5 perc

5 perc

Halk suttogás… szárnycsapások… léptek… Zúg a fejem. Ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. Miért nem megy? Hol vagyok? Mi történik? A kétségbeesés egyre jobban úrrá lesz rajtam, végigfut a testemen, mintha fokozatosan mártanának a jeges vízbe.
Szárnyak hangjait hallom, mintha egy madárraj körözne felettem. Egyre közelebb jönnek, már a levegő is mozog, érzem az arcomon, szinte hozzám érnek. Aztán csend. Érzem, ahogy állnak és néznek. Néma csendben. Ez a csend rémisztőbb, mint a szárnyak. Nyitni akarom a szemem, de nem bírom. Kiáltani szeretnék, de a hangom némább, mint a csend, ami körülvesz. A testemben nincs erő, meg akarok mozdulni! Ki akarok szabadulni! Kik vagytok? Mit csináltok velem?

Aztán halk suttogás. Emberinek tűnő beszéd. Tehát nem madarak. De mit akarnak, mit csináltak velem? A fülem zúg, nem bírom kivenni a szavaikat. De tudom, érzem, hogy rólam beszélnek. A testem forróság önti el, hirtelen a jégből tűzbe borul. Éget ez a forróság, úgy érzem, lángolok. Egyre könnyebbnek érzem a magam. A fülem már kevésbé zúg, néhány szót ki tudok szűrni. Többen vannak, legalább három különböző hang, és rólam beszélnek. Egy mély, számomra mégis érthetetlenül megnyugtató hang az, amiből a legtöbbet ki tudom venni:
- …korán …hiba …mindenképpen jelenteni kell…
Egy másik, vékonyabb hang, mintha vitatkozna az előbbivel:
- …nekünk kell megoldanunk… nem tudhatják meg…
A harmadik hang, ami egy kisfiúéhoz hasonlított, csak morgott, vagy én nem tudtam kivenni szavait.

Újra éreztem az arcomban a szelet, hallottam a szárnyakat, és ismét a nyomasztó néma csend vett körül. Nem tudom mennyi idő telt el, a testem a forróságból a jégbe, a jégből a forróságba hullámzott, és nem engedelmeskedett akaratomnak. A fülem már nem zúgott, tisztán hallottam, ahogy ismét szárnyak csapdosnak, hallottam a már ismerős hangokat, de mintha lenne köztük még egy, egy ismeretlen, aki mintha nemcsak a hangjával, hanem már a puszta jelenlétével is megnyugvást, erőt, könnyebbséget sugározna. Eddig ismeretlen érzés lett rajtam úrrá, a félelmem elmúlt, a testem megnyugodott, és engedelmeskedett. Nyitottam a szemem, de a hirtelen felismeréstől, hogy az alá veti magát az akaratomnak, nyomban vissza is zártam. Ekkor megszólalt a hang, melyet eddig nem hallottam, és amely ismeretlen erőt sugárzott. Émelyítő volt, szavai az egész testem átjárták. Már nem féltem.

- Nyisd ki a szemed kedves. Nem szabad félned. Erősnek kell lenned. Szörnyű hiba történt…
Szemeim önkéntelenül is kinyíltak, de nem hittem nekik. Azt hittem, ez csak egy álom, és mindjárt felébredek. Felültem, kinyújtottam a kezeimet, és megérintettem őket. Megrémültem, azt hittem, az álomban nincsenek testi érzések, de én éreztem a szárnyakat, az arcát…egy angyal…nem is egy, négy angyal…A már ismerős, három hang, és az új, megnyugvást hozó tulajdonosai.
- Nagy hibát követtünk el – folytatta a kedves hang birtoklója. – Előbb hoztunk el téged, mint lehetett volna. 5 perccel. 5 perc maradt volna még az életedből, mikor átjöttél hozzánk.
- Az életemből? 5 perc? - motyogtam szinte érthetetlenül.
- Igen. Meghaltál. Csak 5 perccel később, mint ahogy a lelked ide került. Óriási hiba, melyet még sosem követtünk el. De a te életed, neked kell eldöntened: kéred-e még azt az 5 percet? De döntésed úgy kell meghoznod, hogy nem mondhatjuk el, hogy történt. Hogy hogy haltál meg.

Nem értettem. Döntenem kell az életemről, ami már nincs? Néztem a kedves hangú angyalra, aztán a másik háromra. Az arcuk csak sajnálatot tükrözött, választ nem kaptam belőle. De hát az én életem! Az az 5 perc is az én életem! Meg kell tudnom!
- Vissza kell mennem! Tudnom kell! – szinte ordítottam.
- Rendben –mondta teljes nyugalommal az én kedves angyalom. – De lehet, hogy fájdalmas lesz. Ha ott vagy, nincs vissza út. Az 5 perced le kell élned.
- Muszáj tudnom. Tudnom kell, hogy haltam meg! –válaszoltam most már sokkal nyugodtabban.

Aztán elsötétült minden. A testem ismét nem mozdult. De most nem az akaratomnak állt ellen. Egy faoszlop feküdt rajtam keresztben, mely lebénított. A szemem nem tudtam nyitni, de nem az engedetlensége miatt, hanem mert marta a füst. Körülöttem minden égett, emberek sikoltottak, menekültek. Most már emlékszem! Az épület, melyben dolgoztam kigyulladt. Menekülni próbáltam, az emberek egymást taposták. Aztán hatalmas robbanás. Lebénultan néztem, ahogy a hatalmas oszlop dől felém. Még csak fájdalmat sem éreztem. Néztem a füstöt, a kétségbeesett embereket, és mosolyogtam. Köszönöm angyal! Köszönöm neked azt az 5 percet!