3.levél

Terveket kellett volna álmodnom, az idő sürgetett, és ahogy múlt és múlt, csak egyre jobban, és a tervek nem jöttek, is ha jöttek , mentek is. És csak ennyi volt. Pedig történt sok minden. Álmodtam sok mindent. Kergettem sok mindent. Ábrándoztam. Élnem kellett volna. És az idő most is kerget, és napról napra érzem, hogy egyre kevesebb van belőle, csak nem tudom hová tűnik, pedig utána mennék, és visszahoznám. És ha visszahoztam magam elé tenném, és szembe néznék vele, és nem látnék semmit, csak magamat ahogy kicsúszik minden a kezeim közül, már semmit sem én irányítok. És ha meglenne, talán nem tudnék mit kezdeni vele. Mert ha sok van, már annyira nem is lenne rá szükségem. Értékét is elvesztené. És most csak mégis egy kis időre vágynék, hogy tudjam mi kellene most nekem.

Mert múlnak a napok, múlnak az órák, percek, és egy cseppnyi lelkesedés van csupán, amit jól eltettem, és még él, és azt akarja, hogy jobb legyen, mint van, volt. Aztán már nem is tudom, hogy miféle csoda történt, lett egy kis időm. És gondolkodtam, úgy mindenen. Az élet rejtelmeiről, miért küzdenék még. Majd kutattam a múltban, hogy akkor hogy csináltam olyan jól, hogy sikerült. Találtam sok mindent. Találtam emlékeket, papírokat, leveleket. Találtam valakit. Nem sok az, de olvasva őket, egy érzés kapott el, ami régen volt, és nem tudnám behatárolni. Egy földöntúli érzés, testem kikapcsolt, körülöttem minden meghalt, egy üres helyen vagyok csak, én és a levél, és olvasok magamban, és mosolygok, majd sóhajtok egyet, és szívemhez szorítom a lapokat, és beugrik egy arc, majd fájdalom önt el. És ismét jól vagyok, és mosolygok már, és belül csak dolgoznak a kerekek, és igyekeznek, majd ötlet megszületett egy hideg este.

Azt tudom csak, hogy sötét volt, és volt benne valami más, ami nem volt ugyanolyan, mint máskor. Becsuktam a szemem, átjárt az érzés. Hirtelen már tóparton ültem, naplementénél, enyhe szél volt, a vizet vitte magával, vagy vitte volna, hisz be van zárva, és nem tud menni, bárhogy is fújja a szél, bármenyire is elér a hullám, nem jut tovább. Én meg csak ültem fűben, családok mentek el mögöttem, gyerekek úszógumit dobálva futkároztak hazafelé a strandról, mosolyuk engem is mosolyra késztetett. Lassan mindenki eltűnt körülöttem, még a vízből is kiúsztak már, és messze járnak már. Én meg néztem a messzeségbe, és gondtalannak éreztem magam, tekintetem talán kereső volt, de mind hiába, nem talált semmit sem. Majd ültem ott, és a nap is egyre lejjebb volt már, mennem kellett volna, de nem tudtam hová, és maradtam, és éreztem a fuvallatot, és éreztem a pillanatot.

Az volt az a pillanat. És balra néztem, és ott volt. Ott voltál. Mosolyogtál, rám, és én meg letagadni sem tudtam mennyire örülök, hogy itt vagy, zavaromban szót nem szóltam magamtól, te beszéltél, beszélt helyettünk a csend is. A naplemente már szinte vörösben égett, de mégse vakított meg, az égen végig hevert, és árnyalatait bárhogy figyelhettük volna, mindig változott, hisz nyár volt. Lassan a nap is lement, maradhatott volna még, mert így egyre közelebb kerültünk a végéhez. Besötétedett, egy-egy ember elsétált mögöttünk, mi meg beszélgetünk, és beszélgettünk, és mindenről tudtunk volna beszélgetni, te is, én is, és a szavak jöttek, és jöttek, és nevettünk. És imádtam mikor azt mondtad "teee", és a szívem éreztem, hogy ver, és újra éledt. És én is mintha újra éledtem volna. Aztán ledőltünk, egymás mellé, hátunkra, a fű összevisszaságába, és az eget figyeltük, és akkor már nem kellett egy szó sem.

És akkor ott voltunk. A csillagokat néztük. Néha oldalra pillantottam, és arcod figyeltem, minden egyes rezdülését, minden apró kis hibáját, a szemedet hogy merre figyel, és próbáltam belőle olvasni. És csak elmerültem a figyelésben. Rájöttem, hogy fel kell keresnem, mert ő az, akivel még mostanáig is beszélnem kéne, te vagy az akit nem kellett volna a múltban hagynom. De féltem, és ez eluralkodott rajtam, és mit veszíthetnék az életemben, ha írnék. És írtam, és izgultam, és vártam. Majd megkaptam a választ, és onnan már... megállíthatatlan volt bármi is készülődött, készülődik, és az "első" sms, a szívem meg megörült, mintha egy bolond futkosna valamilyen udvarban, és ki akarna szabadulni onnan. Nem birok az érzésekkel jönnek, és utat engedek nekik, és csak mosolygok. És bár nincs időm továbbra sem, de már nem is kell. Lehet, hogy kicsúszik minden a kezeim közül, de valami itt van, itt belül.

És változtak a dolgaim, az életem, és egyre boldogabbnak érzem magam, és ezt neked köszönhetem. Nem tudom mit adsz, vagy mi van benned, ami ennyire hatással van rám, de nem is fejtegetem, hisz megmagyarázhatatlan az is amit érzek, de mind jó, és ez kell nekem. És lehet hogy angyalként egy másik angyalt keresek, kutatok, sikertelenül, és lehet hogy kitépték tollaim, de már én vagyok a minden.