Utána

Beszélt. Csak beszélt és beszélt. Én pedig figyeltem. Nem arra, amit mondott, hanem ahogy mondta. Néha visszakérdezett, én meg a megfelelő választ keresetem. Általában egy aha elég volt. Biztos vagyok benne, hogy nagyon üresnek gondolt, és szerinte nem érdekelt, amit mondott. De nagyon is érdekelt, amit mondott. Érdekel. Érdekel ő. Ő ezt még nem tudja. De lehet érzi, és ha nem érzi? Az pedig jó lenne, ha érezné, könnyebb lenne nekem. Mert ő biztos tudatná velem, bárhogy is, hogy tudja hogy, engem érdekel ő. És ha tudatta velem, onnan tudnám már, hogy hogyan áll hozzám. Hogy vajon ő is úgy érdeklődik irántam, ahogy én ő iránta? És ha érdeklődik, azért nem veszem észre, mert ő más, ő másképp teszi? Mindent, amit mondott, mélyen a lelkemben tartottam, a szavai füleimet simogatták, és amikor beszéd közben engem figyelt, hogy én hogy reagálok a szavaira, zavarban voltam. Nem tudom mitől, talán attól, hogy iránta olyat érzek, amit más iránt nem, és félek mindentől, ami vele kapcsolatos. De akarom, akarom őt, nézni és figyelni minden mozdulatát, ha elmosolyodik, ha a szemembe néz. Perceken át tudnám figyelni a szemeit, és amit üzennek, vagy nem üzennek, vagy csak én képzelem ezt az egészet.

Kezeivel magyarázott, és egyik fülemen be és a másikon pedig ki, és ismét ismét, körbejártak szavai, majd bennem maradtak, a hangja, és ahogy játszik vele, ahogy valaminek a hangját próbálja utánozni, én pedig nevetek, és élvezem a társaságát.
Furcsa dolog ez, mert bármit is mond, ami vicces vagy nem, nekem tetszik, sőt, még nevetek is, vagy kacagok. És amikor ő elmosolyodik. És az a másodpercnyi csillogás a szemében. Engem ez emel fel a mennyekig. És akarom, és azt akarom, hogy sose legyen vége, folyton mosolyogjon rám, nevettessen meg, hadd élvezem mindent, amit csak ő tud adni nekem. De ő ezt még nem tudja. Nem tudja, hogy most ő az egyetlen, aki ezeket mind meg tudja adni nekem.
Az pedig a jövő, hogy megtudja-e. Ezt már csak az idő dönti el. És hogy ő hogyan áll saját magához. Észre tudja e venni mindezt, és kézben tudja e tartani, és tudatni hogy mi zajlik benne. De ő más. Neki ez biztos menne. Azt hiszem.

Lassan az emberektől üres térre érkezünk, de ő csak beszél és beszél, én meg gyermeki figyelemmel kísérem minden szavát, mintha valami kincs lenne, és szükséges hogy eltegyem, mert kellhet még a nagy betűs Életben.
Aztán a fejemben járt, hogy itt akkor vége, ketté válnak útjaink. De csak mert haza kell mennem. És ez nem feltétlenül képezi azt, hogy az életben is ketté válnak útjaink. Mert amit már felépítettünk köztünk, az megmarad. Csak már észre vehetné, hogy én hogy figyelem őt. Bárcsak észrevenné. Bárcsak ő is.

Majd megálltunk a járdán, a buszom bent állt már, csalogatva hívogatott, hogy siessek már, van számomra egy kényelemes hely. Nekem nem kell kényelmes hely, nekem ő kell! És bárhogy is szenvedek legbelül, megmondani nem tudom, és mennem is kell már. Ez csak kifogás, tudom.
Majd még a szemembe néz, és én ismét zavarba jövök, de talán épp ezt nem kellene, és akkor ha tudnám állni a tekintetét, talán a szememből kiolvashatná, hogy mi van bennem.

De nem tudom és kész, és az idő telik, nekem meg már a buszon kéne lennem. Talán most várok egy csodára. És csendben ott állt előttem, ott álltunk és én félrenéztem, nem tudok a szemébe nézni. Pedig akarok. És most mit gondolhat. De mért is gondolkodom azon, hogy ő mit gondolhat. Nem tudom kitalálni. És ha rákérdeznék e, hogy mit gondol, akkor sem mondaná azt, amit gondol. Tudom. Nem mintha nem bíznék benne. De hát az ember nem fogja kitálalni, hogy mi jár a fejében.
A busz beindította motorját, evvel sürgetve búcsúzásunkat. Majd adott egy puszit a bal arcomra, én neki a jobbra, majd én a jobbra neki, és ő a balra. És elszomorított. Mosolyogtam, intettem egyet, ő is mosolygott, egyszer még visszanézett, én is. És elszomorodtam. Nem tudom mit is várhatnék tőle. Hogy búcsúzás előtt megölel? És tényleg elvarázsolt pillanatban lennénk, csak ketten, és repülnénk, ahogy a mesékben, amit kiskoromban néztem mindig. Vagy akár megcsókol, és ez a csók az ami mindent megváltoztat, az egész világot, és minden gonoszság elmúlik, és azon kívül, hogy szeretjük tiszta szívből egymást, még hősök is lettünk az érezéseinkkel. De ilyen csak a mesékben van.

Én pedig felszálltam, és még rosszabbul éreztem magam, ahogy ő is távolodott el tőlem, és már attól a látványtól is rosszul voltam, hogy az a hely továbbra is üres volt, és rám várt. Üres az ürest. Én pedig leültem, mert nem tudok mit csinálni. És hirtelen a fejem fájdult meg. Igazából a szívem fájt, tépte magát darabokra. És ott ültek még nem tudom hányan, mosolyogtak, vidámak voltak, és én otthon akartam már lenni bebújni az ágyamba a takaróm alá, és az alvásba menekülni. És hazaúton megterveztem kis halálom előtti napjaimat. Otthon fogok feküdni az ágyban, bezárom a szobám ajtaját, néha kimegyek, iszom egy pohár vizet, és elmegyek WC-re. Bár nincs mit kiadnom, inkább a WC-papír érdekel, hogy be tudjam vinni, ha rám jön a sírás. És egy egész hétvégét töltök el így.

És vasárnap délután már kiborulok végleg, és meghalok. Ja, nem. Mert majd jön ő, és tudni fogja, hogy ez mind miatta van, mert miatta érzek így, amit félek neki elmondani, és ő ezt tudni fogja, lerántja rólam a takarót, kiráncigál az udvarra, még ha már nem is akarom látni az egész külvilágot. Kivisz, és ott tart engem el ne essek, és nagyon szép látvány lehet kívülről. És nem mond semmit, és látom rajta, hogy érti már, és nem viszonzatlan az amit én érzek. Azt mondja, hogy nézzek fel az égre. És az pedig rózsaszínben pompázott, én meg hülye fejemmel, megállapítottam neki, hogy holnap fújni fog a szél. Most már végképp üresfejűnek tarthat. Majd elmosolyodott rám nézett, és akkor azt mondta, hogy nehogy már bent feküdjek a takaróm alatt, amikor ilyen csodálatos látvány van kint. És egymás szemébe nézünk, és álom a tekintetét, és megcsókol. Hát igen, ilyen is csak a képzeletben van.

Felálltam és jeleztem, hogy leszállni akarok, azt a hülye gombot kell megnyomni, és akkor világít, vagy nem. Ez a gomb jelenléte is úgy megviselt mintha előbb keltem volna újra életre és most tettem volna meg első lépéseim. De tényleg fájt minden mozdulat, ami hazáig tartott. És ő vajon most hol lehet? Mit csinálhat? Eszébe juthattam? Mért gondolok rá ennyit?... És folyton csak ő jár a fejemben, és nem tudok semmit sem csinálni. Csak aludni tudok, mert akkor nem ő van a fejemben, ha róla álmodom is, nem visel meg. Sőt, a felkelésem első 1 perce boldogsággal telik, amíg rá nem jövök, hogy semmi sem van úgy a helyén, ahogy álmomban.

És emésztem magam, és látni akarom. De ő vajon akar e látni? Miért nem hív már? jajj, miért nem hív már, de hülye vagyok, hisz csak 3 óra telt el találkozásunk óta... nem várhatom, hogy folyton velem akarjon lenni, rám gondolni, engem keresni telefonon. De pedig jó lenne. Kereshetne mindig. Minden kis hülyeségével, amit úgy imádok. De nem keres. Talán a saját hibám miatt szenvedek így. Ha megmondanám neki, hogy hogy érzek, talán jobb lenne? De lehet ő sem tudna mit kezdeni ezzel, és rávágná, hogy ő nem érez úgy ahogy én egy picit sem. És akkor utána már nem fogunk találkozni, mert nem akar nekem rosszat, nekem meg rá kell vennem magam, hogy felejtsem el.

Majd egyszer ismét látom, pár hónapra rá véletlen, és aztán aznap este ezredszerre átélem a kis halálom előtti pár napot. Épp ezért nem szabad elmondanom, mi van a lelkemben, ki kell várnom, hogy ő is megérezze azt, és akkor ő tudatni fogja velem. És ha ez mind nem így lesz? Vagy nem lesz sehogy sem? És egyszer tényleg belehalok ebbe?