Promesse de 3o Jours II~

Percek… Nem, órák telnek el…
Csak állok a nagy fehér gyógyszerszagú épületben, és az automatát bámulom, mivel más értelmes lelket nem találok. Mindenhol nyögdécselő emberek, és ettől a helytől kiráz a hideg. Nem tudom miért, talán a tudat, hogy egyszer én is itt végzem tűkkel a karjaimban, egyszerűen az őrületbe kerget… És egyáltalán mégis mit keresek itt!? Behoztam őt nem? Akkor miért nem engednek el? Miért kellett megadni az ÉN adataimat, amikor őt vették fel a betegek közé…
Abszolúte semmi közöm sincs hozzá, akkor mégis miért kell poshadnom? Már régen bulizhatnék, ezer más dolgot csinálhatnék. Ehelyett ácsorgok itt, és mint egy ideges férj, hozzátartozó vagy akármi, nézek percről percre egy hófehér ajtóra, és folyamatosan cigire vágyom, meg arra hogy minél hamarabb eltűnjek innen. Isten viszont vagy nincs, vagy nem fogad túlságosan a kegyeibe, mert meg se moccintja azt a szürke színű rohadt kilincset.

Mi lenne, ha simán lelépnék? Óvatosan körülnézek, mire a folyosón ácsorgó nővérke, egy apró meg ne merd tenni pillantást vet rám, és rögtön leteszek a dologról, ártatlanul visszafordulok az ominózus ajtó felé, és azt kezdem bűvölni. Nem moccan. Hát igen, úgy látszik a varázslói képességeim is erősen csődöt mondtak, ahogyan a türelmem is… Már éppen újabb kísérletet tennék arra hogy eltűzzek innen, amikor kinyílik a baljóslatú ajtó, és egy fehérköpenyes, csöppet sem bizalom gerjesztően kinéző fószer mászik ki rajta. Ahogy megpillant, megrebben a szája sarka, majd tök tárgyilagosan jön oda hozzám, majd megköszörülve torkát jelzi, hogy ő milyen halál fontos pozíciót foglal el ebben az épületben, és hogy kutya kötelességem most rá figyelni. Én pedig csak úgy nézek rá, mintha egy kurva unalmas előadást tartó apóka lenne… Bár igaz, még bele sem kezdett a mondandójába. Látszólag már a pillantásommal is megsértem, mivel éppen szóra nyíló száját becsukja, és újra meg újra végigmér. NA ilyet nem játszunk…

- Jól van?
- Hozzátartozója? – annyi köze volt az ő kérdésének, az enyémhez, mint kacsának a seprűhöz. Megrázom a fejem, és ebbe a mozdulatba elrejtem azt az üzenetemet is, hogy el akarok innen menni.
- És nem tudja esetleg a nevét?
- Idefigyeljen, a kezemben esett össze a munkahelyem előtt! Fogalmam sincs, hogy hívják honnan jött! Semmit nem tudok róla… - szúrom le rögtön, csak hebeg habog, én pedig nem zavartatom magam. – Mi van vele!? Elmehetek vagy sem?
- Elég erősen beverte a fejét, de ettől eltekintve könnyebb sérülései vannak… Zúzódások, horzsolások… - Néz végig a kezében lévő lapon. Elég balek lehet, ha ezt a megállapítást is onnan olvassa fel. És még orvosi diplomát is adnak neki… Ilyet én is tudok.
- És? – Siettetem, mikor látom hogy csodára vár.
- Alszik… - Legszívesebben ráhorkantanék, hogy nem mondod bazdmeg!? De hát öregebb nálam, és ez egy kórház. Ki tudja, hogy mikor lesz rájuk szükségem...És nem akarok magatehetetlenül szarban fetrengeni csak azért, mert beszóltam egy orvosnak.
- Akkor mehetek ugye? – már éppen indulnék meg, de az orvos nem moccan. Csak nagy szemeket mereszt rám, miért van ennyire mehetnékem. Hát szívesen ecsetelném neki más körülmények között, de sajnos most sem kedvem, sem erőm, sem pedig időm nincs rá…
- Az a helyzet hogy nincs elég kritikus állapotban ahhoz hogy itt tartsuk… - Köszörüli meg újra a torkát, de amit mond utána az teljesen a padlóra küld.
Mi a faszom!? Nincs elég kritikus állapotban!? Ha valaki nincs életveszélyben, akkor már nem is kell bent tartani!? Mégis milyen kórház ez!?

- Micsoda? Nincs elég kritikus állapotban? Törjem ki a nyakát is vagy mi? – Csattanok fel most már tényleg. Kicsit össze is ugrik partnerem, aztán tördeli kezdi a kezében lévő űrlapcsomót, nekem pedig spontán röhöghetnékem van. Ez beszarás…!
- Mivel maga hozta be, Önre kell bíznunk… Sajnos nem tudjuk sem a beteg nevét, sem azt hány éves, és hogy hol lakik… Nem gyakran csinálunk ilyet, de sajnos nem tudjuk kideríteni, hogy kicsoda. Az iratai nincsenek nála…
- Hát járjanak utána…! – egyre mérgesebbé válok. Mégis miért ilyen tehetetlenek? Akkor nem is lehet vele semmit csinálni ha nem tudnak róla semmit!? Vizsgálják meg!
- Monsieur ez nem ilyen egyszerű… - Az orvos próbálna nyugtatgatni, de sajnos nagyon rosszul teszi. Most már tényleg itt hagyom ezt a kócerájt!
- Nem vigyázok egy halál idegen kölyökre, csak azért mert az a szerencsétlen az én kezeim között esett össze! Ennyi erővel már nem is lehetne segíteni egyetlen emberen sem csak akkor ha hazaviszem, mint valami menhelyről a háziállatot! – Most már tényleg nem bírom. Úgy üvöltök rá az orvosra, hogy az ijedtében hátraugrik, és kishijján hátra esik. Mikor végre hagyom szóhoz jutni megrökönyödötten néz rám, és azt hiszem mindkettőnk fejében egyszerre fordul meg hogy nem akarunk egy szobában lenni egy vizsgálat során.
- Je suis désolé Monsieur, de ilyen eseteknél ezt írja elő a szabályzat… - Most meg a hülye szabályzattal jön. Érzem, ahogyan az öklömbe jól ismert erő áramlik, és már feszülnek is az izmaim, hogy egy jó nagyot behúzzak ennek az idegesítő fehérköpenyesnek. Úgy látszik azért fizetik, hogy az én agyamat húzza most…
- Miféle szabályzat!?
- A mi szabályzatunk uram! – most már ő is felemeli a hangját, és vadul salapálni kezd a karjaival, nálam viszont nem ér el olyan reakciókat, mint én nála. Egy tapodtat sem moccanok, rezzenéstelen arccal nézek rá, és azon agyalok hogy miként lenne élvezetesebb megölni. Már éppen egymásnak ugranánk a kórház kellős közepén, amikor egy nővér robog ki, elkapva a doktor karját, és a fülébe súgva a szót, amit már egy ideje hallani akarok.

- Felébredt… - a doktor szánakozó pillantással rám néz, én pedig elhúzom a számat, és zsebre tett kézzel, a legflegmábban hajolok közelebb hozzá.
- Bemehetek hozzá?
- Be akar? - szó nélkül vágódok be az ajtón, mint valami király az egyetlen baj csak az, hogy nem a királyi lakosztályba lépek be, hanem egy terembe ahol egyetlen egy ágy van azon pedig egy…
Két természetellenes ugyanakkor igéző szempár néz rám rémülten, amitől rögtön megtorpanok. Azt ecseteltem magamban, hogy miként olvasok be ennek a kis bajkeverőnek, hogy miért az én körzetembe esik össze, és miért pont az én karjaimban, de a szemei azok belém fojtanak minden szót. Csak megállok, és hosszú percekre, alig- alig térek magamhoz, majd aztán gyorsan pillanatnyi meglepetésemet kompenzálva veszem fel a rendkívül mérges fapofát, és úgy nézek rá, mint aki meg akarná ölni… Ennél tulvilágibb lényt még nem is láttam. Vérvörös egyenes enyhén hullámzó haja kicsit arcába lógva emelik ki a hófehér inget amiben éppen fekszik… Ehhez társul még a kegyetlenül vakító színű bőr… Tehát ez biztos valami földön kívüli figura lehet…

De nagy szerencsém van! Elkaptam egy ájult félőrültet, aki most olyan rémülten és szótlanul néz rám, hogy nem bírom állni a pillantását. Elfordulok tőle, és kiszúrok a pókhálós sarokrészt a falon, és a legridegebb legérzéketlenebb hanggal rázendítek.
- Te meg ki a faszom vagy?! – kedves kis belépő, a ruha anyaga, ami rajta van, összeroppan, úgy összerezzen a teste.
- Én…én… - Hát a hangjából ítélve abszolúte nem lehetne róla megállapítani, hogy férfi e vagy nő. Kicsit mély a hangja, mégis olyan lágy, nőies édességű hogy az embernek rögtön felhívja a figyelmét. Egy pillanatra visszanézek rá. Tördeli a kezeit, és nagyon gondolkozik… Nagy vicc lesz, ha tényleg nem emlékszik semmire az égegyadta világon. – Nem emlékszem… - Vallja be percek múlva, és érzem a hangján mennyire kétségbe van esve. És tőlem is fél… Úgy remeg, mint a nyárfalevél…
„Szánalmas” – állapítom meg ahogyan összezavarodott tekintetét figyelem. Jobbra balra ugrálnak szemei, kezeit pedig továbbra is tördeli, és amikor egy könnycsepp cseppen az ujjára, komolyan meglepődök. Ez a srác valami beteg, vagy tényleg ennyire ráijesztettem?
- Hékás… - Ülök le az ágyára, mire ijedten hátrébb húzódik. Nem annyira vékony, de a kórházi ruha még így is lóg rajta. Elveszett pillantása beletalál az én tekintetembe, és megdermed. – Nyugi…
- Sajnálom, tényleg nem emlékszem… - kezeivel belemarkol rendkívüli színű hajába, és behunyja a szemét. – Semmire…
- Még az én nevemre sem? – hát persze, majd pont RÁM emlékezne, mikor félkómás állapotban rátaláltam… De azért egy próbát megér nem?
- Ismerem talán? – néz rám feszengve. Ez egy hülye kérdés volt, nem lennék itt, ha nem lenne valami közöm hozzá… A probléma az viszont az, hogy én sem tudom még mi.
- A nevemet mondtad, amikor összeestél… - Válaszolom tettetett nyugodtsággal. Sosem tudtam együttérzést gyakorolni senki iránt sem, pedig néha nagyon szükséges lenne. Mint például most is…

- Je suis desolé mais… - Hát franciául nem felejtett el beszélni az biztos, bár még mielőtt végigmondhatná a mondatot, az orvos ránk töri az ajtót. Nem is baj, így is eleget hallottam már a nem emlékszem kifejezést…
- A neve Racine Massacre… 18 éves lesz a jövő hónapban. Egy Párizsi gyermekotthonból szökött meg elvileg… - Magyarázza nekem az orvos, de nem tudom levenni a tekintetem a sápadt arcról, és a remegő vérfoltos szájról, aki ijedten néz az orvosra, és rám.
- Racine? – Ismételgetem a nevet. Egyetlen Racine nevű modellem sem volt, és még csak nem is álltam kapcsolatban ilyen nevű emberrel.. A vezeték neve sem ismerős, tehát ki van lőve az egész. Biztosan nem ismerem a srácot. De akkor mégis ő honnan… ?Áh, mindegy is… Túl extravagáns ahhoz, hogy modellkedjen nálam!

Szeretem az érdekes embereket, de ez a srác, olyan, mint valami nőies vámpírfiú, akit kivágtak egy horrorfilmből…
- Látom, csak tudnak maguk valamit… - sóhajtok fel kicsit elégedetten. Végül is az ügy megoldódott úgy ahogy. A srác mehet vissza az otthonba, én pedig egy bárba. – Akkor én megyek is… - kihúzok a farzsebemből egy névjegykártyát és a srác kezébe nyomom. Ha nem fognám össze a kezét, kiesne belőle a vékony kártyalap, de percek múlva érdeklődve nézegetni kezdi. – Ez itt a számom, ha eszedbe jutna valami, hogy miért akartál velem beszélni, keress meg… Az árvaházakban azt hiszem, van telefon, nem? – Erre a mondatra sértetten felkapja a fejét, de nem szól semmit. Hátrább lépek és már éppen menni készülnék mikor az orvos utánam szól.
- Monsieur Vouloir, kérem, várjon! – Vállon ragad, én pedig puffogva megállok. Milyen egy fasz vagyok!? Miért is gondoltam hogy ilyen könnyen leléphetek. Már hányingerem van ettől a kórházszagtól. Úgy mennék már… Akkor mégis miért büntet Isten azzal, hogy itt marasztal?!
- Mi van? – akaratlanul is elindulnak az idegrángások a jobb szemöldökömnél, és igyekszek nem az orvosra nézni, hanem le a cipőmre.
- A fiút nem hajlandóak arra az 1 hónapra visszavenni az otthonba… - hangja halkan üti meg a csendet, én pedig megint kezdek egyre idegesebb lenni. MIÉRT PONT ÉN!?
- És nekem mi közöm van ehhez?
- A fiút kirabolták… Vannak sérülései, de azok nem annyira súlyosak. És kell a hely a többi betegnek… És esetleg arra gondoltunk, hogy nem tudná e elszállásolni esetleg egy hónapig, amíg be nem tölti a 18-at…
- Mi van?! – ismétlem meg a legmérgesebben a kérdést. Hogy ezt a kölköt az én nyakamba!? Persze! Még mit nem! Nincs karácsony!
- A fúnak nincs hol aludnia. Minket vennének elő, ha kidobnánk így holnap kora reggel…
- Hát sajnálom – rántom meg a vállam. Nem az én dolgom. És nem akarok bébicsőszködni egy pillanatig sem. Én élni akarok… amíg lehet. Mindketten a srácra nézünk, és elhúzom a számat már a gondolatra is, hogy ez a kis vámpír várna otthon 1 hónapon keresztül nap, mint nap. Előtte kéne elvégeznem minden egyes dolgomat… A szeme láttára cipelném fel az összes egyéjszakás kalandokat, és venném be a „fájdalomcsillapítókat”, aztán az orra előtt vonaglanék fetrengve, mint valami eszét vesztett őrült. Ilyet nem játszunk! Felnézek a neonfényes lámpákra, majd teszek egy lépést.
- Au Revoir Racine… - intek neki búcsúzóul, és azzal a gondolattal lépek ki az ajtón, hogy soha többé nem látom. Nem is baj. A hideg kirázott a tekintetétől, teljesen kész voltam. És azok a vérvörös ajkak… Mindig az jut eszembe, amikor a nevemet kimondta. A forró lehelete…

Sok ember halad el mellettem, amíg odaérek a lifthez. Többségében egyenruhás orvosok, akik vagy egyedül, vagy beteggel mászkálnak. Frászt kapok tőlük. Remélem én sosem kerülök ilyen helyzetbe…
Előre örülök hogy vége ennek az egész tortúrának. Ha azt hiszi hogy nekiállok itt istápolni, csak azért mert a 17 küszöbén van, hát téved! Nem is mondott semmit, csak nézett rám a nagy lilás szemeivel, mintha mindent tudna rólam. Pedig még sosem láttam… Megállok a lift előtt, és türelmesen megnyomom a gombot, majd behunyom a szemem.
„És még csak meg se köszönte hogy behoztam hajnalok hajnalán! Pedig van nekem jobb dolgom is, mint hogy itt legyek…” – Állapítom meg keserű cinizmussal, majd vadul tervezgetni kezdem az éjszakám további részét, de amikor egy vékony kéz rátelepszik a vállamra, majdnem agybajt kapok. Biztos az orvos.
- Mondtam már! Nem vagyok köteles egy kölyökre vigyázni! Az hogy maguk mit csinálnak pedig abszolút… - hadarom, miközben megfordulok, ám megint belém ragad minden szó, amint meglátom az ibolyaszínű csillogó szempárt. Nem is hallottam hogy Racine utánam jött… Biztosan nagyon elmerültem a gondolataimban. De mégis mit akar?
Lassan végignézek rajta, és kicsit lenézően elmosolyodom. Ha idősebb lennél…

Most sokkal élettel telibben néz ki. Arcán pirosas foltok jelentek meg, szemei pedig úgy szikráznak, mintha fel akarnának gyújtani.
- Maga még soha nem volt ráutalva senkire, nem igaz?! – Oh, csak nem mérges?! Még jobban vigyoroghatnékom támad, és megsimogatom az állát.
- Nem, sosem szorultam rá mások segítségére.
- Én viszont rászorulok az Önére…! – hangja teljesen más színben mozog. Dacos, mint egy gyerek, csöppnyi kérés sincs benne, csak követelőzés.
- Felejtsd el a segítségemet… Annál is inkább mert még csak fel sem ajánlottam! - Vágom rá morogva, és cigarettát kezdek keresni. Ez a srác az agyamra megy.
- De azt érzem, hogy nekem emlékeznem kell Önre! – Vágja rá gyorsan, én pedig újra ránézek. Ugyan menjen már!
- Rosszul érzed. Nem vagy te nő hogy hatodik érzéked legyen. – Részemről le van zárva a téma. Kinyílik a lift, én pedig egy aprót bólintva belépek. És… Ő is ott van! Utánam jött… Még ide is… nagy szemekkel nézek rá, ő pedig állja a pillantásom. Mezítláb, fehér ruhákba burkolózva, olyan törékenynek, mégis megrendíthetetlennek látszik, mint valami mennyből letaszított márvány szent. A furcsaszín szemeivel, és véres színű hajával…
- Kérem… - Na, tudsz kérni is? Mily meglepő! Újra megrázom a fejem. Ez kevés… Még mindig kevés.
- Leszállhatnál rólam végre… - Veszem a számba a cigit, ő pedig végignézi, ahogyan meggyújtom, aztán egyik percről a másikra kikapja az ujjam közül, és mélyet szippant bele.
- Neked ezt még nem lenne szabad! – Üvöltök rá, de nem rezzen össze. Gonoszul elvigyorodik, és egy szívás után levágja a cigarettát a padlóra, és mezítláb simán rátapos. Ez megőrült!? A cigim!
- Vigyen magával! –Szólal meg újra halkan, belőlem pedig kitör a méreg.
- Még is mi a faszt kezdenék veled?! – Ordítok, és az se zavar hogy az egész kórház hallja. Őt sem különösebben, ami viszont engem zavar. Rátenyerel a stop gombra, közelebb húzódik hozzám, és újra a szemeimbe néz. Szinte lángolnak a lilás szemek.
- Idefigyeljen…! 1 rohadt hónap múlva 18 leszek. 1 nyavalyás hónap! 30 nap…! Aztán eltűnök az életéből! – markolja meg a kabátom gallérját és majdnem leszakítja. Még szerencse hogy pont az a kabát van rajtam, ami egy vagyonba került…

- És mégis miért kéne nekem ebbe belemennem…? – Sziszegem a képébe. Voltaképpen simán arrébb tehetném… Körülbelül másfélszer akkora vagyok, mint ő, a fizikumunkat, pedig szerintem össze sem lehet hasonlítani. Csak… még sosem ellenkezett velem senki ennyire. Sosem akart tőlem még senki ilyet…
- Mert eléggé kellemetlenül érezné magát, ha hazaérve az a hír várná magát hogy a szeretője, aki mellesleg férfi, kiugrott a kórházból…! – Mosolyodik el, és angyalian hátradobja éppen szemébe lógó hajszálait. – Gondolom a barátnője nem rajongana önért ha kiderülne hogy buzi volt mindezidáig… - Kacag fel kicsit szórakozottan, én pedig elképedek. Most az egyszer tényleg.
- Nincs barátnőm… - Válaszolok gyorsan, de ez sem tántorítja el. Hátrébb lép, ujjai állára teszi, és úgy tesz, mint aki rohadtul gondolkozna.
- Akkor vagy alkoholista, és bezárják, vagy pedig híres ember…És benne lennénk mindketten a tévében…Hírnevet szerezhetnél…öööö…- előkapja a névjegyemet a nadrágjából, és elolvassa rajta a nevet. – Damien…Szóval Damiennek hívnak… Szerintem fasza ötlet! – Tapsol magának, én pedig az egyik kezemet a csípőmre teszem a másikkal pedig aktív fejvakarásba kezdek. Mit csináljak ezzel a kis cserfes szarházival?!?!!?
- Ki a faszom vagy te!? – bököm ki a jól ismert kérdést, de teljesen máshogy viselkedik mint először. Megrántja a vállát, mintha abszolúte nem lenne fontos, majd fontoskodva hozzáteszi.
- A nevemen kívül én sem tudom…
- Hazudsz… - Naná hogy hazudik. Valaki nem lehet emlékek nélkül ilyen magabiztos…Az lehetetlen!
- Hazudik a franc…! Semmi okom hazudni Damien…! – Tegez…Simán letegez… mikor verjem agyon? Most vagy, várjam meg amíg minden orvos szeme láttára teszem meg? Biztos nekik is könnyebb lenne…
- Szó sem lehet róla…! – Vágom rá, és már nyomom is be a tovább gombot. – Ne tartsd fel a többi beteget! – Förmedek rá, mire megáll egy pillanatra, és csak néz. Bár röviddel ezelőtt ismerkedtünk, meg már meg tudom állapítani, hogy mit utálok benne a legjobban. A szemeit! Amikkel belém lát…
- Tényleg leugrok! – Fenyegetőzik, amikor megáll a lift, én pedig kiszállok. - Damien komolyan leugrom!
- Csináld! – Legyintek egyet, mintha nem is létezne, aztán végre megindulok kifelé ebből a kócerájból. Csodálkozom hogy még nem jöttek elkapni ezt a félőrült öngyilkosjelöltet…
- Damien! – üvöltést hallok a hátam mögül, és már a kezem a kilincsen van amikor hirtelen elém vágódik abba az apró kis helyre, és a nyakamba karol. Szemei tele vannak könnyel, és újra remeg a szája. Mi a franc ütött ebbe!? – Kérlek… csak 1 hónap… Kérlek… - Jaj ez a sírós hang… Komolyan, még soha nem láttam, hogy valaki így megjátssza magát. Ez már nevetséges… Kinyitom az ajtót, és megindulok kifelé, de ő továbbra is a nyakamba csimpaszkodik, és nem enged. Mikor megpróbálom leszedni, csak még jobban belém kapaszkodik…
- Engedj már el!
- Vigyél el! – Kiáltja kétségbeesetten, és mindketten leomlunk a földre, nem kis feltűnést okozva. Ő a karjaim között piheg, én pedig fuldoklom a méregtől. Még egy ilyen erőszakos seggfejet! Legszívesebben péppé pofoznám a kis csinos fehér arcát…

A végén persze mindketten nagyot sóhajtva omlunk össze, és valamiért minden mérgem elszáll.
- Tudsz főzni? – Sóhajtok fel, és megpróbálom leszedni magamról az ujjait, amik már teljesen elszürkültek a szorítástól.
- Kicsit, de megtanulok, ha kell! – bólogat, még mindig pihegve. Ő is kifáradt… Látszik rajta.
- És mosogatni? – Kérdezem tovább megadva magam nagy nehezen. Lassan elenged, de nem mozdul az ölemből.
- Mosogatógéppel naná..
- Odalesznek a műkörmeid… - Vigyorodok rá, mire ő is mosolyogni kezd.
- Állok elébe… - mondja, és feltápászkodik majd engem is felsegít. – De holnap gyere értem, mert ha nem jössz, kiugrok a tetőről…
- Érted jövök, csak nyughass…! – Paskolom meg a vállát, majd elhagyni készülök a terepet. – Aludd ki magad, ha akarsz jó tanácsot a házigazdától!
- Te is!

***

Magam sem tudom miért nem hajtottam egyenesen az előre betervezett szórakozóhelyre. Hazavágódok, a végtelenül üresen csengő lakásba, és leülök a kanapéra. És csak nézek előre szótlanul a semmibe. Mintha lenne ott valami, amit csak én láthatnék. Jól esik a fülemnek a csönd. Csak az óra kattogását hallom, ami mintha verset szavalva mondd valamit másodpercről másodpercre.
Saját örültségeimtől fűtötten meredek a padlóra, és gondolkozok. Nem volt jó ötlet megígérni. Azt se tudom ki ez a srác… Akkor még is miért mentem bele?

A szemei… A szemei olyan furcsa lángban égnek hogy nem tudom őket elfelejteni. Lehet hogy pont azért engedtem hogy itt legyen holnaptól. Meg akarom örökíteni azokat a szemeket. Látnia kell a világnak micsoda pokoli angyalok mászkálnak itt a városban.
Viszont zavar hogy nem tudok róla semmit, ő pedig vagy tényleg amnéziás vagy csak megjátssza magát, de nagyon sok mindent képtelenség belőle kiszedni. Egyszerűen olyan kiszámíthatatlanul titokzatos, hogy teljesen kész vagyok tőle.
Hátra dőlök a kanapén, és felnézek a plafonra. Utálom az egyedüllétet. Hiányzik Remie. Nem is a teste, nem is a szex, hanem hogy társaságom legyen. Hogy odabújjon hozzám, vagy közölje, hogy te barom szúrsz borotválkozz meg… És hiányzik az hogy nem vigyorodhatok vissza rá, és nem csókolhatom meg úgy hogy közben visít a fájdalomtól a borostám miatt.

Könnyű lenne hangokkal betölteni ezt a kis lakást. Bár lenne pénzem, hogy nagyobbat vegyek, nem vettem a fáradtságot arra, hogy olyan lakás után nézzek, amiben 20 percbe kerül, hogy elérjem a konyhát. Voltaképpen ez egy egyszemélyes lakás, egy tehetőségeknek készült bérház tetején. Mivel nem rühellem, ha a fejem felett dübörögnek, ezért vettem meg a legfeslőbb szint lakórészét, amiben nem csak csönd van, hanem gyönyörű kilátás is nyílik… Pont úgy tűnik, hogy csak egy ember lakik benne. Nincsenek többszemélyes bútorok, egy kanapé van, meg egy egyszemélyes ágy, amin általában összebújva el szoktunk férni kettesben, bár az utóbbi időben az ágyat csak alvásra használom, másra nem nagyon.
Nem, a szexuális életemmel semmi gond nincs, csak egyszerűen unom a megszokott pózokat, ezért büszkén állíthatom hogy az utóbbi másfél hónapban Damien Voulir nem dugott ágyban! Csináltam liftben, öltözőben, fényképezőteremben (ott sokszor), konyhapulton, asztalon, földön… Mikor éppen hol jött rám. És nem ebben semmi perverzió sincs. Ilyen vagyok, igénylem a kockázatot, a fordulatokat, az izgalmat, ami végigsiklik a bőröm alatt, akárhányszor erkölcstelenül megérintek valakit valami nyilvános helyszínen.

Remie pedig kötelességtudóan engedett. Igaz néha pár szóval ellenkezett ugyan, de ez éppen csak ahhoz kellett, hogy megjöjjön az étvágyam, és még jobban rányomuljak. Hát anno sikerült is neki, csak mostanában merültünk ki az izgalmakban… Most viszont nincs itt, én pedig egyedül rohadok az ízléses fabútorokkal berendezett eleganciával fojtogató börtönömben. A hideg fehér falakra pillantok, majd a képemre, amik a lámpa fényét visszaverve csüngenek emlékeztetve arra mennyi modellem is volt. Remie is ott van közöttük, és ott van a kedvenc képem is róla a falon. Ha bejönnének a hatóságok, igen csak vakarnák a fejüket, hogy lecsukjanak e. Vannak a falon erotikus tartalmú képek is, de aktok… azok soha. Az már az én gyomromnak lenne megrázó, ha reggelről reggelre meztelen férfiak tömege mosolyogna rám a falról, ártatlan tekintettel. Nem mintha nem lenne csábos elképzelni a dolgot, beértem az ébresztőmmel Remie-vel, amikor az ágyékomra ült, és addig-addig mocorogott rajtam, amíg a reggeli merevedésem valami orbitálisan fájdalmas szenvedéllyé nem változott. Aztán meg ment minden magától.

„Istenem de hiányzik…” – a telefonra nézek, ám amikor annak kijelzője üresen csendülve pillant vissza rám, visszateszem az asztalra. Nem fogom felhívni, kerestem már elégszer, ahhoz hogy tudja, fontos nekem. Kicsit ködös pillantással nézek ki az ablakon, majd bekapcsolom a tévét.
Fociközvetítés… Sárkozy beszélgetés… Családi mozi… Romantikus film… Főzőműsor…
A tévé engedelmesen nyekken egyet mikor a távirányító piros gombja újra lenyomásra kerül. Semmi érdekes. Már miért is lenne 155 csatornán valami érdekes dolog!? Miért is fizetek én annyi pénzt!? Egyáltalán minek van tévém!?
Elhúzom a számat, felállok és elkezdek vetkőzni, majd a testemről lecibált ruhát eldobom a földre. Elirányzékolom magam a fürdőszobáig, és bebújok a zuhany alá, de előtte még zenét csinálok. Nem tudnám megmondani, hogy milyen együttest hallgatok, általában időről időre betévedek egy lemezboltba és egy csomó CD-t végighallgatok aztán amik megtetszenek azok röpülnek a kosárba. Sosem töltök netről! Megtehetném, de nem teszem! Vannak elveim… és van pénzem.
A finom langyos víz most bűnbánóan oszlik szét testemen. Kicsit mereven állok a zuhany alatt, és töretlenül szemlélgetem hogy az egyik terrakotta színű csempémnek letört a sarka… Megrázkódok. Kit érdekel. Szépséghiba… Semmi sem tökéletes.

Ahogy megfordulok, a párás tükörben szembe találkozok saját magammal. Nem vagyok egy érdekes látvány. A hajamból csurog a víz, és teljesen az arcomhoz tapad. Pár hajszál úgy döntött, ő a meleg víz hatására göndörödésnek indul, ezért néhány felfele kunkorodó szálról óvatosan lecsöppennek az eltévedt vízmaradványok. Végignézek magamon…
Azt hiszem az emberek ezt hívják szexinek… Vagy nem is tudom. Egyesek rendkívül kívánatosnak tartják a szálkásan kidolgozott mellkast, és az ívelt derekat, meg a hosszú lábakat.
Én nem találok magamban semmi különösen vonzót, de annak csak örülni tudok hogy más igen. Elvégre mi is lenne velem, ha nem vonzanám az embereket…?
Kicsiny elégedett mosoly csusszan a képemre, mikor megrázom a fejem, és kicsapom a hajamból a vizet, és törölköző nélkül kisétálok újra az előszobába. Rossz szokás, de nem baj. Ha egyedül vagyok ez nem probléma Remie, pedig szerette az ilyesfajta műsort. Megőrült érte…

Megint ő… Érzem, ahogyan a libabőrös hátamon végigillannak a lehűlt vízcseppek, miközben a hűtő felé sétálok. A hajamról is csöpög a víz, és sikerül rövid idő alatt egy tócsát csinálnom a laminált padlós lakásom közepére. Még szerencse hogy csak víz és hamar párolog. A konyhát és az előszobát amúgy csak egy kis pult választja el egymástól. Azelőtt három szék van, amiből az egyikre rutinosan felpattanok a hűtőből előhalászott sörömmel a kezemben. Nem zavar hogy minden csurom vizes én pedig meztelen vagyok. Voltaképpen veszettül élvezem. Ez az egyetlen olyan része a napnak, amit igazán szeretek. Amikor senki előtt sem kell álruhát viselnem, és végre olyan lehetek, amilyen valójában vagyok. Meztelenül.. Kívül, belül. Nem kell tettetnem a jégszívű herceget, akinek a szex, és a pénz a fontos, hanem ellehetek itt a magam csöndességében, és magányában. Talán túlzás azt kijelenteni, hogy nem hiányzik társ ide.

A csöndesség fájdalmasan szólal meg fülemben, és nem tudom kiverni a fejemből a mai nap történéseit. Nem vagyok szerelmes. Hiányzik Remie, a megszokás hogy itt van, hogy törődik velem, hogy férfihangos csicsergéssel van tele ez a kis elegancialyuk… De nem szeretem. Lassan már azt se tudom hogy voltam e valaha szerelmes. Sosem volt rá időm, sosem hagyták.
Én őszintén szólva az emberekben csak az érdeket látom, hogy mit tudok ki hozni belőlük. Szomorú de ez van. Neveltetésemből fakad és az amúgy is arrogánsnak nevezhető természetemből.
Meg…Nem is vágyok a szerelemre. A szerelem gyengévé tesz, sebezhetővé egy olyan ember előtt akit talán nem is ismersz. Aki talán csak megjátssza magát neked, hogy aztán beléd döfhesse a bizalomnak nevezett pengét, a reményt, és a boldogságot…
Visszaszolgáltatja neked hogy te eltemesd magadban… Sokszor láttam már embereket szenvedni a szerelem miatt. Sokkal több embert láttam szomorúságban elocsúdni, mint boldogságban fürdeni. És miért? A szerelem miatt… Ami múlandó, és lehet hogy nem is igazi. Ezért félek, és nem is akarok belekeveredni…
De valami érzem hogy akkor is hiányzik. Lehajtom a fejem, homlokomat a sörös doboz szélének támasztom. Holnap már nem dögölhetek így, be kell fogadnom egy teljes hónapra Racince-, akinek ki tudja milyen a természete. Egyszer úgy viselkedik, mint valami érinthetetlen szent lófasz, mint valami nebántsvirág, aztán meg úgy rohan neked mintha egy őrült elszánt harcos lenne. Furcsák a szemei. Nem is a színük szokatlan… Olyan furcsa dolgokat súg nekem a levegő, ha beléjük nézek. A színt könnyedén meg lehet oldani kontaklencsével, de a pillantás erősségét nem lehet szabályozni holmi földi szerkentyűkkel. Érdekes nézése van. Félelmetesen érdekes… Már éppen bealudnék ott ültömben amikor a telefonom nem gyakori csengése felráz szinte egy pillanat alatt. A csodálatos mobiltelefon minden egyes embercsoportomnak külön zenét állított be. Tehát ha a családom tagjai hívnak valami nyugtató zenét hoz be, ami a legkevésbé sem nyugtat meg, ha a barátaim valami jó pörgős zene megy, ha pedig munka ügyben keresnek, elég kimért dallamokat üzen felém. Most az első verziót vélem felfedezni ezért nem is sietek a felvételével. Csak komótosan óvatosan leszállok a székről, és odatotyogok a telefonhoz, majd ránézek hogy ki az isten hív. Húgom…Myca… Mutatóujjammal könnyedén benyomom az elutasít gombot, majd gonoszul vigyorogva fordulok vissza. Életében nem hívott még. Vajon mi lelte? Visszasandítok a telefonra, majd percekig tartó némaság után kénytelen vagyok újra megállapítani hogy nem volt olyan fontos dolog. Hát igen, a „családom”. Amellett hogy volt egy rakás gyűlölendő bátyám, a gólya hozott nekünk egy húgocskát is, aki cirka 6 évvel fiatalabb nálam, és akkora egy őrült ámokfutó hogy csak na. Egyszerűen el sem tudom képzelni hogy miként szabadulhatott rá egy nőre ekkora energia. Szinte mindig pörög, másból sem áll ki, csak vadulásból, és bajcsinálásból.
És még mindig nem ismerem teljesen… A testvéreimmel való kapcsolatom ugyanis több mint pocsék. Már amelyik még életben van. Összesen hatan voltunk de ebből 4 ember már gyógyszer, drogtúladagolásban meghalt, vagy pedig csak simán öngyilkos lett, de az is lehet hogy ez az egész egy hazugság, és mindegyikőjükkel végeztek. Aztán apám más nőtőktől, összeszedett még egy rakás kölyköt, akik vagy velem egyidősek, vagy talán öregebbek. Apám egy kegyetlen ember, a kezdetektől arra nevelt minket hogy a szavaiért küzdjünk, hogy megdicsérjen minket, ezért sosem tudtunk tökéletes testvérkapcsolatot kialakítani. Mindig a vetélytársat láttuk egymásban, sosem a segítő kezet, kiszúrtunk a másikkal és tönkretettük. Valamelyikünk drasztikus eszközökhöz is nyúlhatott, megölte a másikat.
Ez a mi kis családunk… Komolyan mondom, anyunak a legjobb. Neki csak fentről kell néznie ezt a mélységes poklot, ami itt lent folyik élet címen. A testvéremmel már régóta nem beszéltem amúgy. Eltávolodtam tőlük, nem akartam részt venni a versengésében, és ezt nem nézték jó szemmel, ezért rövidúton elüldöztek otthonról, egy kis droggal az ereimben. Apám persze gőgössége révén hátulról segített egy kicsit nekem hogy talpra álljak. Tudom hogy azt várja hogy majd valamikor a sötétségből hirtelen előugrok és megölöm a többieket, de már százszor közöltem vele hogy én ezt nem teszem meg. Nem kell a vagyona, nem akarok sötét ügyletekbe keveredni nem szeretném hogy nagyobb mocsok tapadjon a kezemhez, gyilkolás nélkül is gonosz vagyok eléggé. És keserű. Mellesleg hogyan segítheték egy olyan embernek, akinek több számomra fontosabb, és kedves ember vére tapad a kezéhez, és csak idő kérdése amíg velem is végez?!
A magyarázatom sosem tetszett neki, ezért tett azzá ami vagyok… Most is vágyakozó pillantásokat vetek a szekrénybe elrejtett kis tégelyek felé, majd a konyhaasztalon felejtett tűre nézek. Ezeket is el kell dugnom ha az a kis pisis hozzám költözik. De mit foglalkozok én vele? Újabb telefoncsörgés…
- A franc enne meg! – Mormogom mérgelődve és kivételesen a hívás gombot nyomom meg. – Mit akarsz Myca?!
- Szevasz bátyus… - Érdektelen mégis kedves hang, de jelenleg nem tudom értékelni. - Hogy vagy?
- Éppen meztelenül ücsörgök egy sörrel a kezemben a kanapémon, és várom hogy az édes kicsi húgocskám végre a fő mondandójára térjen végre… - Kihangosítom a telefont, és tovább morogva foglalok helyet az említett bútoron.
- Fúh, micsoda férfi… ! Csak el ne szublimáljon a farkad.. – Vág vissza azonnal, én pedig elvigyorodok. Nem sokan engedhetik meg maguknak hogy nekem visszapofázzanak. Ő a kivétel, de csak azért mert nincs itt és nem fojthatom meg…
- Ne érdekeljen hogy van farkam, engem sem izgat hogy te mit tartasz a bugyidban, kedves… - Válaszom továbbra is száraz, és egyre jobban utalni próbálok arra hogy térjen rá a lényegre, mert nincs sok kedvem ehhez a bájcsevelyhez a tökömről meg a levegővel kapcsolatos reakciókról.
- Rendben, szóval arra gondoltam hogy esetleg meglátogathatnálak... – Húhú, angyalom ezt rögtön felejtsd is el… Bugyis egyedek a szent fészekbe ugyan be nem jönnek!
- Nem adok pénzt… - Vágom rá rögtön, mire egy percnyi csöndbe fullad a beszélgetés. Teli találat!
- Nem kell a pénzed, pláne nem ha arroganciával, és bunkósággal szeded össze ami Rólad könnyen elképzelhető… - Na ne mondd hogy egy röpke pillanatig sem fordult meg a fejedben hogy pénzt kunyerálj a bátyádtól! Túl okos kis ribanc vagy te ahhoz…
- Megsértetted a pici lelkemet… - nyafogom mély hangon, miközben keresztbeteszem lábaimat. Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Remélem telefonon keresztül semmit se lát.
- Sajnálom, valakinek közölnie kell az igazat veled álomlovag…
- Na elég legyen.. – Rándul meg a szemöldököm újra és újra, közben pedig eszeveszett vicsorra torzul a szám. – Ha csak baszni akarod az agyamat, akkor erről most azonnal tegyél is le! Nem is értem hogy, hogy voltál képes ilyennel felhívni…
- Tudom hogy van más aki bassza… De…. Tényleg találkoznunk kéne. – Cserfes hangja elkomolyodik, én pedig érzem hogy kezd ez a beszélgetés igen csak bizalmassá válni. Kipislantok a sötét ablakon hogy leskelődik e valaki, majd amikor felfogom hogy ez fizikai lehetetlenség közelebb hajolok a telefonhoz.
- Nem hiányzol az életemből. – Suttogom a lehető leghalkabban, de ezzel már érzem hogy nem rázhatom le. Ez amolyan figyelmeztető jelleg volt tőlem. Hálával tartozik érte.
- A seggfejed sem az enyémből, de kivételesen most szükségem van rád… - Hahh…Na és miért?
- Ne építgesd a hiúságomat… Mi a francot akarsz Myca?
- Apáról van szó… - Most meg én hallgatok el. Apáról…
- Nem vagyok rá kíváncsi.. – Hadarom rögtön, közben érzem, ahogyan a szívverésem felgyorsul, és rögtön párologni kezdenek a bőrömről a megmaradt cseppek.
- Kíváncsi vagy rá vagy nem, jobb ha tőlem tudod hogy meg akar házasítani… - Először nem hiszem el amit mond. Elképedve meredek a telefonra, majd röhögni kezdek, de olyan hangosan hogy ő is hallja. Mi a franc? Engem házasítani? Többször voltam férfival mint nővel nyomorult életemben! Megházasítani!?!
- Mi a faszomról beszélsz!?!?! – Kérdezek vissza miután felfogtam mit mond a női hang. – Ugye csak viccelsz…
- Nem, nem… Halál komolyan mondom. Feleséget keres neked. Azt akarja hogy jelentkezz majd nála…
- Nekem ugyan ne keressen a vénfasz senkit, az Isten basszameg! – Horkantok fel, és hátradobom magam a kanapén. Még ilyet!? Még is mit képzel?! NEKEM feleséget?! 23 évesen!? Normális?!
- Nyugodj le Damien…
- Bocsáss meg de ebben a helyzetben igen csak nehezemre esik nyugton maradni… - Szedek elő gyorsan egy cigit a levetett nadrágomból majd mintha időre menne rágyújtok. – Ezt mégis honnan veszed?
- Terjengenek a hírek.
- Azt hittem már te vagy a postagalamb… Én erről semmit sem hallottam.
- Nem csodálom. Feléd, aki teljesen elzárkózott a „családtól” nem nagyon jut el az effajta információ…Sőt semmiféle infó sem…
- Büszke lehetsz magadra, hogy te jelképezed az átjárót… - Jegyzem meg epésen, miközben letüdőzöm a cigarettát. Már sokkal nyugodtabb vagyok. Hangom visszacsúszik a kimért, hűvös kategóriába. Minden rendben…
- Rendben… Ahelyett hogy itt támadnánk egymást, egyezzünk meg abban hogy holnap felugrok hozzád… - Zárja le két perc után a beszélgetést, mikor éppen a tenyerembe nyomom a parázsló csikket.
- Tudod merre lakok? – Közönyös kérdés. Nem hinném hogy tudná, még sosem járt nálam.
- Mindent tudok rólad édes bátyám… Apa nem egy szent, viszont ahhoz túl hülye hogy lezárja előttem az információkat. - Ez a titokzatosan csengő hang egy pillanatra óvatosságra int.
- Akkor holnap este gyere ide, és ne lepődj meg ha vendégem lesz… - Közelítem meg újra a telefonom hogy alkalomadtán kioltsam belőle a fényt.
- Csak nem látogatót vársz holnapra rajtam kívül?
- Fogalmazzunk úgy hogy élősködő… - Javítom ki és már a gondolatra is röhöghetnékem támad hogy a húgommal közel egyidős sráccal fogok együtt lakni. A végén még azon fogok szórakozni holnap hogy összehozzam őket. Vicces lenne…
- Akkor holnap…
- Holnap… - Nyomom ki egy fittyentésre a telefont, és unottan a sörre nézek. Hogy mennyi mindenki össze fog gyűlni ebben a kis kuckóban holnap este… Mi ez a nagy érdeklődés irántam??? „Csak nem valami átverés…?”- Elgondolkodva az ablakhoz sétálok és felnézek az égre. A meztelenségem nem sok embert zavar, túl magasan vagyok ahhoz hogy bárki ebből észrevegyen valamit is. Felnézek a csillagokkal borított sötéték égre, és agyalni kezdek. A végén még kiderül hogy valami piti kis ügybe keveredtem és Racine, meg Myca ismerik egymást.
Vagy esetleg ők akarják átbaszni az agyam? Nem, ezt nagyon kétlem. Az a félelem Tőlem Racine szemében nem volt hazugság. Annyira remegett hogy véresre harapta az ajkait… Az nem lehetett színjáték. Sőt az sem amikor összeesett a kezeim között…
Bőröm megrázkódik egy pillanatra, amikor meleg testének nyomát megérzem a mellkasomon. Vajon miért akart velem beszélni?
Nem hagy nyugodni a dolog, bár korántsem biztos, hogy fény derül rá az egy hónap alatt. Szeretném nagyon ha emlékezne, és végre dűlőre jutnék vele. Bár attól eltekintve hogy emlékszik e vagy sem, akkor is itt fog lakni. Még mindig nem hiszem el, hogy belementem ebbe! Újból összerázkódok. Fázom…
Határozottan markolom fel a tűt az asztalról, és a nem is olyan rég nézegetett szekrényhez indulok. Kicsit tétován megállok előtte. Talán nem kéne… Talán ma kibírom nélküle… Nem, amit Myca mondott apuval kapcsolatban komolyan felhúzta az agyam. Nem akarok erre gondolni. Még hogy én…?! Házas…
Kihúzom, kiveszek belőle egy parányi átlátszó üvegcsét…
Letöröm a végét, majd a tűvel felszívom ami a tartájban van. Átlátszó mégis kicsit érdekes színezetű folyadék. Másoknak méreg nekem mennyeien gyűlölt ajándék, amely először mennybe majd a pokolba visz. Egyenesen megcélzom vele a karom hajlatánál lévő ereket…
Nem gondolkozom… Már nem is fáj. Sőt inkább bizsergést és feloldozást hoz…
Ez az én „legénybúcsúm”…Magamnak…

_____________________________________
Je suis désolé Monsieur- Sajnálom uram