Porcelánszív

Úgy döntöttek, lerövidítik az esti iskola idejét, s magyar óra
Helyett egy kávé mellett megismerkednek egymással.
Öt különböző korú asszony. A legidősebb telt idomú, nagyszájú a vezér egyéniség. A legfiatalabb, egy kissé félénk fiatalasszony csak hosszú rábeszélésre áll kötélnek. Bíztatják a többiek:
- Ennyi szórakozás nekünk is kijár, mikor férjeink állandóan a kocsmákban ülnek..
Elhelyezkednek körben a kávéházi asztal mellett, brandit és kávét rendelnek. Megindul a terefere. Anna, a fiatalasszony hirtelen úgy érzi, mintha egy égető tekintet parázslana tarkóján.
Lopva körülnéz, s pillantása ráesik a prédaleső szempárra.
középkorú, kidülledt szemű férfi támaszkodik a pultnál.

A látványtól felfordul a gyomra. Arrébb tolja a székét, megpróbál nem foglalkozni vele. Viszont eszébe jutnak piciny gyermekei. Ma az apjuk vigyáz rájuk, ami nem volt szokása, mivel elég megbízhatatlan, ha a családjáról van szó. Semmiben nem lehet rá számítani. Biztosan ma is ott hagyja a csöppeket egy-két üveg sör kedvéért. Erre a gondolatra egyre izgatottabbá válik,
Szaporán szedi a levegőt, majd feláll gyorsan és elköszön.
Az ajtón kilépve szembe találja magát a nagy szemű fickóval, aki idétlenül vigyorogva csalogatja magához.
Az asszony megszaporítja lépteit.
A főutca közepén fékcsikorgás üti meg fülét. Kiugrik a férfi a kocsiból, megragadja a karját, s közben azt motyogja:
- Gyere kicsim, nem bánod meg!

Anna kitépi magát a szorításból és futni kezd. Befordul az utcájukba, már szinte összefolyik szeme előtt a házsor, lihegésétől alig hallja a kocsi dübörgését, inkább csak az üldözött vad ösztönével sejti a mögötte csörtető veszélyt. Kiszolgáltatottsága, anyai méltóságának megsértése bántja, perzseli lelkét a szégyen.
Végül lihegve eléri a kaput, lenyomja a vaskilincset, amely alig akar engedelmeskedni remegő kezének. Végigszalad az udvaron, tudatáig nyilall a kocsiajtó csapódása – akárha lövés dörrent volna mögötte. Beront az ajtón, nekizuhan férjének, aki homlokráncolással, szemrehányón néz rá:
- Mit rohangálsz, mint az őrült
Anna akadozva, halkan súgja, nehogy a gyerekek meghallják:
- M e g k e r g e t t e k. Egy fér-fi. Kocsi-val. Kint van.
A férje szinte üvöltve válaszolja:
- Na és! Attól voltál annyira megijedve? Már nem tett volna
benned kárt!

Anna döbbenettől tágra nyílt szeme szinte üvegesre dermedt és az édes tejtől duzzadt melléhez kap tenyerével. Mintha kést szúrtak volna belé. Fájt, sajgott a gondolat, hogy ez a férfi, A gyermekeinek apja, hogy imádta és várta haza esténként. Mennyit aggódott, amikor késett.
Hirtelen úgy érezte: szíve, mint egy részeg mozdulattal kőpadlóra lökött porcelánváza összetört, s darabjait már nem ragaszthatja össze soha.