Az őrzővédő (4. fejezet, 5.fejezet)

4. fejezet: A Lélekmocsár...

- Ott a fogadóban, hallottam egy beszélgetést arról, hogy egy csapat ide készült pár nappal ezelőtt, de soha nem tértek haza.
- Igen, én is tudom, hogy halálon kívül nem sok van ezen a mocsaras vidéken. Talán mi Életben maradunk, ellentétben velük. . .
Köd van. . . minden olyan sötét és elmosódott. A lovakat inkább ide nem hoztuk magunkkal. Kóval látjuk egymást, de a lábunk alá is nagyon kell figyelni, nehogy rossz helyre lépjünk, mert különben belevészünk a lelkek mocsarába. Szerencsére eléggé izgulok, ezért csodás képességeimnek köszönhetően érzem hová kell lépnem. Nem tudjuk, hogy mi vár itt ránk, de azt tudjuk, hogy semmi jó.
- Kó, vigyázz!
- Miért?
Ebben a pillanatban egy hatalmas mocsárkitörés készülődik. Mindenhol izzik, és nem lehet tudni, hogy hol fog feltörni. . . de ha elér minket. . . Talán már nem érjük meg a holnapot.
- Futás! Gyere, gyere!
- Kriun segíts, beleléptem a mocsárba, segíts, ne hagyj itt!
- Fogd a kezem, ne engedj el bármi törté. . .

A mocsár lecsillapodik, de bárcsak tovább fortyogna. . . szellemek állnak búskomoran előttem. Egy árva szót se szólnak. Mikor Kó is észreveszi őket, rögtön elfelejti, hogy a mocsárban van.
- Neee, ne féljetek. . . – hangját úgy hallom, mintha csak suttogna.
- Elengedtek Élve?
- Azzz attttól függg.
- Mitől?
- Hogggy, elhozzzátok – e?
- De mit?
- A Messsssziből azzz erőőőt.
- Milyen erőt?
- Azzz Éééletet.
- Ide is csak azért jöttünk, hogy odajussunk, ha megtaláljuk az erőt, elhozzuk nektek is, ígérem.
- Ésss ti miben különbözzztök azzzz előző csapattól?
- Mi a gonoszt üldözzük, Zalerathot és nem pedig kincsek után kutatunk.
- Leegyennn. Menjjj, de őőőőt itt tartjuk.
- Kriun, tedd amit mondd!
- De Kó, akkor te. . .
- CSINÁLD!
- Elfogadom az ajánlatot.
Most már végleg egyedül vagyok. Remélem, ha megtalálom az erőt és visszatérek, Kó megmenekül.

A Lélekmocsárban megtanultam azt, hogy az ember barátja rendkívül sokat ér, akármennyi szenvedés is vár rád, és ha hiszel is az Életben, egy jó barát mindenféleképpen megkönnyíti a rád nehezedő terhet. Ilyen volt Kó is, segített nekem, és kiállt mellettem. Tovább kell folytatnom az utamat, nemcsak azért, hogy Kó áldozata ne legyen hiábavaló, hanem azért is, hogy megállítsam Zalerathot. Nem akarja elpusztítani az egész világot, és nem akar mindenki felett uralkodni, de elítélem a hozzáállása miatt, mert ő úgy akarja megkaparintani az örökélet forrását, hogy közben másokat megöl, kihasznál. Nem is sejti, hogy nem is kaphatja meg az erőt. Mert az Élet alapjában véve pozitív, és csak az lelheti meg, aki csak egyszerűen Életben akar maradni, viszont ő rossz célokra akarja felhasználni. . .
A mocsár után legalább annyit elmondhatok, hogy nem kell tartanom a kitörésektől, de talán valami még rosszabb vár rám ezután...


5. fejezet: Hegyek völgyek között...

A varázslat hatóideje hamarosan lejár. Majd újra ennem kell, de még azért jó pár óra hátra van. Magam mögött hagyva a mocsarat már látom a hegyeket, ahogy egyre távolabb kerülök a láptól, úgy foszlik szerte a köd és nyílik meg a nap útja. Egyedül annyit tudok róla, hogy nagy szörnyek Élnek erre, de azt állítják, hogy nem durvák, remélem igazak a mendemondák. Gyalogszerrel jövök, a lovamért nem tudtam visszamenni, beleveszett a mocsárba. Hallottam, hogy sok barlang van itt ebben a hegységláncban, de csak egy vezet át a Halálsivatagba. Vajon melyik lehet az a barlang? Vajon mivel jelölték meg a behemótok ezt a bejáratot?
Szép idő van, zöldellnek a fák, a napfény kellemesen suhan végig arcomon, miközben a friss levegőt szívom be. Milyen jó lehet a behemótoknak, mindig ilyen napokra virradni. . . Az első barlang, amit meglátok, nagyon nagy bejárattal rendelkezik. Talán ez az. . . Persze reménykedni sem merek, hogy elsőre megtalálom az átjárót. Felkapaszkodok a barlang szájához, megnézem közelebbről. Három behemót tanyázik benne, sajnos mire elhúznám a fejemet, észrevesznek. Elállják a bejáratot, de úgy látszik, nem akarnak megtámadni.
- Békével jöttem!
Csak egy ordítást hallok. . .
- Bemehetek, az átjárót keresem. . .
Egy hangosabb kiáltást is hallok.
- Beszélitek a nyelvünket?
- NEM!
- Mi a. . . ti beszélitek a nyelvünket?
- NEM!
- Az átjárót keresem, tudjátok merre van?
- NEM!
- Ez az a barlang?
- NEM!
- Akkor, kellemes további napot.
- NEM!

Hát, remélem, hogy nem ez az a barlang. A második barlang sem rejti az átjárót. . . Sok-sok óra bolyongás után találok egy barlangot, ami eltér a többitől, nagyon hosszú, nem látom a végét. Valószínűleg itt lehet az átjáró, ugyanis itt nem csak három behemót őrködik. Tudom, hogy itt nem fogok tudni békés módszerekkel átjutni, így hát megragadom pallosom. Mikor az első őr riadót fúj, nem menekülök. Egyszerre tucatnyian jönnek rám, és mintha valami természetfeletti erő vezérelne, ledöföm kardomat a földbe, olyan erővel, amilyen nagyot csak ki tudok fejteni. A pallosom másodjára is kifejti hatását, feltöltődik villámokkal, mire felnézek, az összes behemót elterülve fekszik, de még nem halottak. Most nem a gyilkolás a feladatom, így hát tovább indulok. Sötét van, nem sokat látok, kétfelé vezet az elágazás.

Jobbra megyek, de amint elkanyarodok, több tíz behemót özönlik felém szemből. Hiába döföm le a kardomat, nem történik semmi. Itt valóban harcolnom kell. Hatalmas husángjaik csapásai elől igen nehéz félrehajolni, de szerencsére nem talált el egy sem. Sok hajolgatás után az elsőt ledöföm, úgy, hogy a másodikon is áthatol pengém. A harmadikba belerúgok, így hátratántorodik, addig kihúzom pallosomat és egy újabb vágással végzek a negyedikkel is. Hárítok egy támadást, majd egy körbeforgással megölök újabb kettő behemótot. Egyik fej hullik a másik után porba. Végül csak én maradok talpon. Sietek, hogy ne jöjjön még több, de egy csapat csak utolér. Páncélban vannak, nehéz lesz elbánni velük. Ezek okosabbak, mint az előző társaik, egyszerre támadnak és jól képzettek. Már a hatodikkal is végeztem, amikor egy csapás telibe találja az arcom, azonnal elsötétül előttem a világ.
Kinyitom a szemem. Sok behemót között ülök, és valahol a távolban ott van egy nagyon nagy behemót, valószínűleg ő a főnökük.
- Lépj elő, harcos!
- Szóval mégis beszélitek a nyelvünket?
- Csak én, a főnök!
- Értem, most megöltök? Nem fogok könyörögni a halálomért!
- Nem, szó sincs róla. Csak te vagy a legjobb harcos, akit valaha láttunk. Megérdemled az Életet! Tiszteletbeli behemóttá avatunk.
- Hát ez nagyszerű! Köszönöm!
- Lovat is adunk melléd, ismerjük küldetésed célját.
- Honnan tudtok a küldetésemről?
- Egy öregembertől.
- Hmm. . . értem. . .még látjuk egymást, ég veled!
- Járj hát sikerrel, harcos! Megmutatom neked az átjárót, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek sem, hogy hol van.
- Megígérem!
- Kövess!
Az átjáró szebb, mint gondoltam, igazán szemet gyönyörködtető az a látvány, mikor egy sötét barlangba épp hogy csak beszűrődik a fény, és mikor kiérek, elkápráztatóan szép tájat látok.
- Itt útjaink elválnak!
- Köszönöm nagylelkűséged.

Kezd besötétedni. A varázslat véget ért. Érzem, hogy éhes vagyok, de még nem állok meg enni. Átgondolom az útitervemet, és belenyargalok a naplementébe.
Sosem gondoltam volna, hogy a behemótok ennyire fejlettek. Álmomban sem hittem volna, hogy egy kinézetre ennyire félelmetes és ijesztő lény, lehet barátságos is, sőt még segítőkész is. Ráébresztettek arra is, hogy aki ellenségnek látszik, nem biztos, hogy valóban gonosz.
Egyenes út vezet a Halálsivatagba. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi messzii maradt Életben, gondolom, nem nagy a populációjuk.