Történetek

Úgy tűnt Tibor elbizonytalanodik, mint aki attól fél, barátja kineveti azért, amit mondani fog.
- Hát, szóval arra gondoltam… megnézhetnénk a Reinhard-kupit.
Bandi csodálkozva bámult rá, aztán jobb kezének tenyerét kezdte vizsgálgatni, amelyen előző nap fura kis hólyagok ütköztek ki.
- Vagy fél éve nem voltam nővel – magyarázkodott Tibor. – Jó volna beverni a lompost végre...

Hamarosan léptek és szuszogás apró zajait vélte hallani, de nem szentelt neki különösebb figyelmet. Majd egyre jobban érezte, hogy valaki áll mögötte. Érezte minden szívdobbanását. Úgy gondolta, lassan benyúl a táskájába és kihúzza a pálcáját. Becsúsztatta kezét, és látszólag teljes nyugalomban kivette a varázseszközt. Majd nagy levegőt vett és maga előtt tartva a pálcáját, megfordult...

Agresszív, nem éppen finomnak nevezhető mozdulatokkal teljesen meztelenre vetkőztet, az összes ruhadarabomat a padlóra dobálja. Nem tudok hangot adni nemtetszésemnek, gondoskodik róla, hogy folyamatosan tele legyen a szám a nyelvével.
A saját ruháit nem veszi le, éppen csak letolja a nadrágját, és a boxerét, hogy pénisze akadálytalanul, és kényelmesen tudjon ágaskodni...

Rápillantottam. Elvesztettem a realitás tudatom és csak az vágyaim vezettek. Elengedtem a kezét, mely egy másodperccel korábban még szorításban volt, de most könnyen engedett. Ujjaimmal arcához értem. Kezem durvának tűnt az Ő bőréhez képest. Becsukta a szemét, és kissé oldalra döntötte a fejét. Lesiklattam ujjaimat a nyakára...

- Jaaajj. X úr!Ez teljesen megszokott eljárás borsodban. Nem kap segélyt.
- Igazából a Kilgoretrouth bolygóról származom!
- Van erről igazolása?
- Nincs.
- Hahhh
- - Viszooont, két fejem van!
- Mmmm. Én csak egyet látok.
- A másikat otthon hagytam...

Porszem vagyok. Nyomódom felfelé és zuhanok lefelé. Az új, ismeretlen világ összenyom és szétszakít. Kiáltani szeretnék vagy némaságba burkolózni egy pillanatra. Örökre? Reszketek és melegem van. Fáj mindenem, közben zsibbadok. Az ellentétek összemosódnak, mintha az élet csak egy rossz vicc lenne. A múltam most veszik el, a jövőm homályos, a jelenem nem létezik. Most hagyjuk el a Föld légkörét...

Újabb doboz cigi. Csak történtek az események. Este Brian újra bejelentkezett. Beszélgettünk. Felületes, semmitmondó dolgokról. S közben szenvedtem. Fájt minden porcikám a gondolattól. Az elmúlt egy hét. A tökéletes, idilli boldogság. S most… Istenem...

Más vágy, más gondolat nincs már bennem (látni akarom szemed, mely mély és sötét, mint az anyaföld, mihez jó lesz visszatérned, hallani akarom elfojtott nyögésed, és érezni akarom tested görcsös remegését. Szeretlek. Kívánlak. Vágyom látni a bőrödről száradó lágy verítékréteg párolgását, érezni tested elrejtett zugainak mámoros mákonyát és véred zamatát, véred állagát, véred színét) irántad. Tudod, az idő lassan eloltja (felizzítja, feléleszti a szunnyadó) tüzeket és szikrákat...

Mi van, ha már nem találom meg? Hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Futottam, pedig a lábaim megállt parancsoltak. De nem lehetett. Előbb megálltam, mikor futnom kellett volna, most futok, mikor meg kéne állni. És már olyan reménytelen volt, de még mindig reménykedtem, hogy utolérem. Naivan kapaszkodtam abba, hogy elérem, mikor ésszerűbb lett volna megállni. Már egyre nehezebben vettem levegőt, mikor megláttam magam előtt. Ekkor új erőre kaptam, és kezdtem utol érni," várj"...

Tudni kell, hogy Hadrianában, a városban, ahol voltaképpen az egész életemet töltöttem, amióta csak az eszemet tudom, az utóbbi kétszáz, ne adj Isten kétszázötven évben, szokatlanabbnál szokatlanabb dolgok történnek. Az ok, mondhatni roppant egyszerű, csak, ha az ember a mai világban, ahol az Internet, a televízió, és ezzel együtt a realista világszemlélet adja meg a mindennapi élet alapvető ritmusát, valljuk be, egyenesen röhejesen hangzik az igazság: ezen a helyen elszabadultak a démonok......