféle fenyegetésre beléfagyott.
- Hasonlítasz anyádra... - zúgott a törött harang.
- Mit tudsz te anyámról? Pokolfajzat! - Clara hangja remegett a félelemtől.
- Semmit. Nem tudok sem róla, sem rólad semmit sem. De hasonlítasz rá... - érezte a lány rettegését, és keserű örömmel nyugtázta magában.
- Nem kell félned tőlem. Jelenleg nem állsz az utamban, tehát élhetsz.

- M- mit akarsz tőlem?
- Mit akarok? Mit akar minden szellem, minden kísértet? Minden árnyék, ami egykor világosság volt?
Azt akarom, hogy meghallgassanak.
- És ez volna a módja? Dave már nem fogja meghallgatni...- Nem tudta honnan szedte a bátorságot arra, hogy visszaszóljon ennek az izének, akármi, akárki is legyen.
- Milyen Dave?.. Áááh, a véreb, akit itt hagytak őrizni téged, egyik láncra vert kutya a másikat. Ő lényegtelen. Ha hagyom magam láttatni, előbb tesz meg mindent elpusztulásomért, minthogy felismerje, nem feltétlenül akarom megölni. Adj valakinek egy fegyvert önvédelemre, és önvédelem címen bárkit elpusztít, aki nem fér bele az emberideáljába. Ez volt a Tisztítás előtt is. Ez nem is változott.

- És te miben különbözöl ettől? A szörnyetegeidnek és neked is a föld alatt kéne rohadni!
- Semmiben nem különbözök. De nem mindegy? Ha különbözök, pusztuljak! Ha nem különbözök? Találtok kifogást...
- Démonok! Mit kerestek a világon? - Clara küzdött a könnyeivel, ahogy leperegtek előtte az elmúlt hónapok borzalmai.
- A Természet kigúnyolása a puszta létünk, nemde? Rohad és mozog, ez nem fér bele a józan logikába, a természet határaiba.
Az emberiség rákja, mi? Egy halmaz kiszakad az egészből és önálló lesz, idővel elfoglalja az egész teljességét, és a végén csak ő lesz. Nem ismerős ez is a történelemből? Mióta a rák pusztítani kezdett, és felismerték működését, már akkor megmondták: Az emberiség a Föld rákja!
- Elég!! Nem hallgatom tovább! - Tört ki a lányból. Könnyei közt kiutat keresett, de nem talált.
- Ki hallgat meg engem, ha nem egy pszichológus? A legtöbb élőhalott megszabadult minden gondolattól, és csak lesik a parancsaimat.
- Te irányítod ezeket?- Csak egy kék felvillanást kapott az üres szemgödrökből válaszként.
- Ki vagy te? - kérdezte, ezúttal már sírás nélkül. Megacélozta a szívét.
- Nevem nincsen, sosem érdekelt senkit, és egy idő múlva elfelejti az ember. Igen, ember voltam, halandó, és igen, szerettem halandó lenni. Nem a halandó örömök miatt, azokban nem sok részem volt. Hanem a puszta tudattól, hogy egyszer vége lesz.

- És miért nem...
- Miért nem haltam meg végül? Csak úgy, nemes egyszerűséggel? Nagylelkűség...Igen ritka betegség ölt volna meg, ha a nagylelkű orvosok és tudósok nem tesznek meg az életemért mindent. Új gyógyszer, neki ez az utolsó esélye, ha meghal, kereshetünk másik balek haldoklót.
Megmentették az életem... Már megháláltam nekik. Már tudják értékelni a gyors halált.
- Mi keserítette meg ennyire az életedet? - Nincs vesztenivalója mostmár, és ha itt tudja tartani a vezetőt amíg jön az erősítés,
elpusztításával jelentős előnyre tehetnének szert.
- Mi?
- Mi tett a megtestesült gonosszá?
- Tényleg hiszel te a jóban és a rosszban? Ennyire vak volnál? Műveltebbnek néztelek. - szólt a messzeségből a kétségbeesés.
- H-hiszem, hogy jó célért küzdünk, mi emberek. És hogy ti a halálunkat akarjátok...tehát...
- Tehát mi gonoszak vagyunk, és én, mint a vezér, maga a gonosz. Jó célért küzdötök. Ebben biztos lehetsz. Én akadályozlak titeket. Nektek gonosz vagyok. Jó és rossz tündérmese csupán. Nézőpont kérdése, a történelmet mindig a jók írják, azaz a győztesek. Olyan egyszerű, hogy csodálom, nem vetted észre magadtól már a második történelemórádon.
- Még nem válaszoltál. Mi keserített meg?

Néma csend volt a válasz. Clara tudta tapasztalatból, hogy rátalált a fő kérdésre. Azt is tudta, hogy nem hagyhatja elmenekülni \’páciensét\’.
- Nos?
- ...Remény. A sokat magasztalt remény, a legmegtévesztőbb illúzió. És a legnemesebb érzés, amit valahol a félelem mögött benned is érzek.
- Nem értem.
- Szerelem, ostoba! Amit ha nem tapasztalsz meg, nem is éltél!... Én megtapasztaltam, és nem találtam benne mást, mint égető vágyat és rettenetes csalódást. A vágy kelti az illúziót, amit reménynek hívunk, és a remény újra és újra rávezet a személyes kis poklod tornácára...
- Ennyi volna a kárhozat kulcsa? Egy szerelmi csalódás miatt igázod végig a bolygót?!
- Nyilván még sosem kellett csalódnod. Nyilván neked kellett válogatnod a kérők közül mióta hormonok úszkálnak a véredben.
- Én is csalódtam már, de ez nem megoldás! - Mutatott körbe a lány. - Egy sorscsapás nem ok az emberiség kiirtására!
- Senki nem beszélt kiirtásról leányom. Megleckéztetésnek nevezném. Ha ki akartam volna pusztítani az életet a Földről, akkor politikusnak megyek, nem élőhalott úrnak. Az autózajok híján ha odafigyelne bármelyikőtök is, hallanátok újra a madarakat.
Mi vigyázunk arra, ami érték. A magunk áldozata, hogy nem vagyunk képesek élvezni a hatást. Nem fogunk édesebb almát ízlelni, sem madarakat hallgatni, sem gyönyörködni egy látképben, sem évszázados fát körbeölelni.

Clara érezte az apró borzongást magában. Egy felismerés szikrája született benne, aminek még sokat kellene növekednie ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni. Végigfutott a hideg a hátán.
- Ha másként mennek a dolgok, az unokám lennél...- szólt utoljára a kárhozott. - A fennköltség bajnoka közeleg. Ideje mennem.
- Mi...? - Több nem jött ki a száján, ahogy lassan beléfagyott a felismerés, ahogy megértette az egészet.
A csontváz eltűnt, olyan észrevétlenül, ahogy jött.

A távolban Zack és csapata közelgett. Sajnos gyógyszerekből kevesebbet szereztek, mint akartak. De lelkesedésüket pótolta
az újonnan felfedezett elhagyatott fegyverbolt.