Hajnalcsillag

Keserű pillantással tekintett le a fáradt Nap a szikes földekre. Handorio végeláthatatlan mezőin legeltette halovány sugarait, csekély melegséget adva az ott dolgozó parasztok sokaságának. A tavasz előcsalogatta őket téli álmukból, bogarakként rajzottak ki a jó időre, megkezdve a tavaszi munkákat.
A tél elmúltával mindenki várta a kemény munkák kezdetét. Aki tehette azonnal a földeken termett, amint elmúlt a fagy. Amerre csak a szem ellátott, nyüzsgő emberek görnyedtek ásóik fölött, forgatták az életet adó földet. A szikes felszín alól koromfekete talaj buggyant elő, a legkiválóbb, mely Tirunent borította.
Torden határában is egyre többen gyűltek öszze. Kora reggel volt, mindenki munkába igyekezett. Voltak, akik a mezőkre, mások kikötő felé vették az irányt, a kézművesek műhelyei is sorra kinyitottak. Mindenki tudta a dolgát.
Torden Handorio legnyugatibb faluja volt, egy széles öböl partján feküdt. Valamikor fontos szerepe volt az ország kereskedelmével, azomban mára a tenger veszélyes lett, csak a legbátrabbak merészkedtek rá. Jópár halász a parttól csekély távolságra merte kiteríteni hálóit, a kereskedők hajói pedig a kikötőkben vesztegeltek.

Qwempoi, egy tapasztalt tengerész a jól megszokott úton igyekezett a kikötő irányába, távoli, csendes otthonából. Feltekintett az égre, a Nap sugarai beragyogták fiatal, de sokat tűrt arcát. Apró mosoly csillant ajkán. Amikor elhaladt a kovácsműhely előtt, szórakozottan, kalapját megemelve üdvözölte az odabent vasat kapaláló Bewert.
Hamar leért a partra, bokáig süllyedt a homokba. Nehézkeresn jutott ki a part lekövezett szakaszára, ahol egyre több csónakkal találkozott. A szegények bárkái voltak ezek, többen halászni se tudtak közülük, csupán bottal horgásztak. Néha a napi betevőt se sikerült kifogniuk, egyre kevesebb hal volt a Tord-öbölben.

Ahogy beljebb jutott a kikötő központja felé, úgy nőttek a hajók is. Jópár kereskedőbárka vesztegelt közöttük, melyek évek óta csak álltak a kikötőben, mozdulatlanul, a nélkül, hogy bárki járt volna fedélzetükön. Evezőik elkorhadtak, a vitorlák elszakadtak, szinte megkövesedtek. Gazdáik régen elhagyták a falut, és többen jobb élet reményében a fővárosba, Qryxbe költöztek. Napról napra egyre többen hagyták el a falut, reményüket vesztve.
Qwempoinak ez a szomorú tény minden reggel megkeserítette szívét, amikor a pusztuló bárkákra pillantott. Együttérzett az egykori tulajdonosokkal, sajnálta sorsukat. Hamarosan feltűnt előtte Torden legnagyobb hajója, egy kétárbócos, keresztvitorlás, mely magasan kinőtt a többi közül. Többszáz éve rótta már a Handorio körüli óceánt, a kor meglátszott rajta, de még mindig az egyik leggyorsabb hajó volt Handorioban, leszámítva a parti őrség két fregattját.

Hajnalcsillagnak hívták. Ez volt Qwempoi munkahelye is. Az egyetlen hajó, mely még el mert indulni Tardun irányába. Havonta egy utat vezettek az ország legnagyobb kikötőjébe. Terményt szállítottak, és kézműves cikkeket hoztak, melyekre egyre kisebb volt a kereslet. A többi időt a hajó felújításával töltötték, bőven ráfért már. A romos faárbócokra patyolattiszta fehér vitorlákat húztak, melyek felhőnek tűntek a messzi távolból. Amikor a Hajnalcsillag feltűnt a horizonton, szinte elvakította a bámészkodókat. Messziről újnak tűnt, de ha rajta járt az ember, láthatta a rengeteg hibát. Patkányok rágta lyukakat, nyikorgó, ropogó padlókat, korhadt kabinfalakat.

Mikor Qwempoi a fedélzetre lépett, már több társa dolgozott. A deszkákat cserélték le a tatfedélzeten. Az elhasználtakat nagy kötegekben vitték le, és még nagyobbakban hozták fel a frissen gyalultakat. Hárman fektették, egy tengerész pedig szegekkel rögzítette őket. Ez a rész szebb volt, mint újkorában. Qwempoi örömmel nézett körbe. Az élete a hajó volt, matróz kora óta a Hajnalcsillagon szolgált. Mára fedélzetmesterré nőtte ki magát, de mindig igazságos volt, próbált a legénységnek jó vezetője lenni, és első szóra engedelmeskedett a felsőbb parancsoknak. Jó volt a viszonya az első tiszttel, és a kapitánnyal is.

Ezen a tavaszi napon nem sok feladata akadt, csupán a hajóácsokat kellett ellenőriznie. Tudta, hogy jól dolgoznak, de nem hagyhatta őket magukra, hiszen olyankor első utuk a fogadóba vitt volna, amit csak akkor hagynak el, amikor már olyan részegek, hogy járni sem bírnak.
Segített cipelni a hosszú pallókat, majd a legutóbbi viharban kiszakadt elősudár-vitorla vásznát foltozták be. Egész napja hasonló munkákkal telt. Ellenőrizte a bevonóköteleket. Ugyan még több napjuk volt a következő indulásig, már úgy vélte, hogy ideje elkezdeni az ellenőrzést, hiszen helyette nem sokan tették volna meg. Senki nem volt, aki úgy értett volna a hajózáshoz, mint ő, senki nem ismerte annyira a tengert, mint Qwempoi, de hasonlóan becsületes, és jólelkű embert se találtak volna szerte Handorioban. A tengerészek között rengeteg galád, lezűllött ember akadt, akik közül csöppnyi jósággal ki lehetett tűnni.

Qwempoi éppen a hátsó árboc derékszárának köteleire készült felmászni, amikor egy toprongyos, szakállas matróz megrángatta bő szövetnadrágjának szárát.
- Fedélzetmester úr! - szólt rekedt hangon - A kapitány hivat!
- Megyek. - válaszolta kurtán.
Egy gyors mozdulattal lent termett a fedélzeten. Itt még nem cserélték le a padlót, az öreg deszkák rosszatsejtetően reccsentek, de nem szakadtak be, megtartották a hozzájuk mindig hűséges Qwempoit. Felegyenesedett, szemben állt a matrózzal. Egy fél fejjel nagyobbra nőtt, mint a toprongyos, pedig nem számított magasnak. Teljesen átlagos termetű ember volt. Sötét hajába belekapott a szél, és szétszórta fején. Belesimított, majd elindult a kapitány kabinja irányába.

Benyitott az apró ajtón a hajó egyetlen úrias termébe. A tatfedélzet alatti szobában rendezte be utazó irodáját Defre, a Hajnalcsillag kapitánya. Középen hatalmas, ovális asztal állt, körülötte több székkel. Itt tanácskodtak a hajó tisztjei, itt fogyasztották vacsorájukat, amikor úton voltak. Az ajtóval szemben, közvetlen tengeri kilátással ablaksor húzódott, melyeken - már, ha éppen tiszták voltak - a hajó húzta hullámcsíkot lehetett látni, ahogy fehéren fodrozódott a sötét óceán hátán. Körben polcok, szekrények sorakoztak, melyekben a hajónaplók, az áruleltárok, és néhány csempészáru rejtőzött, melyet saját célra hoztak olykor-olykor, elkerülve az egyre emelkedő királyi adókat.

A kabin másik végében egy íróasztalt raktak le, s mellette ült Defre kapitány, és nagyokat szívott pipájából. Különös ember volt, kissé szórakozott, és, ha tehette mindig dohányzott. Úgy tartották, hogy arcának a különös szürkés árnyalatát is ez okozta. A folyamatos füstölés rátapadt bőrére, megfestve azt. E miatt háta mögött legénysége Kormos Defrének hívta. Több évtizede szolgált a Hajnalcsillagon, és több, mint húsz éve a hajó kapitánya. Ő volt, aki Qwempoit felfogadta matróznak, és ő nevezte ki fedélzetmesterré. Kapitányi kinevezésekor kapott a falu qethjétől egy míves bársonykabátot, melyet - a szóbeszéd szerint - azóta se vett le.

Most is a pipafüst ködébe burkolózva ücsörgött asztala mögött, és görcsösen játszott ujjaival. Felnézett a jövevényre, majd ismét le maga elé.
- Hogy állnak a munkálatok? - kérdezte köszönés nélkül.
- Haladnak - válaszolta Qwempoi. - A tatfedélzet ma kész lesz.
Defre bólintott, majd megvakarta az állát. Úgy nézett maga elé, mintha semmi többre nem lenne kiváncsi, de Qwempoi tudta, hogy, ha a kapitány hivatja, akkor annak mindig megvan az oka. Méghozzá súlyos oka szokott lenni. Kicsit toporgott ott helyében, távozni nem akart, de a tisztelet nem engedte, hogy megszólaljon. Csak a kapitány után.
- Az adók… - kezdte Defre, majd elhallgatott.
Újra maga elé bámult, ugyanarra a pontra meredve, mint korábban. Qwempoi próbálta keresni tekintetével azt a bizonyos pontot, de csak deszkákat látott, melyek a kabin falát választották el a fedélzettől.
- Egyre több - folytatta nagy sóhajjal közte. - Az áru pedig kevesebb. És ezt a keveset se tudjuk eladni. - ismét sóhajtott, majd köhögés tört ki belőle, melyet hangos krákogás követett - Ülj le! - kínálta a helyet fedélzetmesterének.

Ujjait végighúzta szemöldökén, a mélyre szántó ráncok másképpen gyűrődtek sötét arcbőrén, mintha valamivel nagyobb bőrt szabott volna rá valaki. Pipájából nagy füstfelhő szállt ki, majd eltűnt a levegőben.
- A legutóbbi fuvarból a legénység bére is alig jött ki - szólt újból. - Van, akinek még a mai napig tartozunk. A következő útra még futja, de, ha az is ilyen eredménytelen lesz, akkor…
Nem folytatta. Gondterhelten hátradőlt karosszékében, majd nagyot nyögött, mintha valami ismeretlen fájdalom hatolt volna bele.
Qwempoi türelmetlenül várta a folytatást, de Defre nem beszélt többet.
- Mit tegyünk, kapitány? - kérdezte végül.
- Semmit. Azt, amit eddig. Javítsátok a hajót, és készítsétek fel a következő útra. Két hét múlva ismét kifutunk. Távozhatsz.
Furcsa volt a kapitány viselkedése, de Qwempoi nem ellenkezett. Sarkonfordult, és indulni készült kifele.
- Még valami - szólt utána a kapitány. - Viilo, a kormányos megbetegedett, neked kell elvezetned a hajót Tardunig.
- Mi baja lett? - kérdezte Qwempoi.
- Mittudomén! - válaszolta gorombán a kapitány - Kiverte a rühes kínnyavalya.

A fedélzetmester elmosolyodott, majd kilépett a kabinajtón a fedélzetre. Egyből munkának látott, folytatta a cipekedést, tatarozást. Egész napja így telt, csupán egy rövid ebédszünetre állt meg. A Nap kezdett eltűnni a távoli horizonton, amikor már mindenki eltűnt, egyedül maradt a fedélzeten. Utolsónak hagyta el a Hajnalcsillag fedélzetét, és indult haza.
Felbaktatott az öböl egy távoli részén emelkedő, dombra, melyen apró háza állt. Saját kezével építette, az anyagot a hosszú évek munkájából összegyűlt aranyból vette. Torden legszebb részére épült, távol a központtól, egy nyugalmas szegleten.

Az ajtóban felesége várta, ugyanúgy, mint minden este. Amylla, gyönyörű teremtés volt. Vékony, alacsony, de annál erősebb termetű és kitartóbb asszony volt. Bár már a harmincegyedik évét taposta, mégis jobban hasonlított egy húszévesre. Szemei zölden csillogtak, és legszebbnek akkor látszott, amikor aranysárga haját fújta a szél. Szíve alatt egy apró élet csiráját hordta, hónapok óta.
Szövőnőként dolgozott Tordenben. A vászonból ruhákat és vitorlákat készítettek. Várandóssága miatt azonban nem járt dolgozni, otthon töltötte idejét, csupán néha fordult meg a faluban, akkor is csak rövid időre, amíg a piacon megvásárolta a szükséges élelmiszert.
Mindketten türelmetlenül várták első gyermekük szültését, aki - a falu varázslója szerint - fiú lesz.


A felújítási munkák tovább folytatódtak a Hajnalcsillag fedélzetén. Minden nap újabb szeglete szépült meg a hajónak, kezdte visszanyerni eredeti formáját. Qwempoi az áru összegyűjtésével foglalkozott. Leltározott, számolt, feljegyzett mindent, amit a hajóra pakoltak. Rengeteg brokot hoztak a gazdák, hiszen ez volt, amely ilyenkor kora tavasszal megérett.
A különös növényt levesbe főzték szerte Handorioban. Ősszel ültették a gazdák, az első hó leeste előtt, majd, mikor tavasszal elolvadt, felszedték. Minél nagyobb hótakaró fedte a földeket, annál jobban megérett. Qwempoi is szerette a broklevest, Amylla nagyon finomat készített. Szúrós szára miatt nehezen pakolták fel a raktérbe, de délre már az összes lent pihent, várva az útra.

Este fele újabb rakomány érkezett. Iinqwe gazda húsz facsemetét hozott, melyet egy tarduni füvesasszony rendelt tőle az előző út alkalmával. Az utolsó fát is elhelyzték a sarokban, majd felmásztak a fedélzetre várva a következő rakományt.
Pakolással telt az egész napjuk. Estére járt, amikor megjelent Zaanyq, az első tiszt. Titokzatos ember volt, aki képes volt eltűnni akkor, amikor dolgozni kellett. Csak reggel, és este lehetett látni, amikor már semmi munka nem akadt. Gyakran órákba telt előkeríteni, amikor szükség volt rá.

Odalépett Qwempoi mellé, és megpaskolta a vállát.
- Gyere barátom, igyunk egy jó bort a fogadóban! - szólt nyájasan.
Ha a hajózáshoz nem is, de az iváshoz jól értett Zaanyq. Törzsvendég volt Torden egyetlen kocsmájában, a Három Hullámban. Minden estéjét ott töltötte, gyakran ki kellett rakni az utcára.
- Inkább haza mennék - mondta neki udvariasan Qwempoi -, a feleségem gamint vágott, pörköltöt készít belőle.
- Édes komám, milyen tengerész az olyan, aki nem kap be egy-két finom pálinkát az első tisztjével? - kérdezte kezeit széttárva Zaanyq.

Qwempoi nem akart ellenkezni. Tudta, hogy az első tiszt fél óra alatt leissza magát, és arra se emlékezne, ha ott helyben felképelné. Rosszkedvűen indult a kocsmába, szíve haza húzta.
A Három Hullám a kikötőtől kétsaroknyira állt, egy romos épület belsejében. Az ajtót félig leszakította egy kevésbé józan vendég előző este. Blanownak, a kocsmárosnak még nem volt ideje megjavítani, csak ledöntötte oldalra, az ablak alá.
Ahogy beléptek, ismerős látvány fogadta őket. Qwempoi ritkán járt erre, de a fogadó évtizedek alatt egy cseppet sem változott. Jobboldalon hosszú pult húzódott, mögötte különböző boros, sörös, és pimlis hordók sorakoztak. Másik oldalán merőlegesen padokat helyeztek el, mellettük tengerészek iszogattak, és különféle nótákat kántáltak.
- Üdvözlöm az urakat! - üdvözölte a jövevényeket Blanow - Mivel szolgálhatok?
- Egy jó nagy korsó sört kérek, - szólt az első tiszt - Qwempoinak pedig…
- Egy kis pohár pimlit - fejezte be a fedélzetmester, majd Zaanyqhoz fordult. - Nem bort akartál inni?
- Bort ünnepkor iszunk, búfelejtésre a sör a legjobb - válaszolta.
Qwempoi nem firtatta, Zaanyq bajának okát, inkább csak megragadta pimlispoharát, és leült az egyik padra, és fáradtan meredt a poharára. Ekkor vette csak észre, hogy Iinqwe gazda egyik facsemetéje felsértette alkarját, hosszú csíkban lehorzsolta bőrét.
- Mihez kezdesz majd? - kérdezte az első tiszt megtörve a csendet.
- Mikor? - nézett rá értetlenkedve Qwempoi.
- A fuvar után, két hét múlva.
- Nem értelek.
Zaanyq nagyot húzott korsójából. Böfögött egy halkat, majd megtörölte száját. Rendelt még egy korsót Blanowtól, majd ismét a fedélzetmesterhez fordult.
- Defre nem mondta? - kérdezte.
- Azt mondta, hogy én kormányzom a hajót, mert Viilo megbetegedett.
Nevetés tört ki az első tisztből. Inkább volt keserves, mint örömmel teli.
- A vén bolond! - kacagott.
Qwempoi semmit sem értett.
- Ez lesz a Hajnalcsillag utolsó útja. - mondta hirtelen komolyra váltva Zaanyq.
- Hogy mi? - csodálkozott a fedélzetmester.
Szíve hatalmasat dobbant. Hirtelen megingott, de pillanatok alatt észhez tért. Gyanúsan nézett az első tisztre, aki komolyan nézett vissza rá. „Ez nem tréfa, és még csak nem is részeg.” - gondolta.
- Nincs nyereségünk - mondta komoran. - Egyre kevesebb árut viszünk, amit hozunk, azt pedig nem tudjuk eladni. Az utolsó két fuvar még mindig a hajóstársaság pincéjébe vesztegel, mert a kutyának nem kell. Nem tudjuk kifizetni a matrózokat, ingyen pedig bolondok lennének dolgozni.
- De hisz csak ma több árut pakoltunk be, mint a legutóbbi fuvarkor összesen - érvelt Qwempoi. - Ha ezt eladjuk Tardunban, akkor abból fedezni tudjuk az út költségeit.
- Mindenki tudja, hogy ez lesz az utolsó út, ezért pakolják tele a hajót - rázta a fejét Zaanyq.
- Mindenki? - fakadt ki a fedélzetmester. - A parasztok tudnak róla, csak én nem?
- Sajnálom, azt hittem a kapitány beszélt veled.

Qwempoinak összeszorult a szíve. Tehetetlennek, és szörnyen becsapottnak érezte magát. Hamarosan fia születik, most nem veszítheti el a munkáját.
- Mihez kezdesz? - kérdezte ismét az első tiszt. - Wegew tapasztalt tengerészeket keres halászhajóira.
- Én nem halász vagyok! - mondta dühösen Qwempoi. - Én a Hajnalcsillag fedélzetmestere vagyok! Ez a hajó az életem, nem hagyhatom veszni!
- Sajnos nincs más választásunk - válaszolta higgadtan. - Tardunban egyre kevésbé szeretik a máshonnan érkezőktől. Félnek az idegenektől, félnek az ellenségtől. A kereskedelmi útvonalak megszűnnek, mindenki magának termel. Én azt mondom, barátom, hogy szolgálj Wegew valamelyik hajóján, vagy vásárolj egy kis földet a határban.
- Én meg azt mondom neked, barátom - mondta idegességgel kevert gúnyos hangsúllyal Qwempoi -, hogy nem ez lesz a Hajnalcsillag utolsó útja. A tengerre!
Felemelte pimlispoarát, majd egy kortyra megitta tartalmát. Visszacsapta az üres üveget az asztalra, és köszönés nélkül kirohant a fogadóból.

Futva indult a kikötő felé. Lelkében különös érzések kavarogtak, de egyik sem tört elő határozottan. Kölönös érzés volt. Nem tudta, hogy mit kellene tennie, de bármire képes lett volna, hogy Hajnalcsillag továbbra is a habokat szelje. Megkerülte a házakat, könnyed lendülettel közeledett a kikötő felé. Az utolsó házsor mellett is elhaladt, amikor a naplemente halovány fényében meglátta a felhők felé törő vitorlákat, közülük is a legmagasabbat.
Elindult a Hajnalcsillag felé, tudta, hogy Defre mindig kabinjában alszik, és csak italozni hagyja el a hajót. Beszélnie kellett a kapitánnyal, tudni akarta, hogy mi az igazság abban, amit Zaanyq mondott, kérdőre akarta vonni, amiért ezt eltitkolta előle.
Könnyeden futott fel a fedélzetre a pallón. Kikerülte a megbontott részeit a deszkázatnak, majd a kapitány kabinja előtt állt meg. Nem kopogott, halkan benyitott. Lába megmerevedett a látványtól. Egész teste megkövesedett, nem mert mozdulni, a látvány magával ragadta.

A szobában minden szétborulva feküdt. Az összes polcot felborították, összetörték. Az ablakokat bezúzták, az iratok szétszóródtak. Minden véres volt. Kormos Defre vére befedte az egész szobát. A kapitány megcsonkítva feküdt az ovális asztal tetején. Karja és lábai hiányoztak, mintha valami vadállat szakította volna le. Hátára fektették, melkasát felnyitották, bordái a mennyezet felé meredeztek. Csupán arca maradt sértetlen, ennyi volt, ami arról árulkodott, hogy valaha egy ember volt.
Qwempoi gyormra felfordult. A látvány mellé párosult egy iszonyatos bűz. Öklendezett, érezte, ahogy gyomra megfeszül, és hánynia kell. Nem tudta mitévő legyen. Teljes tudatlanságban állt. Fájdalmas érzésekkel keveredett az egyre csak előtörő düh. „Ki tette ezt, és miért?” - kérdezte magától.
Akaratlanul is keresgélni kezdett. Szemeit könnyek lepték el, teljesen elkeseredett. Az iratok között matatott, de semmi érdekeset nem talált. Hátat fordított a halottnak, úgy pásztázta a földre szórt papirosokat. Nem tudni mennyi időt töltött el így.
A zár kattant, Qwempoi izmai megfeszültek. Szeme az ajtóra szegeződött, majd mozdulatlanul valami fegyver után kutatott. Újabb kattanás, és halk mormolás hallatszott a fedélzetről. „Visszatértek.”

Tekintete megakadt a kabinfalon lógó díszkardokon. Egy gyors, szinte hangtalan mozdulattal szökkent oda, és leakasztotta a szegről a fegyvert. Jobb kézre fogta és felkészült a legrosszabbra. Soha nem harcolt még, de most úgy érezte, hogy egy nagyobb sereggel is elbírna.
Újabb kattanás.
A zár kinyílt, és az ajtó nyikorogva feltárult. Qwempoi várta a fenevadat, izmai megfeszültek, kezein az erek kidagadtak.
- Ott van, elfogni! - üvöltötte egy ismerős hang.
Két tengerész lépett a kabinba, a fedélzetmester mindkettőt ismerte. Egyikük Barq volt, a másik Qewwe a második tiszt. Kezükben egy-egy tőrt tartottak. A halvány fény megvilágította arcukat, látszott, hogy csodálkoznak, amint megpillantották Qwempoit.
- Te? - ámult Barq.

A fedélzetmester meg se bírt szólalni. Hirtelen gyanúsítottá vált. Ott állt a kibelezett tetem mellett karddal a kezében, haraggal szívében. Ennél több bizonyíték nem is kellett. Émelygett, de talpon maradt.
Az iménti hang gazdája belépett a kabinba. Alig rajzolódtak ki arca körvonalai, de Qwempoi így is felismerte. Zaanyq volt az, aki hasonló meglepetéssel fogata a fedélzetmestert, mint az előző két tengerész.
- Gyilkos! - üvöltötte.
- Én nem! - mentegetőzött Qwempoi. - Így találtam.
Zaanyq bizalmatlan tekintettel pásztázta az előtte álló izzadságtól nedves férfit. Izmai megfeszültek, szemei alig láthatóvá szűkültek össze.
- Nézd! - mutatta neki hevesen Qwempoi - Nem véres a kard! Nem én tettem, hidd el!
Az első tiszt csak hümmögött egyet, nem szólalt meg. Továbbra is szigorúan nézett, körbe-körbe járkált a kabinba. Szemét nem vette le a fedélzetmesterről.

- Zaanyq, kérlek! - vette könyörgőre Qwempoi.
- Minden okod megvolt rá - mondta halkan az első tiszt. - Féltetted a munkád, ezért dühből végeztél a védtelen, öreg Defrével.
- Ez nem igaz! - kiálltotta keservesen Qwempoi. - Valóban féltettem a munkám, és tényleg ezért jöttem a hajóra, de amit itt láttok, az nem az én művem. Beszélni akartam a kapitánnyal, tőle is hallani akartam a hírt, tudni akartam, hogy miért titkolta el előlem. Benyitottam, és ezt találtam. Nem látjátok? Még most is remeg a térdem.
- És a kardot mivel magyarázod? - kérdezte most Barq.
- Amikor jöttetek, azt hittem, hogy a gyil…
Nem folytathatta, mert hatalmas robajjal beszakadt a frissen épített tatfedélzet, beomlott a kapitány kabinjának plafonja. A deszkák ropogtak, és törmelék hullott a bent állók fejére. Kezükkel próbálták védeni fejüket. Egy leszakadó gerenda Qewwe nyakára esett. Abban a pillanatban eltört a nyakcsigolyája, és holtan esett össze. Rémülve néztek rá társai. Tehetetlenül álltak, apró tengerészkéseiket markolva.
- Mi volt ez? - nézett felfele a csillagos égre Zaanyq.
- Nem tudom. - habogta Qwempoi.

A halott második tisztre tekintett, aki a kapitány teteme mellett feküdt. Lábai megmerevedtek, szíve a torkában dobogott. Érezte, ahogy erei lüktetnek, és mindenre érzékenyebb lett. Hallotta az apró neszeket, a sápadt holdfényben mindent látott.
Egy árny suhant el felettük. Valami hatalmas test, de nem tudta megmondani, hogy mi lehetett. Két kézre fogta a vékony díszkardot, erősen markolta, és felkészült a legrosszabbra. Egy tárgy suhant felé. Valami apró hideg tárgy, ami suhanva szelte a levegőt. Elsüvített, füle mellett, és betalált. Egyenesen Zaanyq szívébe fúródott az apró dobókés. Az első tiszt hörögve esett össze. Utolsó erőfeszítésével még kihúzta a fegyvert melléből, majd arccal a padlóra esett. Vállát beverte az egyik eltört gerendába, de ezt akkor már nem érezte.
- Meneküljünk! - kiálltotta Barq.

Qwempoi nem szólalt meg, de teljesen egyetértett a matrózzal. Hirtelen meleg csapta meg az arcukat. A levegő hirtelen felforrósodott, majd fény gyúlt az éjszakában. Egy lángcsóva csapott elő a levegőből, és tüzes labdaként zuhant a Hajnalcsillag fedélzete felé. Hatalmas robajjal csapódott be, porrá zúzva a hajópadlót. A vitorlák azonnal lángra kaptak, a sűrű éjszakát felváltotta a vakító lángok ragyogása.
- Erre! - üvöltötte Qwempoi. - Gyorsan!
A kabin vége fele indult, ahol valamikor díszes üvegek sorakoztak. Lenézett a mélybe, valahol a távolban sötéten hullámzott az óceán. Magasabban voltak, mint gondolta. Mögöttük lángok, előttük a tenger és a mélység.
- Ugorjunk, mielőtt szénné égünk! - kiáltotta, de ekkor már nem volt kinek.

Hátranézett, és csak a lefejezett Barq holttestét látta. Hátán végigfutott a hideg, de nem ért rá gondolkozni. Egy nagy ugrással átrepült a párkányon, és már esett is le a tenger felé. Végtelennek tűnő zuhanás után hatalmasat csobbant a hideg vízbe.
Zihálva mászott ki a parton, majd futva indult fel a hegyre. Még egy gyors pillanatra visszanézett a lángoló Hajnalcsillagra. Bokrokon átugrálva, fákat kikerülve szaladt előre. Fülében és torkán ütemes dobogást érzett, és egyre gyorsabban szedte a lábát. Átgázolt egy csipkebokron, mely szétszabdalta vizes vékony vászonnadrágját, s felsértette a bőrét.

Messzire nézett, házuk irányába, de nem látott tisztán. Kidörzsölte szeméből a sós vizet, és az azzal keveredő könnyeket, majd újra megpróbálkozott. Mintha felsejlett volna lakása körvonala valahol a távolban, apró, halkan pislákoló kandallótüzével, de nem merte biztosra venni, inkább még jobban szaporázta lépteit.
Hamar odaért, és mindent úgy talált, ahogy reggel hagyta. Hatalmas kő esett le szívéről, most tudott igazán fellélegezni. Rögtön benyitott a házba, és meglátta az idegesen kötögető Amyllat.
- Hol voltál? - kérdezte szigorú tekintettel.
Mikor Qwempoi belépett a szobába, az asszony szava elakadt. Megpillantotta ázott, több sebből vérző, szakadt ruhájú férjét, arca elsápadt, halk sikoly hagyta el a torkát.
- Mi történt veled? - kérdezte rémülten.
- Majd elmondom - lihegte Qwempoi. - Most indulunk.
- Hova?
- El innen.