Anonymus nagyapja - 2. fejezet - Térkép

Sírt az egyik őr. Az, amelyiken Julle az ibolyát látta.
- Gyere! Siessünk!- kiáltja halkan testvérének Perke.
- Nem. Vajon miért sír? HÉ! Nem oszlunk két csoportba?
- Tényleg. Akkor meg te vagy az első csoport még mindig!
- Jó, de várj! Mit is mondtál Julle? Ezen a magyaron láttad az ibolyát?
- I-igen. - felelte félénken.
- Akkor a felesége. Ez egy kivételes magyar. Érzékeny lelkű.
- Jó, én vezetem az első csoportot.
- Nem, megyek.
Futottak, ahogy csak bírtak. Megálltak, és a földön valamit észrevettek.
"És a német királynak, íme odaadom ezt a papirost. Egy térkép a birodalmáról, a hegyközben senki sem uralkodik. Néhány évszázad, és jön a…"
- Ez egy térkép. És ki fog jönni néhány évszázad múlva? Mikori? Megnézzük. Hétszáz…hetven…három…nem hat…vagyis hét…kilenc? Olvasd el bátyám!
783
- Hétszátnyolcvanhárom.
- Tavalyi? Azta!
- Itt van egész Németország, Róma, Anglía, Franciaország, és a…- itt elakadt Getie - Hegyköz. Ahol vagyunk. Itt vernek tábort a magyarok? És vajon őket írta le, hogy jönnek pár évszázad múlva?

Jöttek a magyarok. Úgy látszott, hogy ezt a papírt a magyarok megtalálták, és eldobták. Most pedig követik őket a magyar lovas horda, mert visszaértek. Futni kezdtek, el az erdő felé. Ott elakadtak egy nagy, óriás fába, és mögé bújtak. A magyarok nem vették észre a kis csoportot a fa mögött, és ezért visszafordultak. A többi rab meg már rég megszökött, úgyhogy a magyarok elbukták a rabokat.
Julle alig tudott szaladni, és lemaradt. Visszament érte Gee, de őket visszarabolták a magyarok, és visszahurcolták.
- Ezt velem tenni? Majdnem szolgáltam a királynál. Ilyet, ez szégyen!
- Ne- köhint - nyavalyogj már! Örülj, hogy élsz! De még meddig…

Azonban elakadtak. Mert látták, hogy hol vannak. Nem a „magyar rabszálló”-nak elnevezett helyre, hanem egy másik, sokkal népesebb, állatokkal, emberekkel teli helyre.
És akkor látták…
- Az Álmos?
- Nem, szerintem Vandu.
- Csicsokijsuhsov!
- Ááááá! Remek.
- Tud németül?
- Azt hiszem. Ez halandzsa szerintem, és értjük.
És akkor leszúrták, akit értettek, Vandut.
- Az utolsó érthető reményünk! Most mi le…
Elhurcolták őket, és elvitték messzire egymástól.
Másnap este Kate és Loe veszekedtek.
- Hol van Julle? És Gee?
- Hová mentek, merre?
- Ajaj, és ha elkapták?
- Ne gondolj folyton a legrosszabbra!
- De mi van, ha tényleg…
„Néhány évszázad, és jön a…- mit jelenthet ez? Mi jön néhány évszázad múlva? 100 év, nem néhány évszázad…"- gondolkozott Getie.
- Biztos nem rabolták el! Gee nem olyan! Őt nem lehet elrabolni csakúgy.
- De ha Julle van a hátán, vagy a vállán?
- Akkor…
- Na?
- Akkor elkapták, ha annyira akarod…
- Én nem akarom…!
- Ne veszekedjetek!- szólt közbe Perke. – csönd Kate, csönd Loe! Légy szíves. Most sokkal fontosabb dolgunk is van. Bevezetni az ételszükségleteinket.
- Nekem az megy.
- Nekem is. De nekem jobban.
- Nem is! Figylej…!
- Mondom elég!

Ez akkora zajt csapott, hogy a legközelebbi ágról, és vagy 20 méterre lévő ágak zörrentek, és elszálltak róluk a szárnyasok. Félelmetes volt éjszaka az erdő. Sötétek voltak a fák, a bokrok nem látszottak, és zörrent néha az avar. Valószínű, hogy kis állatok mozogtak, mászkáltak ott. De akkor is, nagyon félelmetes volt az a hely.
Zörrent a fák közt valami. Sötét alak, nem látszik belőle semmi. Csak kivehető belőle egy emberi alak.
És akkor előbújt a sötétfák közül.
- Isten hozott a Hegyközi- Sötéterdőben. – szólt egy nagy szakállas öregember. - Mit kerestek itt, külvilágiak?
- Mi csak vissza szeretnénk jutni Németországba, a német király elé, egy papír térképpel. Csak az országok vannak rajta. Az erdő nincs rajta, de itt vagyunk, a Hegyközben.
Az öreg szakállas végigfutotta magát a szövegen, és elmosolyodott.
- Maga amúgy mit keres itt?
- Itt lakom.
- Hogyhogy? - bátorodott Kef.
- Egy remete erdőben is lakhat nem? Meg mellesleg én Istent szolgálom.
- Egy remete? Nem lehet igaz! Tud segíteni?
- Talán. Németország? Hát!- mosolyodott. – Meg lehet oldani. De én is veletek tartok. Jut eszembe, tudok kicsit jövendölni is.
- Tényleg? Akkor ezt megfejtheti! ’Néhány évszázad, és jön a…’ Mi jön?

A remete nem válaszolt, csak mosolygott.
- Gyertek, mutatom az utat. De vigyázzunk a magyarokkal.
- Már kikerültük néhányszor őket. Erről jut eszembe. Nem láttál két szegényes embert errefelé?
- Gee és Julle? Julle öregasszony, és Gee meg egy fiatal legény?
- Igen, igen. – kapott a szón Dave.
- Hát, elmesélhetem.
- Jó, jó! Meséld!
- Jó. Akkor…