Vampire Heart - XI. - X. rész

És Nan?

Pár hétig tartottak ezek a mindennapos összezördülések. Nan minduntalan visszajött. Returnjainak égül az vetett véget, hogy egyik zsákmányát megkímélte és tanítványává tette. A fiúk túl korainak tartották, és teljesen biztosak voltak benne, hogy mesterük is ellenezné. Sajnos őt nem tudták erről megkérdezni, mert… már meghalt. Amenníire egy vámpír meg tud halni.
Melchior tehát megmenekült, és eltűnt Nannal.


Látogatás

Már lassan két hónapja, hogy vámpír lettem. Sokat gondoltam a szüleimre, főleg azóta, hogy Nan megjegyezte, anyámhoz úgysem mehetek már vissza. Éjfél volt. Pontosan. A fogyó hol erőtlen kis fényével nem világította be túlzottan a szobát. A fiúk pihentek. Nem terveztünk mára vadászatot, tekintve, hogy tegnap a kocsmában volt egy kis verekedés, és... mi voltunk talán a kiváltó okok?
Pontosabban én. Egy iszákos fosszília jött oda hozzám, és Dracék csak a védelmemre keltek. Persze ebből nagy veszekedés lett, főleg, miután a fosszília megtudta, hogy én meggondoltam magam, és inkább Drackal és társaival töltöm az éjszakámat. Miféle örömlány vagyok én?
Nos… túl sokat ihatott.
Fémes kattanás rebbentett fel nosztalgiázásomból. Puha léptek, majd az én ajtóm nyikorgása.
- Oh… nem alszol?
- Nem… hát te?
Drac jött be. Leheveredett az ágyam szélén, én pedig felültem.
- Nem, mint látod, én sem alszom – mosolygott.
- Nem úgy értem, miért jöttél?
- Érzem rajtad, hogy emészted magad.

A kevés fény furcsává tette az arcát. Nagyon minimálisan kiálló szemöldökcsontja beárnyékolta egész szemüregét, és ez sápadt arcbőrén ijesztően, halottiasan hatott. Vékony, vörös ajkai világítóan narancssárgák voltak.
Ő is engem fürkészett.
- Sokat gondolsz a szüleidre?
- Drac, szeretném, ha nem turkálnál a fejemben. Iszonyatosan zavar.
- Ne haragudj, de sugárzik belőled a rosszkedv, ezért tettem. Tudod, hogy amúgy nem szoktam.
- Persze, persze….nem szoktad…
- Jó, néha! De... azért hagyok neked magánéletet, nem panaszkodhatsz!
- De panaszkodok.
- Meglátogatnád őket?
Lekevertem egy hatalmasat neki.
- Drac, megmondtam!
- Ne haragudj, de nem mondasz semmit! Ez fájt…
- Megérdemelted.
- Dez, ne csináld ezt, mi baj?
- Hiányozak…de ha megkérdezed, úgyis elmondom.
- Figyelj… tudom, hogy szeretnéd őket meglátogatni. De nem lehet. Azt kell hinniük, meghaltál. Szerinted szívesen nevelnének, vagy szülnének úgy gyereket, hogy tudják, az egyik rokonuk itt lakik a környéken, és vámpír? Nem féltenék?
- De akkor csak anyám tudná. Meg apám… jó, és az öcsém.
- Igen, Dez, ők a családod. Talán anyád még szül egy leányt. De az öcsédnek is lesznek gyermekei. És ha te ott leszel, neki is feltűnne a változás. Anyád állandóan féltené az öcsédet, és az öcséd is a maga gyermekét. Egyszer öregkorában majd elmondja, miért van ez. És az egész családod így fog élni. Félelemben akarod őket tartani?
- Akkor szótlanul öljem meg a rokonaim majd?
- Igen, Dez. Ők ugyanolyan emberek lesznek.
- De hát…
- És őket is megvetnék, ha tudnék, hogy vámpír az egyik rokonuk. Hidd el, Dez, önző volnál, ha most odamennél, és elbúcsúznál.
- Drac… de akkor… én látni akarom őket, hiszen… élek… igenis, el akarok búcsúzni…
- Dez, ne tedd. Ha szereted őket.
Lehajtotta a fejem.
- Senkitől?
Hallgatott.
- Benre gondolsz?
Gyilkos tekintetet emeltem rá.
- Na MOST ezt magamtól találtam ki. Dez, kiskorod óta legalább annyit tudok rólad, mint valamelyik szülőd.
- Ezt, kérlek, ne dörgöld folyton az orrom alá.
- Rendben. Visszamegyek aludni. Nem, Dez, senkitől.
Kiment. Felöltöztem, elrendeztem magam, és kiosontam a házból. Megértettem, amit Drac mondott, de… nem bírom ki.
Kabátom?
Nem ártana egy új… kivettem némi pénzt az egyik szekrényből, és elindultam. Nem messze volt egy üzlet, ahol mindenfélét árusítottak, és mindig nyitva volt. Azt hiszem, szerencsét próbálok ott egy kabáttal.

Igen, igen, akadt egy. Fekete, térdig érő, ezüst gombokkal és teljesen rámsimul.
Elindultam a szülői fészek felé. Nos… az már messzebb volt. Az utca végén elbizonytalanodtam. Eszembe jutott Drac elmélete… de végül önzőségem győzött – bekopogtam. - Megyek! – hallottam belülről, majd egy halk kattanás kíséretében anyám nyitott ajtót – Öhm… jó estét?
- Üdv… anyám.
Csak babonázottan nézett.
- Dez? – kérdezte elfúló hangon.
- Igen… - hajtottam le a fejem. Többre nem tellett, anyám szoros öleléséből kifolyólag.
- Gyere be, drágám! Istenem! Igaz? – kérdezte könnyes szemmel.
Jaj…

- Micsoda?
- Tényleg… AZ vagy?
Félrepislogtam. Nem tudtam a szemébe mondani. Az ajkamba haraptam, a kabátokat fürkészve. Letettem az enyémet is.
- Ó istenem… - gyorsan keresztet vetett – de ugye… ugye nem azért jöttél, hogy… minket is…hogy…
- Nem, dehogy! Képtelen volnék rá!
- Rendben…gyere be, üljünk le a nappaliban. Apád hamarosan megérkezik.
- Deod?
- Beteg. Lázasan fekszik az ágyában. Nagyon hiányol.
- Megmondtátok neki?
- Dehogyis…azt mondtuk…azt mondtuk, elutaztál…
- EZ HÜLYESÉG!
Anyám megrémülve nézett rám.
- Ne… ne haragudj…
Egyszerűen utálom, ha valakit így becsapnak. Imádom Deodot, és most…hazudnak neki…
- Drágám… megijesztesz.
- Ne félj, nincs mitől… csak… mondjátok neki, hogy…nem tudom, akármit, csak közelítsen az igazsághoz! Azt ne, hogy… ez lett belőlem. Rajtad és apán kívül a családban soha senki ne tudja meg.
- Szinte az egész falu tudja. Valószínűleg elköltözünk.
Nyílt az ajtó…
- Apa? – kérdeztem suttogva.
- Igen… - válaszolta anyám.

Izgatottan álltam a nappali közepén. Alig vártam, hogy bejöjjön…kissé féltem tőle, de anyám is szeret…és csak tudja, hogy soha, SOHA nem bántanám.
Befordult a nappaliba;
- Drágá…!
- Szervusz, édesem. Nézd, ki van itt…
- Apa… - mentem felé, hogy megöleljem. Csak megkövülten állt. Azt hittem megdöbbent…ám amikor átöleltem nekilökött a falnak. Köhintettem egyet…
- POKOLFAJZAT! – a nyakát tapogatta, nem haraptam- e meg.
- Apa, én soha…
- TAKARODJ! – vágta hozzám a kabátját. Ledobtam magamról, és csak az ezüstkeresztet láttam felém közeledni. Sikoltva elugrottam előle…
- APA! Miért…
- ÖRDÖG FATTYA! – nem gondolkozott, hozzámvágta a kristályvázát… anyám idegbajt kaphatott…
Eltalált a vállamnál. Vérzett…
Csak egy pillantást vetettem rá, és utána kiszaladtam az ajtón.
A kabátom… bentmaradt. A szakadó eső egy pillanat alatt eláztatott, és kabát nélkül… mit szépítsem, fáztam!
Apám egy íves mozdulattal kihajította a fekete ruhadarabot. Megvártam, míg bemegy, és odaszaladtam érte. Fölkaptam magamra.
A kilincsen ott lógott az ezüstkereszt… köszönet a bizalomért.
Nem érdekelt semmi, felszálltam, és hazarepültem.

Csendesen belopóztam. Fölszaladtam a vizes ruháimmal, és elmentem fürödni. Nem sírtam. A sírás nem érdemes ennek az érzésnek a kifejezésére…