Történetek

Jobbra megyek, de amint elkanyarodok, több tíz behemót özönlik felém szemből. Hiába döföm le a kardomat, nem történik semmi. Itt valóban harcolnom kell. Hatalmas husángjaik csapásai elől igen nehéz félrehajolni, de szerencsére nem talált el egy sem. Sok hajolgatás után az elsőt ledöföm, úgy, hogy a másodikon is áthatol pengém...

Már lassan két hónapja, hogy vámpír lettem. Sokat gondoltam a szüleimre, főleg azóta, hogy Nan megjegyezte, anyámhoz úgysem mehetek már vissza. Éjfél volt. Pontosan. A fogyó hol erőtlen kis fényével nem világította be túlzottan a szobát. A fiúk pihentek. Nem terveztünk mára vadászatot, tekintve, hogy tegnap a kocsmában volt egy kis verekedés, és... mi voltunk talán a kiváltó okok? ...

- Azu, miből gondolod, hogy erre kell jönni? – szegezi neki a kérdést remegő hangon Selma. Boris is kétkedik. Azu megtorpan. De aztán körülnézve megnyugszik;
- Látod a letört ágakat? A lábnyomokat? Egy- két leszaggatott ruhadarab… ez nem gyárilag került ide.
- De hát anyánk sosem járt mezítláb!
- Talán elhagyta valahol a cipőjét. Üldöztében az is lehet, hogy szándékosan dobta el! Nem szokott az ilyenkor jól jönni. És a kendőt is errefele találtuk. Azt hiszem, továbbmehetünk......

Elkezdünk futni, de két messzii lehagy minket, emberfeletti gyorsasággal rontanak rá az ellenséges seregre. Hárman hátramaradnak, de látom, hamarosan ők is harcba szállnak. Mi sértetlenül átfutunk az ellenséges seregen, de nem tudjuk levenni a szemünket a harcról. Az első messzii elrugaszkodik a talajtól és egy hatalmas szárnyas szörnyeteggé változik...

Jól esne egy baráti… nem is, egy szerelmes ölelés. Ám ez, ahogy az lenni szokott nem következik be. Valami mindig megtöri az idillt…
Érzed a bogarak pánikját, ahogy a kósza denevérek elől menekülnek… félsz a denevérektől?
Az erdőben farkasok vonyítanak, verekedhetnek. A morgásokat, és egy- két reccsenést, a csata zajait egy fájdalmas, utolsó nyüszítés és egy diadalittas üvöltés követi… a küzdelem eldőlt...

Sötét, hideg éjszaka van. Jeges szél fúj, az egész falu gyászban. A helység leggazdagabb asszonyát éppen ma reggel találták meg, saját vérébe szinte belefulladva, a temetőben. Házát és vagyonát a friss házasok, Selma és Boris Koch veszi át. Azut pedig hivatalosan is rokonukká ismerhetik el. Most ő mégis itt áll, a temető kapujánál...

A második ugrása már közel sem ilyen hatástalan, amint elrugaszkodott a talajtól én átdöftem a kést a fején, de az ő karmai is mély sebet ejtettek a mellkasomon. Bűz terjeng a sötét rengetegben, hullaszag ez. Tanácstalanul sétálok az erdőben, míg egyszer csak egy emberi koponyát pillantok meg a félhomályban...

Megfordultam és továbbmentem. Egy kultúrált nevén italozó, egyszerűbb nevén kocsma a célpontom. Bár talán a kocsma lehetne a kultúráltabb neve…
Drac utánam jött. Értette a célzást.
- Miért akartad, hogy veled jöjjek?
- Mondd csak, mikor voltunk mi utoljára együtt? Vadászni… - susogtam a fülébe.
- Igaz, igaz, régen… akkor ma együtt megyünk? ...

- Mi az, nem a világ szégyene lettem! – hangja tréfás volt, szemlátomást nem zavartatta magát.
- Nem is mondtuk, hogy az vagy – emeli fel fejét Vilma, hangja vészjóslóan nyugodt.
- Na látod! – Jueliette kis híján elnevette magát.
- De azt sem mondtuk, hogy nem vagy az! – motyogja Selma. Az ő hangja teljesen nyugodt, haragnak legkisebb szikráját sem lehet kihallani belőle. Jueliette kissé eltátotta száját...

Mire elindultunk, még egy pár alsógatyás kuncsaft előkerült, és habár nadrág nem nagyon volt rajtuk, mindegyiknél volt fegyver. Szerencsére ekkor már kizúgtunk a parkolóból.
Végig száguldoztam az utat, úgy hogy majdnem eltévesztettem a lejáratot, ami a tanyához levezetett. Alig tudtam bevenni a kanyart, még szerencse, hogy az út melletti rész is egyenletes volt és nem volt árok, különben egy picit elestünk volna. Persze se a ruszkikat sem másik hátvéd autót nem láttam, de szerencsére,...