Az őrzővédő 6. - 7. fejezet)

6. fejezet: A Messzii kapu ...

Amikor megérkezek, rögtön érzem a perzselő forróságot és a csendet. Nincs egy levél, ami megzörrenne a szélben, nincs egy állat, ami elsuhanna előttem, csak a végtelen homok, és a szárazság. A kavargó por meglehetősen megnehezíti a látási viszonyokat. A vízkészletem rohamosan csökken, nem tudom, meddig bírom még. Több órányi gyaloglás után a napszúrás környékez, végül összeesek.
- Kriun, ébredj, Élsz még?
- Hagyd, még Él, csak több időre van szüksége, hogy megtalálja...
Nem hallok többet a beszélgetésből, mintha valahonnan nagyon távolról jött volna ez a beszédfoszlány. Megint ott találom magam a feketeségben... a fényforrás most közelebb van, mint legutóbb, nem tudom mi lesz, ha elérem, de tudom, hogy törekednem kell rá...

Mikor magamhoz térek, érzem, hogy majdnem szomjan halok. Természetesen még odébb van a vég. Mintha valahol a távolban megpillantanám a kaput, de lehet, hogy az csak egy délibáb. Sajnos úgy sejtem, hogy nem lesz ennyire egyszerű a belépés a Messzibe, mert ősi legendák szerint sosincs őrizetlenül hagyva a bejárat, hogy illetéktelen behatolók sose érhessék el a Messzit. Mivel, izgulok, hogy elérem-e a bejáratot, kiélesednek érzékeim, és meglátom az őrzőt, hatalmas nagy, testét pikkelyek borítják és tüskék. Négy lába van, és a nyaka hosszú. Lábaihoz képest aránytalanul nagyok a karmai, halálos. Valószínűleg állni fogja a kardcsapásaimat. Úgy kéne bejutnom, hogy ne vegyen észre, de egy bestiának az érzékeivel nem vetekedhetek. Próbálok lopakodni, egyre közelebb jutok, de a fenevad megdühödten felüvölt, és felém rohan. Kapkodom a fejem jobbra-balra. A szívem a torkomban dobog. Egy ekkora szörny ellen nem érek semmit egy egyszerű karddal, a másodperc tört része alatt végigfutott minden gondolat a fejemben, de végül a futás mellett döntöttem. Olyan gyorsan elkezdek futni, hogy közben meg is feledkeztem, hogy merre van a bejárat.

Kis idő elteltével irányt váltok, és a kaput veszem a célba. Hiába száguldok szélsebesen, az őrző utolér és egy nagyot lendít a fején. Csapása célt téveszt, de akkora erővel csapta meg a földet, hogy elvesztem egyensúlyom és elesek, homoktól nem látok semmit. Kitörlöm a szememből, majd újból futásnak eredek. Gyorsasága többszöröse egy emberének. Karmai suhannak felém. . . egy szempillantás alatt terem elém, ügyesen kerülgetem támadását, de érzem, nem bírom már soká. Természetesen azóta még mindig nem ittam és ettem, ennyire kimerülten nem úgy szökdel az ember, mint teli hassal. Végül megszédülök és elesek. Érzem a nyirkos leheletét a nyakamon, felkészülök a harapásra...

Hirtelen két nyílvessző röppen a távolból. Az egyik pontosan a szemét, a másik a nyakát találta el a szörnyetegnek. A homokviharban nem tudom kivenni, hogy ki volt a megmentőm, de eszeveszett rohamban „vágtatni” kezdek a kapuk felé. Az őrző nem vesz üldözőbe, hanem a megmentőm felé indul. Nem sokáig tétovázok, de inkább én jussak be a kapun, mint egyikünk sem. Már itt is elég zord az időjárás, hát még akkor benn milyen lesz. A kapuk nyitva állnak, mintha már várnának...

Amint belépek, nyugtalanító csend vesz körül. Azonnal megszűnt a homokvihar suhogása. Hátra nézek, de nem látok semmi különöset, bármikor kiléphetnék. Ám most látom csak... Jég! Jég mindenütt... Mi ez? Az örök fagy birodalma? A nagy jégmező közepén egy kis kunyhót vélek fölfedezni. Ez biztos nem valódi. Mit keresne egy kunyhó itt? Ráadásul a kunyhó körül nincs fagy, virágok és fák zöldellnek minden mennyiségben. A kis házhoz közelítve egyre jobban fázok. A kunyhóból egy öregasszony lép elő. Felém int, hogy menjek oda. Elindulok hát, közben még valakinek a sötét körvonala kirajzolódik. Egy íjat szorongat a kezében. Tartása egyenes, keze a magasba lendül, nekem integet. Tán csak nem Kó az? Esetleg egy barátságos idegen? Talán az egyik messzii? Kicsit később kiderül, hogy Kó az. Gyorsan odasietek hozzá.
- Kó, hogy Élted túl, hogy kerülsz ide?
- Köszönöm, jól vagyok.
- Tessék?
- Ja, ő... a szellemek valami különös börtönt állítottak körém. Féltem, hogy mi lesz, ha hozzáérek. Erre kiderült, hogy csak a félelmem tartott fogva. Amint kiderült, azonnal utánad rohantam, és úgy látszik, pont a legjobbkor érkeztem.
- Mi tagadás, valóban a megfelelő pillanatban talált célba íjad nyílvesszeje. Most éppen a kunyhó felé tartok, van valami élelmed?
- Nincs...
- Akkor igyekezzünk.

Végre újból ketten vagyunk, sosem hittem volna, hogy ennyire fogok örülni Kónak. A kis zöldellő tisztásra érve egészen barátságossá vált a hangulat. Az öregasszony azonnal megszólít minket:
- Szervusztok, kedveskéim! Gyertek beljebb egyetek valamit, biztos megéheztetek és megszomjaztatok a hosszú út alatt.
- Megtudhatnánk, hogy mi okból ilyen kedves hozzánk?
- Igen. Tudjátok mióta volt az „Utolsó csata” azóta nem sok látogatót látunk errefelé. Valaha nem csak a Halálsivatag volt szép, hanem a Messzi is. Mára már nem több, mint a természet zordon viharmezője. Valaha népünk állandóan harcban állt a legtöbb környező néppel és az állatokkal. A háborúk és csaták mindennaposak voltak. A bölcsek és sámánok ezt megelégelték, elátkoztak minket. Megalkották az Életet, hogy örökké Éljünk és nagyszerű képességekre tettünk szert, viszont megjövendölték, hogy amint az első vér egy messzii által ontatott, halál és pusztulás lesz a jussunk. Így szól a jóslat:
Átok sújtson minden messziit, átok sújtsa még a lelkit is!
Örök létezésetek, csak békében telhet, örök vétkesek!
Nincs több gyilkos és öldöklés, osztoznod kell, nehogy önző légy!
Ha egy vér is hull messzii által, Zalerath jön katonával, százzal!

Persze legtöbben legyintettek a jóslatra, és nem törődtek vele... és most nézzétek meg, mi lett a hazánkból? Mivé vált? Mi sem vagyunk jobbak az embereknél, nekünk is drága volt a tanulópénz... Az otthonunk romokban hever, és mivel nem halhatunk meg, ezért még az időjárás is átkozottá vált! Egyszer egy verőfényes reggelen a helyi kocsmában dulakodás tört ki, az épelméjűek próbálták csitítgatni a felbőszült részegeket, de hiába, egymásnak ugrottak és végül... kicsordult az első „vér”. Egy napra rá jött Zalerath serege és csaknem elpusztította Messzit.
- Maga is messzii?
- Igen, csak azért öltöttem az öreganyó alakot, hogy idejöjjetek és most. . .- hangját felemeli, mintha valami fenyegetőt mondana.
Gyertek beljebb!
- Hát, nem kell kétszer mondania! Nagyon éhesek és szomjasak vagyunk.
- Igen, ez így igaz.
- Hát jó, most az egyszer még ellátlak benneteket, történetesen van itthon élelmem, de megtanítalak titeket a környezetből táplálkozni, hogy ne kelljen sokat ennetek, innotok. Naponta elég lesz egy-két bogyót elfogyasztanotok. . .
- Köszönjük nagy lelkűségedet!

Az öregasszony finom ételeket és kellemes italokat tár elénk. Utána elkezdi magyarázni, hogy miként nyerhetünk energiát a környező elemekből.
- Van számotokra egy rossz hírem. . . Zalerath már járt itt. Az időjárás miatt csak ő és a legerősebb katonái Élték túl. Már visszaindultak.
- Hova? Merre mentek?
- Zöld felé vették az irányt. Ne aggódjatok, nem lelte meg az erőt.
- Ismét Zöld felé indult? Hiszen azt már földig rombolta. . .
- Egyszer talán. . . de csak én vagyok itt az egyetlen messzii, ez nem tűnt fel?
- Hát. . .
- Most induljatok, érjétek utol! Adok nektek lovakat is!
Azonnal vágtázni kezdünk, épphogy csak elköszönünk az öregasszonytól. Hosszú az út hazáig. Paripáink nem bírják a tempót, lassítanunk kell, pedig még csak a behemótoknál járunk.


7. fejezet: A hajsza véget ér...

Pár hét leforgása alatt már újból Zöld környékén járunk. Meglepődve tapasztalom, hogy a romos kis falu helyett egy erődítményt látok. Ahogy közelebb érünk, az ott lévő őrök a kapunál megkérdik tőlünk, hogy mi járatban vagyunk errefelé.
- Ez volt... a szülőhazám, mi történt, én láttam a teljes pusztulását, én voltam az egyetlen túlélő...
- Szóval, te vagy Kriun?
- Igen, ennyire nagy hírem ment?
- Igen, hallottunk a szerencsétlenségedről a Messziben, ezért is jöttünk ide.
- Értem.
- Látjátok arra azt az épületet?
- Igen.
- Ott táboroznak Zalerathék, egy elátkozott hely, végtelen labirintus vezet el a trónteremhez. Ha meg akarjátok ölni, menjetek oda.
Ebben a pillanatban a labirintusból kiözönlenek a katonák. Több tízezren vannak. Talpig páncélban, fegyverzetük csillog a napfényben. Arcukon nincs félelem. Zalerath talán őket is megbabonázta, hogy gondolkodás nélkül teljesítsék parancsait... tudatlanok.
- Most mit csináljunk?
- Ne aggódjatok! Megoldjuk...
- De több tízezren vannak!
- Tudom, de hidd el mi értünk a harchoz.
- Addig mi megpróbálunk bejutni az erődbe.

Elkezdünk futni, de két messzii lehagy minket, emberfeletti gyorsasággal rontanak rá az ellenséges seregre. Hárman hátramaradnak, de látom, hamarosan ők is harcba szállnak. Mi sértetlenül átfutunk az ellenséges seregen, de nem tudjuk levenni a szemünket a harcról. Az első messzii elrugaszkodik a talajtól és egy hatalmas szárnyas szörnyeteggé változik. Tüzes lehelete után egyetlen túlélő sem marad. A nyilak nem okoznak sérülést rajtuk. A második messzii egy jól irányzott ugrással óriási farkassá válik és azon nyomban több harcos közé veti magát, őt sem tudják megsebezni. Mi, Kóval ott állunk már a labirintus bejáratánál, de megdöbbenve nézzük a csatát, közben ezen tűnődök: Ha most öt messzii ily könnyedén felveszi a harcot több tízezer emberrel, akkor száz messzii, hogyan nem tudott végezni pár százezer emberrel?

Az egyik hátramaradt nyálka átalakul... kifolyik a páncéljaiból és egy különös formát ölt: rengeteg karja és pár lába keletkezik. Mindegyik kezében egy kardot forgat. Több lábbal még gyorsabban fut a harcmező közepe felé. Egyetlen harcos sem tud még akár csak hozzáérni se. A hozzá közeledő nyilakat, egyszerűen földarálja, mindenki halálra van ítélve. A harmadik tűzfújás után már igazán nem sok ember van a talpán. A negyedik messzii csak összpontosít. Hirtelen valami fény kezd el pislákolni a kezében, aztán alakot ölt ez a fény, egy gömb. Egyre nagyobb lesz, végül mikor már egy méter nagy, belehajítja a tömegbe. Ebből a kék fényből minden közeli ember felé egy-egy csóva nyúl. Amint eléri őket, azonnal szörnyethalnak. Az ötödik messzii, pedig egyszerűen megnöveli magát, és végigömlik a tömegen, mint valami tenger.
A harc a perc tört része alatt véget ért. Pedig én milyen nehezen bántam el pár száz emberrel. Most már biztonságban tudtam Zöldet. Elindulunk hát a labirintus belseje felé.

Ezernyi elágazás meg csapda. Jól vesszük az akadályokat. Ennél többre számítottam. Egyre beljebb és beljebb haladunk. Eltelik jó pár óra. Egy tükörteremhez érkezünk. Nem tudod, hogy mi az ajtó, és mi nem, Kóval azt a módszert találtuk ki, hogy én becsukom a szemem és a tapintásommal tájékozódok, ő meg a szemével. Csak ezen a részen újabb órákat töltünk, de végül megvan a kiút. Meglehetősen hosszúra sikeredett ez az útvesztő. Minden lépéssel érzem, hogy egyre messzebb kerülök a hazámtól, de tudom, hogy hamarosan elégtételt vehetek. Már egy napi bolyongás után, mintha egy teremhez érkeznénk...
Suttogni kezdek:
- Ő az!
- Zalerath?
- Igen!
- Most mi legyen?
- Te maradj itt őrködni, én bemegyek és... lecsapom a fejét.
- Oké, sok szerencsét!
- Kösz.

Elindulok a trón felé, félig oldalt, félig háttal van nekem Zalerath. Én nem fogok hosszú harcokat vívni... odamegyek és megölöm! A pengém könnyen hatol át a sisakján, ahogy a vére kifröccsen, eszembe jutnak a szellemek, akikkel találkoztunk, vajon ők már szabadok? Ahogy tovább halad a pengém és liffegni kezd a feje, más is az eszembe jut: vajon mennyit ölhetett már Életében? Mivel tudta legyőzni a messziieket? Ezt már sohasem tudom meg. . .
Abban a pillanatban, amikor a feje különvált a nyakától, összesek. Még utoljára látom magam előtt a szellemeket, ahogy végre elhagyják a mocsarat és ezt mondják: KÖSZÖNJÜK! Látom Kót magam előtt, ahogy kétségbeesetten áll az ajtó előtt, látom a messzii katonákat, ahogy készülnek a következő esetleges harcra, látom a nővért, aki engem ápolt, a kovácsot, akinél a kardomat szereztem... mindenkit látok.
Aztán hirtelen újból ott vagyok. A fekete világban. A fény már egészen közel van. Csak egy karnyújtásnyira. Megérintem... egy kellemes bizsergő érzés fog el, ellazulok. Arcizmaim elernyednek, megnyugszok. Örökre távozik belőlem a düh és a gyűlölet, mintha ez a kék szikrázó fény, körülvenné a szívemet. Egy jól ismert messzii hangot hallok meg:
- Most elmehetsz!
Mintha gyorsan távolodni kezdenék a tértől és időtől, repülök a semmiben, és aztán...
- Kriun, végre fölébredtél!
- Mondtam, hogy fel fog ébredni, csak idő kellett neki.
- Hol vagyok? Ti kik vagytok? Mi ez a hely?
- Nyugalom! Te is meglelted az Életet.
- Értem.

Az ágyam előtt áll egy bölcsnek kinéző ember. Az ő hangját hallottam még egyszer régen. Mellettem egy fiatalabb, de okos fiú áll.
- Én még a meteor előtt megleltem az Életet, így nem is ájultam el.
- Én nemrég épültem föl, de egész könnyű volt megszokni ezt az atombunkit.
- Kérlek, ne nevezd így, menhely a neve.
- Jó, jó...
- De mi történt? Hol vagyok?
- Ó, igen erről majdnem megfeledkeztem. Valaha szépen Éldegéltünk itt a Földön. Már akkor is láttam, hogy ez lesz. Négy jelet jövendöltem meg. Nem hittek nekem... Bekövetkezett az első, nem álltak le, ugyanúgy pusztították tovább a környezetet. A második jel... az volt az árvíz. Ez is bekövetkezett, de még mindig nem hittek nekem. A harmadik jel is hamarosan elért minket, a sötétség. A szmog miatt, állandó sötétség borult a Földre. Aztán már ez is elég lett volna, de végül eljött a negyedik természeti csapás. Egy meteor ütközött a Földnek. A bolygó 61%-a meghalt. Kevés az ilyen szerencsés túlélő, mint ti. Majd holnap mindent elmondok, most pihenj!