3 nights’ fantasia - IV fejezet

Sötét, hideg éjszaka van. Jeges szél fúj, az egész falu gyászban. A helység leggazdagabb asszonyát éppen ma reggel találták meg, saját vérébe szinte belefulladva, a temetőben. Házát és vagyonát a friss házasok, Selma és Boris Koch veszi át. Azut pedig hivatalosan is rokonukká ismerhetik el. Most ő mégis itt áll, a temető kapujánál.
- Üdv. Eltüntettem a nő holttestét.
- Oh. Jó.
- Megviselt, igaz?
- Megöltem.
- De nem tudhattad!
- Ez a legrosszabb! Nem dönthettem el!
- Megtámadott!
Azu csak sóhajt.
- Mindegy most már. Mindenki tud mindent. Hogy miért volt ott…és hogy én is ott voltam. Hihetetlen, de… nem reagáltak olyan rosszul, mint amire számítottam.
- Rólam tudnak?
- Nem, dehogy. Jobbnak láttam, ha rólad nem szólok. Mindkettőnk érdekében.
Adam halványan elmosolyodik.
- Nagy baj? – kérdezte kajánul.
- Nem, dehogy. De… jobb, ha a falu semmit nem tud rólad.
- Szégyellsz?
- Nincs mit szégyellnem rajtad. Egyszerűen csak nem akarom, hogy kitagadjon a falu.
- Értem.

Ekkor már a dombon ülnek. Azu felhúzza térdeit az álláig. Adam jobb kezével a földön támaszkodik, bal kezét hanyagul kissé felhúzott bal lábán nyugtatja. Így fürkészi a lányt.
- Hihetetlen, ahogy összeismerkedtünk. Kijössz a temetőbe, mondván, hogy ’na, most aztán meghalok!’, minden védelem nélkül, és… szóval minden olyan gyorsan történt.
- Igen.
- Még mindig meg akarsz halni?
- Nem tudom.
- Lennél vámpír?
- Az túlzás, hogy szívesen. De valami jó biztos van abban is.
- Miért NEM lennél az?
- Nem lehetnék a napsütés részese és ama rossz szokásomat is el kéne hagynom, miszerint harapdálom az ajkam.
- Az nem olyan súlyos – jegyezte meg mosolyogva Adam.

Kis idő múlva ismét tett egy megjegyzést;
- Bolond, szabad szájú lány vagy…
- Igen. Sokan ezt mondják… ezek szerint tényleg így van? – kérdezte tettetett aggodalommal Azu. Választ nem várva elnyúlik a harmatos pázsiton. Kézfejét álla alá teszi, úgy nézi végig a parcellákon és a mesebeli éji virágokon. Még sosem látta őket ennyire szépnek, mindig csak nappal járt errefele – nem véletlenül. Márpedig ezek a virágok csakis este nyílnak, és a temetők közelében.
- Miféle virágok ezek?
- Temetővirágok. Azt is mondják, hogy a halottaink testéből táplálkozik – ez hülyeség. Akkor a sírokon nőne. Nem, ezek a halottak végső nyugalmára vigyáznak. Annak a sírja körül, de csakis körülötte van a legtöbb, akit a legtöbben vagy leginkább szerettek. A rohanó városokbeli temetők sokszor igen sivárak…az városi kertészek az indáit gyomként kezelik, és nyomtalanul kiirtják.
- Szépek. Kár, hogy nem fénylenek, ha leszeded őket.
- Igen. Akkor elszakítod a halottaktól.
- Azu?
- Ez Selma! – pattan fel az említett. Adam azonnal visszahúzza;
- Csend, te bolond! Ha meglát…
Azu csendben visszafekszik.
- Mi legyen? – nyöszörgi.
- Maradj. Majd reggel kivágod magad valamivel.
- Jó, és mégis hogyan?
Adam csak vállat von.
- A padláson biztosan nem keres. Majd hajnalban fölmászol.
- De lassan pirkad.
- Akkor nekem mennem kell.
- Rendben.

Adam sietve elkíséri a lányt a kapuig, majd eltűnik a sírok között.
Azu kilép a kapun. A temető bejáratánál rengeteg, különböző virág nő. Azu letép egy csokorra valót. Aztán sietős léptekkel megindul hazafelé. Selma aggódó arccal a kis előteraszon.
- Azure! Mindenütt kerestelek! Oh, csak virágot szedtél? Kedves… Na, figyelj. Baj van. Jueliette és az ember, aki hazacipelte, eltűntek. Segíts megkeresni.
- Mindennap fogunk valakit keresni. Vilma tudja az anyja halálát?
- Igen. Bár gyászruhában van, és betartja a gyászidő szabályait, de nem mondhatni, hogy kisírja a szemét.
- Nem is baj.
- Azure! De jó, hogy itt vagy! Mi az, egész este virágot szedtél?
- Igen – nyögte Azu Vilma ölelésében. Majd a lány elengedte. Valóban, a legcsekélyebb szomorúság sem tükröződött a szemében.