Vampire Heart - XI. rész Változatlan idők

Álmatlanul ültem az ágyamon. Kintről Daniel és Drac veszekedése hallatszott. Mint úgy általában az utóbbi évtizedekben. Istenem, ha Belizár ezt tudná!
Miért pont a nappali mellett kell aludnom?! ”Aludnom”.
Kimentem.
Daniel éppen Dracot fenyegethette valamivel, Dave csak ült a kanapén, és unottan nézte őket, mint az olyan, aki ezt az előadást már ezerszer látta, és csak udvariasságból nézi meg ezeregyszerre is. ”Jótevőm” pedig teljes nyugalommal hallgatta tejfölszőke ”testvérét”.
Testvérek…látszik.
Pedig nem kedveltem különösebben Dant és Davet, de be kellett látnom – nélkülük üres volna a ház.
Álltam így vagy tíz másodpercig, mire észrevettek.

Dan összevont, pengevékony szemöldökei alatt jéghideg szürke szemeivel meredt rám. Igen, igen, kifejezetten barátságos látvány volt.
Dave nem zavartatta magát. A kanapén mellette lévő helyre nézett, mintegy felkínálva azt nekem. Bár neki végtére is tökmindegy volt…
Drac csak a szemével intett, hogy menjek át a könyvtárszobába. Hamarosan ő is megpróbál elszabadulni.
Utóbbi lehetőség kifejezetten szimpatikus volt.
Leültem egy puffra, és körülnéztem az irodalmak között. Reménytelen. Mindig akadt valami, amit szívesen olvasnék, szinte kifogyhatatlan volt a tár, de…most képtelen lettem volna koncentrálni.

A szobából egy kétszárnyú üvegajtó nyílt a teraszra. Illetve….terasz volt fénykorában, most már csak az ”omladozó kőpárkány” nevet lehetne adni neki. Erről a párkányról bal oldalt az erdőt, jobb oldalt a várost láthatod. Szeretem ezt a helyet. Miért? Csak gondolj bele…
Ott állsz több méternyi magasságban, egy rozzant kőpárkányon. Tulajdonképpen bármikor leomolhat…

Máskor tériszonyod van, de most nem. A hideg szellő végigsimít az arcodon, megrezegteti lecsukott szemhéjadon a szempillákat, bele- belekap a hajadba. Bent hagytad a kabátod, fázol. Reszket minden izmod, hogy a testhőmérsékleted a megfelelő fokon tartsa… de ez téged nem érdekel. Ezt is élvezheted!

Jól esne egy baráti… nem is, egy szerelmes ölelés. Ám ez, ahogy az lenni szokott nem következik be. Valami mindig megtöri az idillt…
Érzed a bogarak pánikját, ahogy a kósza denevérek elől menekülnek… félsz a denevérektől?
Az erdőben farkasok vonyítanak, verekedhetnek. A morgásokat, és egy- két reccsenést, a csata zajait egy fájdalmas, utolsó nyüszítés és egy diadalittas üvöltés követi… a küzdelem eldőlt.

A tudatodban ez összekeveredik az átellenbeni kereskedők, iszákosok kurjongatásaival és portékájuk ajánlásával. A szekerek szaggatott nyekergése, patkók csattogása a kövön, szamarak, lovak, kutyák és más háziállatok hangja már csak kiegészítő zaj.
A telihold hideg fénye süti az arcod, lecsukott szemhéjadon keresztül is érzed, tudod a fényt.
Nos… ezért.
- Dez! – hallottam magam mögül Dan hangját. Kiszakítva álmodozásomból, félszegen bambultam rá.
- Mondd…
- El akarok költözni – hogy mi?! – Itt engem senki nem ért meg. Főleg Drac. De David is olyan faragatlan. Ha elkezdünk veszekedni, csak nézi, de sosem vesz részt benne, és…
Ő zavartalanul folytatta tovább, én viszont elmerengtem. Daniel sosem volt ilyen. Az ”ilyen” alatt ezt a kifakadást értem. Nem nagyon szokta az orrunkra kötni az érzéseit.
Úgy látszik, kell az ”asszony”.
Erre a gondolatra elmosolyodtam.
- Mi van?! – csattant fel – Egyszer öntöm ki a lelkem neked, és akkor is kiröhögsz! Esküszöm, lelépek! – azzal elcsörtetett.
Én meg csak bámultam utána. Láttam, ahogy az üvegajtó túloldalán leül az egyik bőrfotelba, és a mellette lévő könyvet folytatja ott, ahol ki volt nyitva.
- Dan? – suttogtam.
Felkapta a fejét. Aztán visszaejtette.
- Csak te vagy az?
Hm?
- Miért, kire számítottál?
- Hát… hirtelen… szóval a hangod erősen hasonlít Helgára.
Helga?

Jaj, nagyon ismerős a név, de nem ugrik be. Kérdő tekintetemre rögtön válaszolt, míg én lehuppantam mellé.
- Helga a szerelmem volt, emlékszel?
- Oh, igen, igen.
Valóban.
- Hogy lehetett Drac ennyire bunkó?! Annyi időt töltöttem vele, nem ilyennek ismertem meg.
Nos igen…Drac elmondta Helgának, hogy Dan vámpír. Helga azóta kerüli. És minket is.
- Üdv. Zavarok? – köszönt be valaki a hátunk mögül.
- Drac – mormogta Dan a nem létező bajsza alól. Ez volt a végszó, a ”tejfölösköcsög” [ahogy Drac nevezte] fölpattant, és elhagyta a könyvtárszobát.
- Mi volt?
- Semmi. Helgáról volt szó.
- Ó, az más.
Furcsállva néztem rá. Miért, mire gondolt?
Csak vigyorgott. Ahogy szokta.


- Drac, Dez! Ma nem megyek veletek! – kiabált David a földszintről.
- Hogyhogy? – robogtam le a lépcsőn – Úgy beszéltük meg, hogy együ…
- Tudom. De Liával találkozom.
- Megfojtom azt a nőt! Teljesen szétválaszt minket!
- Ezt Dannak és Cloenak is mondd, kérlek.
- Nekik is mondtam.
- És?
- Látsz itt te Danra utaló vagy hasonlító jelenséget?
- Jól van, na!
- Már három napja színüket sem látom.
- Jajaj! – jegyezte meg gunyorosan.
- Dave, ez nem vicc, tudod, hogy baj lehet belőle!
- Hé, úgy ordibáltok itt lenn egymással, mintha mindketten hozzám akarnátok beszélni, az emeletre.
1852- t írunk, szeptember 29, épp a szüreti bálra készülődünk.
- Dan, elment, nem érdekel, makacs szamár, Dave…
Taccs- Drac megbotlott, 7 lépcsőfokot, és hasra taccsant a kövön.
- Gratulálok. Nesze – dobtam neki egy zsebkendőt - , töröld le a véredet, mielőtt ugrok.
- Vábbír deb ”ehet” vábbírt!
- Mesmeg cserélj ruhát, mert még ezt is fordítva vetted föl.
- Oh. Délleg.
- Siess!

Leroskadtam az egyik székbe, homlokomat az ujjbegyeimre támasztottam. Teljesen kivoltam idegileg. Dave összejött Liával, egy falusi gazdag családdal, Dan pedig a lány nővérével, Cloéval romantikázik. Utolsó kettő pár napja nem adott magáról életjelet, a szüreti bálra pedig, úgy néz ki, én és Drac megyünk. Együtt, legalábbis. Majd ha lement a nap.
A gond csak az, hogy a nap már ezer éve lement, és mi még szinte sehol sem tartunk, Drac még mindig csak öltözik…
- Begvagyok!
…öltözködött, Dave nem jön el, én meg az agyvérzés határán vagyok.
- Szerintem hagyjuk a francba az egészet – vetettem fel, ám az időközben megregenerálódott orrú Drac és Dave kórusban ellenezte az ötletem.
Dave próbált vigasztalni;
- Lia ottlesz úgyis, ha ez vigasztal, akkor menjünk együtt. És különben is, Cloenak meg Dannek jelenése van ott.
- DAN?! – ez most a Dez- Drac kórus volt.
- Ööh…
- Ott lesz Dan? – csaptam a falhoz barnahajú barátunkat. Úgy tűnik, az idők alatt ez szokásommá vált.
- Igen – nyögte - , ott lesz, de megkért, hogy ne szóljak róla. Úgyhogy megkérlek titeket, hogy lepődjetek meg!
- De miért?
- Nem tudom. Ő kérte.
- Menjünk már! – szólt vissza Drac az ajtóból.
- Ideje – elengedtem David nyakát és én is kivonultam [immár kabátostul], hogy lazítsunk egy kicsit. Már ránk fért.
A szüreti bál tényleg jó mulatságnak ígérkezett.
- Nem is gondoltam volna, hogy Cloe fekete hajú! – kiabáltam Dracnak.
- Én sem. Danielnek nem ez az ízlése.
- Változnak az idők!
- Ott van Lia!

Valóban ott volt. A kapunál várt minket. Hátközépig érő lenszőke haja lebbent a legapróbb szellőre is, zöld szeme életvidáman csillogott. Már messziről kiszúrt minket, és mire a kapuhoz értünk, levegőt se hagyott venni, már mondta a magáét;
- Sziasztok, szia Dave! – puszi, puszi – Na most; Danen kívül csak én tudom, hogy mik vagytok, és ha lehet ez maradjon is így.
- Ez azt jelen…
- Ez azt jelenti, Drac, hogy a mai vacsora elmarad. A helyszínen legalábbis.
Aranyos kislány, mi? Hát mert csak annak látszik…
- Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek, Dez.
- Dave!
- Igen?
- Mit tud rólam a szöszi?
- Hát…tudod, régebb óta vagyunk együtt és…
- Pletykás.
- Igen.
- Drac… - fordultam hátra – jössz a…Drac?
Hirtelen egetverő, mégis vérfagyasztó nevetés hasított bele a bál halk zajaiba.
- Te hülye! Anyám segíts…
- Most mé’? – háborgott David. Egy „nem te” legyintéssel otthagytam és megindultam a borospincék irányába. Meg is találtam a hang forrását, egy vámpírt, aki, bár bírja az alkoholt, két perc alatt úgy be tud rúgni, hogy csak lesünk. A bálozókon keresztül beljebb verekedtem magam, és a tömeg közepe felé érve egyre mélyebb csönd ereszkedett az egybegyűltekre. Igen, Drac állt középen, és két másik férfival szórakozott. Tar fejükön megcsillant a holdfény. Fekete, ezüst szegecsekkel kivert bőrmellényük alatt az egyik smaragdzöld, a másik alvadt vér színét idéző lenge inget viselt. Egyszerű fekete nadrág és fénytelen, kikopott bőrcsizma volt még rajtuk. Ijesztően nagydarabok voltak, és izomból volt több rajtuk.

De az arcuk volt a legijesztőbb. Ferdén vágott, apró szemük fölött szemöldöknek csúfolt bozont, közöttük pedig nem- kevésszer betört orr díszelgett. Már amennyire az ilyeneket lehet díszelgésnek nevezni. Szájuk nem is volt, csak valami ajkatlan nyílás. És Drac ezekkel állt le, sőt, vígan elcsevegett és elnevetgélt velük. Közelebb érve még egy tar fejű egyedet megpillantottam, aki [talán Drac nevetése óta] a tőrein nyugtatja a kezét. Ő nem vett részt a beszélgetésben, csak ott állt. Neki az inge is fekete volt. Cseppet sem volt megnyugtató az egész helyzet, úgyhogy igyekeztem életem mézéhez férkőzni. Közben hasonló sérelmek értek, mint anno első áldozatom megölésekor. Pedig azóta már, ha viszonyítunk, inkább ők a kis hülyék.
- Drac, menjünk már! – sziszegtem a fülébe, és közben tuszkoltam elfele.
- Nyugi, Kvoikáék és nem bántanak.
- Oh, szóval már névcsere is megvolt? És még nekik is akad…
- Úgy tűnik ez a megnyilvánulásom nem nyerte el „Kvoikáék” tetszését, mert enyhe ráncok jelentek meg „magas” homlokán, a fekete ruhás pedig közelebb jött.
- Igen, még nekünk, vámpíroknak is akad, vagy barátocskád ezt nem mondta? Ő is elég sokat tud rólunk!

Az az érzésem van, hogy a vámpíros történettel akart lenyűgözni. Nem sikerült neki.
- Volfram – kezdte immár hűvösebb hangnemben Drac - , ő is az, a tanítványom, úgyhogy szépen megkérlek, ne sértegesd és ne is akard lenyűgözni. Nem jó ő neked.
Hogy tudnak magukról ennyire nyíltan beszélni a tömeg kellős közepén?!
- És ők mik?
- Ikrek. Vladimir – a smaragdzöld - , Volfram – a fekete, - és Russel – a vörös inges.
- Vagytok még? – nyafogtam.
- Ikrek? Nem.
- Hálelúja – dünnyögtem magamban.
Erre mind elvigyorodtak.
- Gyere! – karolta át a vállamat Drac, és kivezetett a tömegből, egy üresebb részre.
- Drac, muszáj volt őket összeszedni?
- Ne haragudj, nagyon régen láttam őket.
- De…rondák!
- Tudom, mindenkinek ellenségesek. De ismersz, nem állok össze olyanokkal, akik árthatnak nekünk. Bár Volframból kinézem, hogy rádmozdul, és ő valóban erőszakosabb. De bízom benned.
- Nem rajtam múlik a dolog. Én a fél karját nem tudnám megmozdítani.
- Tudom. De féltelek – megállt és megcsókolt.
- Mitől? Hazamegyünk, és elfelejthetjük őket…
- Nos… nem egészen. Ezért akartam beszélni veled. Egy darabig velünk fognak élni?
- Mi?!!
Ellöktem, és csak lestem rá. Normális ez?
- Dez, ne legyél már ilyen! Régi ismerősök…
- Engem nem érdekel, úgy taszítanak, mint még soha semmi!
Megkerestük Dave- t, Dant is hazacsalogattuk. Drackal egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Otthon Drac eligazította az ikreket, és ezúttal hiába dobálta a nappali közepére a köpenyét – nem szedtem föl neki.

Lentről még hallani lehetett a kopaszok rendezkedését, majd ők is elcsendesültek. Csend ereszkedett az egész házra, de a nyomasztó fajtából. Most az ágyban feküdtem, de nem tudtam aludni, talán nem is mertem a lentiek miatt.
Hajnal körül Drac testét éreztem magam mellett. Felé fordultam, és ő magához szorított.