Történetek

- Bocsánat, hogy megzavarom, de én a kiutat keresem.
- Vége – szólt halkan az öreg. – Most szólhatsz hozzám, ha még itt vagy.
- Jó napot. Én Gee Gaude vagyok, Németország egyik szegénye, de majdnem a királynál szolgáltam, amíg a magyarok el nem raboltak. És most keresek egy öregasszonyt, és egy csoport szegény embert. Véletlenül nem láttál erre, kedves remete?
- Nem.
- Oh, köszönöm. Akkor, viszlát.
- Ne menj! Van mondani valóm számodra. Legközelebb, ha látsz...

- Mi vagyunk a Kitaszítottak. Mind valami megbocsáthatatlan bűnt követtünk el a fajtánk ellen. Büntetésül nem tartozunk sehova. Csak mi vagyunk magunknak, a saját kis klánunk. Te pedig tökéletes anya leszel, hogy még több tagot számlálhassunk, és egy nap legyőzhessük a többi vámpírt!
- De… én nem akarok közétek tartozni... - suttogta a rémült fiatal lány.
- Már megint feleselsz, mikor nem kérdeztünk? - ordított a főnök és egy nagy pofont adott Natashának. - Nincs választásod!...

Én történetesen hegedűművész vagyok. Nemcsak a munkám, hanem a hivatásom, az életem. Én egy olyan színházban dolgozok egy szimfonikus zenekarral, ahol nemcsak komoly, hanem modern zenét is játszunk, ez persze a darabtól függ. A helyünk közvetlen a színpad előtt van, de a nézők nem látnak, mert úgymond ilyen "bemélyedésben" vagyunk. A csapatunk 88 tagból áll. Többek között hegedűsökből, brácsásokból, csellósokból, bőgősökből, trombitásokből, dobosokból, zongoristákból, furulyásokból,...

Jöttek a magyarok. Úgy látszott, hogy ezt a papírt a magyarok megtalálták, és eldobták. Most pedig követik őket a magyar lovas horda, mert visszaértek. Futni kezdtek, el az erdő felé. Ott elakadtak egy nagy, óriás fába, és mögé bújtak. A magyarok nem vették észre a kis csoportot a fa mögött, és ezért visszafordultak. A többi rab meg már rég megszökött, úgyhogy a magyarok elbukták a rabokat.
Julle alig tudott szaladni, és lemaradt. Visszament érte Gee, de őket visszarabolták a magyarok,...

Előveszem a hangszert.
Dobog a szívem. Nem ronthatom el.
Már vagy fél 5 lehet. Még mindig sötét. Végiggondolom az első felvonást.
Rezzenéstelen arccal kell, se mosoly, se sírás. Ne legyen túl színpadias.
Realizmus.
Az előadás nemsokára kezdődik. Hajnali felvonás.
A kocsi halkan dorombol alattam. Pedig egy régi szar. Vagy csak én nem figyelek rendesen.
Mer hát ezért megy a rádió. Eltereljen. Ne nézzem az utcát. A sok tántorgó tizenéves kis buzit....

- Szóval az a terv, hogy miközben őrváltás lesz, elmennek, és akkor hirtelen a rabság fele elfut. A többiek megvárják, amíg utánuk nem szaladnak. Ők észreveszik, és utánunk futnak. Van itt közel egy erdő, ahol elrejtőzhetünk. Az első csoport odamenjen, én ott leszek. Az első csoportban. A másodikban, édes bátyám, Perke lesz a vezető. Perke kiváló vívó, és harcos. Lovagnak szeretne tanulni, de mivel szegény emberek vagyunk, ezért nem valósítható meg. Tudtok futni, igaz?

És kérlek, bocsáss meg, tényleg bocsáss meg nekem, amiért nem úgy cselekedtem, ahogy vártad! De amikor ott feküdtél az ágyamon mindenféle ruha nélkül, nem tudtam uralkodni magamon. Annyira gyönyörű voltál! Ahogy mozgott a hasad, amikor lélegeztél, ahogy jóleső borzongás futott végig rajtad, amikor hozzád értem, ahogy a holdfény csillogott a szemeidben… akkor vált biztossá számomra, hogy soha, de soha többé nem engedhetlek el...

Ülök a sötétségben, egy elhagyatott szoba sarkában. Csend van, csak saját mély sóhajaim hallom. Érzem az egy perccel ezelőtt elfújt gyertya illatát. Szinte a tüdőm mélyére beszívom meleg illatát. Hirtelen szemem előtt elvillan egy gyors fénysugár. A villám. Megdörren az ég. Fúj, fúj a szél, süvít...

- Nagy hibát követtünk el – folytatta a kedves hang birtoklója. – Előbb hoztunk el téged, mint lehetett volna. 5 perccel. 5 perc maradt volna még az életedből, mikor átjöttél hozzánk.
- Az életemből? 5 perc? - motyogtam szinte érthetetlenül.
- Igen. Meghaltál. Csak 5 perccel később, mint ahogy a lelked ide került. Óriási hiba, melyet még sosem követtünk el. De a te életed, neked kell eldöntened: kéred-e még azt az 5 percet? De döntésed úgy kell meghoznod, hogy nem mondhatjuk...

- A fiút nem hajlandóak arra az 1 hónapra visszavenni az otthonba… - hangja halkan üti meg a csendet, én pedig megint kezdek egyre idegesebb lenni. MIÉRT PONT ÉN!?
- És nekem mi közöm van ehhez?
- A fiút kirabolták… Vannak sérülései, de azok nem annyira súlyosak. És kell a hely a többi betegnek… És esetleg arra gondoltunk, hogy nem tudná e elszállásolni esetleg egy hónapig, amíg be nem tölti a 18-at…
- Mi van?! – ismétlem meg a legmérgesebben a kérdést. Hogy ezt a kölköt...