Történetek

- Miféle pletykákról beszélsz? – kérdezte Julia
- Ne haragudj drágám, de a sógorommal ellentétben, nem szokásom kiteregetni a családi szennyest, elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy miről beszélek
- Azokból az ocsmány rágalmakból semmi sem igaz! – csattant fel Appius
- Mérsékeld a hangod kedves rokon, amíg a házamban vagy – mondta Domitia hidegen...

Fernandez, embereivel, lassan araszolt a csúszós vájatba, míg végül az aljára értek. Nem láttak sem meteort, sem más kőzetet. Az ezredes, elkeseredetten kutatott valami rendkívüli után, de a percek múlásával, kezdte feladni. Ám ekkor Felix őrnagy, megbotlott valami keményben. Fernandet felfigyelt erre s a helyszínre sietett. Ő és katonái, kezükkel, ásni kezdtek, s hamarosan egy fémes tárgy bukkant elő a laza földréteg alól...

Anna kitépi magát a szorításból és futni kezd. Befordul az utcájukba, már szinte összefolyik szeme előtt a házsor, lihegésétől alig hallja a kocsi dübörgését, inkább csak az üldözött vad ösztönével sejti a mögötte csörtető veszélyt. Kiszolgáltatottsága, anyai méltóságának megsértése bántja, perzseli lelkét a szégyen...

A vad harcosok, felbuzdulva a sikerek láttán, bekebelezték az egész vidéket, földig rombolva a falvakat s városokat. A szomszédos birodalmak, rémült félelemmel tekintettek, új szomszédaikra, kik csak úgy nevezték magukat, kregek. E nép ezelőtt, ismeretlen volt a mágusok, hatalmas könyvtáraiban...

A halastó vizének felszínén olybá tűnik, mintha megszomjaztak volna, s a tó vizéből oltanák szomjukat. Visszamegy a kicsiny lakba. Kinyitja az ablakot, hadd áradjon be a friss levegő. Eztán kihajol az ablakon, élvezi a koradélután új erőre kapott Nap fényét. Elmereng, közben a zöld-barna szalagot nézi: jegenyesorral keretezett, az iménti esőtől sáros utat. S lám, ott jön Élet! ...

- Már régóta figyeljük magát, láttuk nehéz helyzetét, s mi óvjuk az értékeket. Elvisszük magát a bolygónkra, megtanítjuk arra, amit mi is tudunk, s a világ minden nyelvén beszélni, azt, hogy ne ismerje a féelmet, s gondolatenergiával beszélgetni velünk Felkaptam a farmert magamra, s mentem ETY-vel az űrhajóra...

Sokszor gondol a halála napjára is. Eleinte többször is gondolt rá, bár akkor még sok időt vett el tőle a nyers riadalom, a rémület a mozdulatlanságtól, az egerektől, az éjszakától, a vihartól. Mostanság már kevesebbet gondol a halálra, de a fiára sokszor emlékszik vissza. A fiára és a feleségére, akikre akkor is gondolt, amikor kihajtott a kocsival, és főbe lőtte magát. Tartozásai miatt választotta a pisztolygolyót...

Mint egy álomban ott ált Bronz, testét egy különös ezüstös csillogás vette körül. Nem úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá, nem az a beteges, legyengült lovacska volt, akinek az utolsó napokban láttam. De nem is, úgy ahogy a betegsége előtt. Sokkal csodásabb volt. Izmai kidagadtak a bőre alatt, a farka majd’ a földet söpörte, pedig én emlékszem, hogy levágtam belőle, hogy ne koszolja össze magát. Nem volt rá szó, hogy milyen szép...

Síkföldén, három királyság osztozik. A legterjedelmesebb az előbb említett Kreg, majd ott az ugyancsak kiterjedt szomszédja Muyrs és végül a legkisebb, Zaladun. Háború és viszálykodás jellemezte, nem túl felhőtlen szomszédságukat, de az utóbbi három évtized, békében és nyugalomban telt. Ha azonban jobban körültekintünk, láthatjuk, hogy vitán felül a legfigyelemre méltóbb királyság, Kreg...

- Jó napot kívánok, a Nemzetbiztonsági Hivataltól jöttem - hallottam a férfi mély, tisztán artikulált, nyájas hangját. - Egy volt munkatársukat keressük, aki sajnálatos módon kilépett sorainkból. Itt van egy kép róla, nem látta esetleg? - hallottam a csattanást, ahogy eltette a tárcáját...