Történetek

’Ez a trón...’ - mondtam, miközben a ruhámat néztem.
’Álmaidban már ültél itt’ - mondta Marcus.- ’Sosem tudtad mit jelent az az álom, igaz? A véred hívott, a sorsod szólított ide már akkor is. De ma éjjel kellett átvenned az uralmat.’
’Mit kell tennem?’ - kérdeztem.
’Fel kell frissítened a vérvonalat. A mai vámpírok, talán ha 300 évet élnek, aztán elporlad a szívük.’ - válaszolta Daron...

Elterveztem az egészet és te, mint akit nem érdekel, csak úgy idejöttél. Egyedül akartam enni, most először. De most a te kezedben a kifli. Félhomályban akartam falba ölni a perceket, gondolkodni a csendről és arról, h mennyi időt elvesztegettem, s hogy ez estéim egyik utolsója, meg hogy mennyire szép ez az egész. Most meg veled töltöm. Veled!
Elrontottál mindent! ...

Mily ördögi irónia, hogy ugyanazon az egy napon találtam meg önmagam, és akkor vesztettem is el mindent, mi fontos volt nekem. Annak a napnak minden perce belém égett, sorsom tüzes billogja nyomán. Kávéval indítottam, benne kevés tejjel, sok cukorral. Átfutottam az újság cikkeit, majd beálltam a zuhany alá. Felfrissített. Fogmosás, és pakolászás. Öltöny fel, rápillantás Erikre, hogy alszik-e? Hát persze, hogy nem. Elköszönés, és irány a tanszék. Meghívtak, hogy beszéljek a pszichológia...

Vajon hogy leszek képes elfedni magam előtt a mérhetetlen magányt? Amikor 11 órakor sem akaródzik felkelni az ágyból, mert ott legalább álmodhatok arról, hogy van valakim. Valaki gondol rám, hazavárhatom, kényeztethetem és szerethetem. Hogy tagadom majd le magam előtt, hogy a virágot az asztalomon saját magamnak vásároltam, hogy némi szépséget és finomságot varázsoljak az ürességbe...

Sziasztok a nevem Arcsi és egy harcosról szeretnék nektek mesélni, aki nagyobb harcos volt mindenkinél de nem, azért mert a legjobb mesterektől tanult, hanem azért mert szívvel, lélekkel harcolt és ez tette őt igazán naggyá...

De várjunk csak! Nincs egyedül! Egy másik árny bontakozik ki mellette. Közelebb érve látom, hogy egy nőről van szó, és egymás kezét fogják. Ó! Vak reményt tápláltam. Hogy is jöhetett volna egyedül? Tíz év túl hosszú idő volt számára! És én még bíztam abban, hogy csak engem fog szeretni, nekem szenteli az életét. Kár volt ebben a hitben élnem...

Félix dühös volt magára és a nyavalyás betegségére, ami miatt örökre a lefóliázott, fénymentes szobájában kell leélnie az életét. Undorodott magától és egy csöppet sem ítélte el apja mérges reakcióit.
Elege volt már belőle hogy csak a szobája ablakán keresztül láthatja a fákat és a csillagokat...

Hát milyen csodálatos ez e reggel! Aztán jött az első óra, valójába a nulladik óra majd jött a többi a maga sorrendjében. A sorrendben, amelyet egy számítógép állított össze. Azt mondják, hogy a computerek okosak. Hát az meglehet! De, hogy emberi érzéseik nincsenek, és hogy ők nem is kalkulálják bele a napi rendbe az emberei esetlenséget, az is tuti. Egyszóval érzéketlenek és kegyetlenek, de ez már két szó...

Hosszú sétákat tettünk a bíbor alkonyatban, én nem a védtelen gyermek voltam olyankor, hanem egy hercegnő, Alisa, Madelaine, vagy amihez éppen kedvem volt. De ő mindig Belle volt. Az édes Belle. Az egyetlen barát. Soha senki más.
"Vajon mi tetszik neki azon a korcs kutyán?" - tűnődtek az emberek. De nem számított. Csak a Szeretet számít! ...

Szemei eszelősen csillogtak. Édesanyám szótlanul karba tett kézzel állt és kifejezéstelen arccal nézett Zsuzsira. Oh bár lettem volna olyan bátor, hogy fel merjek állni és apámnak rontani. Oh bár megmenthettem volna a húgomat. De nem ezt tettem...