Egy ősi nemzetség története

Meleg, márciusi délelőtt volt. Róma mint mindig, úgy zsibongott mint egy felbolydult méhkas. A Via Ostián, mely a kikötőt kötötte össze a Forummal, szekerek, lovas kocsik döcögtek a városközpont felé megrakodva olajjal, zöldségekkel, egyiptomi gabonával, pontusi szövettel, mögöttük tevék ballagtak felmálházva kínai selyemmel, fűszerekkel. A Via Appián már főleg gyalogosok haladtak, rabszolgák Galliából, kisebb kordék teli germán textiláruval, borostyánkővel, nagyobb fogatok megrakodva fával, acéllal Brittaniából, arretiumi fazekas munkákkal és még sorolhatnám. A kocsikat tarka ruhás kereskedők, rabszolga hajcsárok, zsoldosok kisérték a világ minden részéről.

A város színes forgatagából, csak a város fölé magasodó dombok, északon az Esqulinius, a Virinalis és a Quirinialis, melyek a suburrának, Róma szegénynegyedének adtak otthont, 4-5 emeletes ormótlan bérházaikkal, koszos és a földszinteken dolgozó iparosoktól örökké hangos műhelyekkel teli utcáikkal, sötét sikátoraikkal, délen az Aventinus, a plebejus származású de gazdag polgárok lakhelye, a Tiberis túloldalán a Janiculum, a Forum mellett pedig a méltóságteljes Capitolium, mely tetején Jupiter hatalmas márvány templomával uralkodott Róma felett, és a város ékszerdoboza a fenyőkkel, árnyas babérfákkal és citrus ligetekkel teli Palatinus, melyen ekkor még nem a későbbi császárok otromba, irdatlan palota tömbjei, hanem a patríciusok, a Scipiók, Drussiliusok, Cornelianusok és más nemes famíliák, valamint a köztársaság vezető tisztségviselőinek, a consuloknak, praetoroknak, szenátoroknak a villái álltak, de itt lakott Cicero, Pompeius, Caesar, itt nevelkedett a birodalom leendő császára, akit ekkor még Caius Octavianusnak hívtak és itt a domb déli lejtőjén, lakott hősünk Livis Servilianius Gallus is, a XIII. légió tábornoka feleségével Domitiával, gyermekeivel, unokáival és anyjával.

Livius és Domitia a köztársaság egyik legősibb és legtiszteletre méltóbb nemzetségének voltak tagjai, a családfát egészen Aeneas meneküléséig vezették vissza, ősük Servius (akiről a család a nevét kapta) részt vett Lucius Brutussal a Tarquiniusok elűzésében, fiának Servius minor-nak, aki az etruszkokkal vívott harcban, Róma védelmében esett el, egy kis szentély őrizte az emlékét a Janiculumon, de a család, mely harcolt a birodalom minden háborújában, számos tábornokot, vezető tisztségviselőt, köztük egy Consult, is szült, rokonságban állt több más nemesi családdal, köztük a nagy Caesarral is.
Domitia ezen a délelőttön a kert egyik babérfájának árnyékában ült egy kőpadon, anyósával Clodiával. Mindketten határozott, tekintélyt parancsoló asszonyok voltak, amire szükség is volt, különösen Domitiának, mivel több, mint tíz éve, hogy teljesen egyedül, kizárólag anyósára támaszkodva kellett irányítania a családot. Hát igen, tíz hosszú és nehéz év telt el azóta, hogy Livius északra, az Alpokon túli kegyetlen, hideg és zord Galliába ment, a teutonok, majd a venétek, bretonok, és jelenleg a gallok ellen harcolni. Domitia fiatal lány volt, amikor a férje magára hagyta a gyerekekkel és az anyjával, ezalatt magas, hosszú fekete haját mindig kendő alá rejtő, szép arcú, ugyanakkor metszően szigorú tekintetű, komoly asszonnyá érett, aki vaskézzel vigyázott a családjára, anyósára, a fiaira, Sevilusra, és Domitianusra, a menyére Aeliára, akinek a férje Livianus, Domitia és Livius legidősebb fia, valahol keleten hadakozott a pártus törzsekkel, az unokájára Serviliára, a lányaira Liviára, Domitia minorra, és az unokahúgára Antoniára.

A legtöbb gondot Antonia okozta a két asszonynak. Antonia Livius bátyjának Aufidiusnak, akit feleségével együtt még a polgárháború idején koncoltak fel Sulla katonái, volt a lánya. Szülei halála után a kislányt nagybátyjai Livius és Appius fogadták örökbe, de mivel Appius felesége Demetria hallani sem akart a gyerekről, Antonia Livius házába került, ahol nagyanyja és Domitia vállalták, hogy felnevelik a kislányt. Sajnos az Antoniához fűzött reményeik csak részben váltak be. Az együtt eltöltött évek alatt Antonia alacsony, telt, igéző szépségű, lánnyá nőt, aki örökös vidámságával, kedvességével még a mindig komoly és szigorú Clodiát is meg tudta nevettetni. Sajnos, jó tulajdonságai mellett, kissé buta, néha nagyon gyereked, és hebehurgya is volt, legalább annyi fejtörést, mint örömet okozva nevelő és nagyanyjának.

Ahogy itt ültek, Clodia, a lábánál játszó Seviliát nézte, Domitia pedig két levelet tartott a kezében az egyik Caesartól, a másik Liviustól érkezett, egyszer csak Tertius az egyik rabszolga lépett Domitiához.
- Vendégek érkeztek dómina, a sógorod Appius Servilius és Julia Drusilla asszony
- Milyen öröm - sóhajtotta Domitia, - Vezesd őket a peristyliumba. Anyósom nem jön?
- Nem lányom, én inkább itt maradok. Túl korán van még a fiam ostobaságaihoz
Domitia bólintott majd felkelt, a kis ösvényen ami a házhoz vezetett felment, ahhoz az oszlopokkal körülvett, díszes kerthez, amit Rómában peristyliumnak hívtak. Vendégei már ott vártak rá. Julia Drusilla, Domitia régi barátnője, magasa, mindig mosolygó, nagyon szeretetre méltó asszony volt az, alacsony, kopaszodó, mindig bánatos, savanyú arcával, még a legvidámabb embert is elszomorítani, Appius mellett azonban ő is visszafogta magát. Appiust a rómaiak csak Infirmusnak, vagyis a gyengének hívták.

Az eset, ami Appiusra akasztotta ezt a gúnynevet, hónapokig beszédtéma volt a Forumon és a villákban. Plutó isten ünnepe előtt nem sokkal történt. Julia mint évben, hatalmas lakomát rendezett a Janiculumon álló villájában, amire meghívta, Róma összes előkelő patriciusát, köztük Liviust és Domitiát, valamint Appiust és feleségét Demetriát is. Minden a lehető legjobban ment, egészen addig, amíg a hírhedten házsártos Demetria észre nem vette, hogy Appius, aki akkorra már jóval több bort ivott, mint amennyit elbírt, az egyik görög rabszolgalányt mustrálja. Demetria szörnyű botrányt csapott, üvöltözött a férjével, elmondta mindennek, többször megátkozta, majd felállt és távozott. Appius aki végig szótlanul tűrte Demetria mocskolódását, miután elment elkezdett sírni, ami nagyobb megrökönyödést okozott, mint felesége viselkedése. Appius mint egy kisgyerek odabújt Juliához, és csak zokogott és zokogott, mindenki, a consul, a szenátorok, a tábornokok és feleségeik előtt, majd könyörögni kezdett Domitiának, hogy beszéljen Demetriával és próbálja jobb belátásra bírni az asszonyt. Domitia, elsősorban Livius nyomására vállalta ezt a nagyon kellemetlen feladatot. Demetria és Appius természetesen pár nappal később kibékültek, de Appius az eset után soha többet nem tudta magáról lemosni ezt a szégyent, és az Infirmius nevet.

Domitia nagyon meglepődött Julia és Appius látogatásán, mivel a férfival régóta nem voltak beszélő viszonyban. Miután leültette őket és bort hozatott, vendégei azonnal a tárgyra tértek.
- Hogy vagy drágám? - kérdezte Julia - Kaptál híreket Galliából?
- Ó igen, de sajnos rosszakat. A barbárok menekülnek, de közben felégetnek mindent maguk után, a falvakat, a hidakat, a termést, a légionáriusaink pedig éheznek és fáznak
- Ez rettenetes - mondta Julia - Ezek szörnyetegek, áldás lesz a világnak, ha Caesar kiirtja őket. És hogy van a családod?
- Jól vannak. Servilius még ebben a hónapban magára ölti a férfiak tógáját, és rögtön utána indul Partiába, Livianushoz. Ott majd megtanul mindent, amit egy leendő hadvezérnek tudnia kell. Szegény fiam, legszívesebben magam mellett tartanám, de egyrészt Livius ragaszkodik hozzá, másrészt minden férfinek az a kötelessége, hogy szolgálja, és megvédje a köztársaságot. Valaki megteszi és valaki nem - mondta Domitia és tekintetével majdnem felnyársalta Appius
- Hogy van a jó öreg Clodia? - próbált témát váltani Julia
- Jól van, a korához képest egészséges. Csak sok minden bántja szegényt. Az sok izgalom, amit az unokái és főleg a gyerekei okoznak neki. Erről jut eszembe, Appius mikor szándékozod meglátogatni az édesanyádat?
- Nemsokára, de most igazából hozzád jöttünk. Gondolom kíváncsi vagy rá, hogy mi a látogatásunk célja
- Nos nem tagadom. Miről van szó.
- Antonia miatt jöttünk - bökte ki Appius
- Mi dolgotok van a lányommal? – kérdezte Domitia gyanakodva – Az istenekre mit csinált már megint ez az ostoba?
- Semmit drágám nyugodj meg. Az a helyzet, hogy hallottuk, hogy nagyon sok gondod van vele, azóta a szerencsétlen eset óta, azzal a fiatal emberrel

Julia itt egyenesen a lényegre tapintott. Antonia ugyanis abban a korban volt, amikor a lányok elkezdenek a fiúk iránt érdeklődni. Az ő első nagy szerelme egy nála jóval idősebb Philippus nevű ifjú szenátor volt. Ez a fiatalember teljesen az ujja kör csavarta Antoniát, a lány legalább annyira szerette, mint amennyire a család, elsősorban Domitia utálta. A korkülönbség nem lett volna baj, Livius is 5 évvel volt öregebb Domitiánál, a baj az volt, hogy egyrészt, a fiú rendkívül goromba, erőszakos és törtető volt, aki igazán sohase tudott lemondani Antoniáról, másrészt pedig az hogy, Philippus Pompeius, vagyis Caesar, így Livius leghalálosabb ellenségének hívei közé tartozott, ami még nem feltétlenül lett volna baj, de telebeszélte a lány fejét Pompeius képtelen ideáival, a tudatlan és ostoba Antonia pedig mindet elhitte, és még otthon is terjesztette, annak ellenére, hogy Domitia többször pofonvágta, amikor a család legfőbb patrónusát Caesart zsarnoknak, a köztársaság ellenségének nevezte. Miután a család nyomására, valamint megrettenve a Philippus erőszakos természetétől szakított vele, a fiú továbbra sem hagyott neki békét. Üldözte, zaklatta, folyamatosan megpróbálta újra elcsábítani, ami egy alkalommal sikerült is neki, azonban nem tartott sokáig. Livius az ügyről természetesen nem tudott, hiszen végig Galliában volt, úgyhogy Domitiának egyedül kellett megoldania az ügyet. De hallgassuk tovább a beszélgetést.

- Kellemetlen eset volt, jobb nem is beszélni róla, emiatt ne aggódjatok, elintéztük
- Ó igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe Appius – Hallottunk arról a szerencsétlen incidensről, a Trasteverén, szegény Phillipus
- Semmi közünk hozzá. A Trastevere sikátorai veszélyes helyek éjszakánként, nyilván rablók támadták meg
- Nyilván – mosolygott Julia
- Ha a mi embereink tették volna, Phillipus már rég a Tiberis fenekén lenne, de tényleg hagyjuk ezt, azt mondtátok Antonia miatt jöttetek, nos mi dolgotok vele?
- Tudjuk, hogy Antonia viselt dolgai miatt, nehezen tudsz neki férjet keresni – kezdte Appius
- A lányomnak nincsenek viselt dolgai – szakította félbe Domitia – És különben is már találtunk neki egy nagyon jó férjjelöltet
- Csak nem Petronius fiát, Valentinust? – vágott közbe Appius – Ezt nem gondolhatod komolyan Domitia, még hogy Morosus fiát a te életvidám lányodhoz! Ugyan már kedvesem!
- Inkább legyen a lányom a szomorú fiának a felesége, mint egy vinnyogó kislány fiáé, Infirmius – gúnyolódott Domitia
- Ne személyeskedj Domitia, értsd meg, hogy mi csak segíteni szeretnénk. Valentinus, kétségkívül jó partinak tűnik, de gondold meg, hogy ha van nála jobb, miért választanád őt, és különben is azok után, amit a lányod mostanában művel, Petronius kifejezetten ellenzi ezt a házasságot. – próbálta csitítani Julia
- Mégis mit művel a lányom? Semmivel sem viselkedik elítélhetőbben, mint bármelyik fiatal patrícius lány az ő korában, ha pedig Petronius nem elégedett a gyermekemmel, mondja a szemembe és ne veletek üzenjen.
- Petronius csak egy ostoba katona, nem számít a véleménye – dünnyögte Appius
- Érdekes, ahogy a barátaidról nyilatkozol, rendkívül nemes lélekre vall – mondta Domitia, Appius azonban figyelmen kívül hagyta az asszony megjegyzését és folytatta.
- Legalább nézd meg a jelöltünket, mielőtt döntenél!
- Nem érdekel.
- Ne feledd Domitia, hogy én is a lány gyámja vagyok, tehát, jogom van hozzá, hogy beleszóljak abba, hogy ki legyen a férje – mondta Appius.
- Örülök, hogy emlékeztetsz rá. Tényleg mi is egy gyám dolga? Ó igen, felnevelni a gondjára bízott gyermeket, tanítatni, férjet keresni, hozományt gyűjteni. Hozzájárultál, Antonia neveléséhez? Nem. A gondot egyedül és kizárólag az én nyakamba raktad! És most idejössz, és azt követeled, hogy dönthess ennek a szerencsétlen lánynak a sorsáról? Ne légy nevetséges, vagy ha mégis ragaszkodsz hozzá, akkor, tessék vidd házadba Antoniát, gondoskodj mostantól te a lányról. Az istenekre mondom, én nyugodt szívvel bízom rád, engem nem érdekelnek a pletykák, nyílván Demetria is osztja a véleményem.
- Túl messzire mész sógornőm – sziszegte Appius.

- Miféle pletykákról beszélsz? – kérdezte Julia.
- Ne haragudj drágám, de a sógorommal ellentétben, nem szokásom kiteregetni a családi szennyest, elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy miről beszélek.
- Azokból az ocsmány rágalmakból semmi sem igaz! – csattant fel Appius.
- Mérsékeld a hangod kedves rokon, amíg a házamban vagy – mondta Domitia hidegen.
- Bocsáss meg, elragadtattam magam, de te is tudod, hogy ezekből az undorító pletykákból semmi sem igaz –mentegetőzött Appius.
- Persze, hogy tudom. Jobban félsz te Demetriától, minthogy meg merd tenni, hagy ne mondjam ki, hogy mit, de tényleg hagyjuk ezt. Később viszont mindenképpen beszélnünk kell erről, a felettébb kínos ügyről, négyszemközt, minél hamarabb
- Nem hiszem, hogy nekünk bármiről is beszélnünk kellene négyszemközt
- Ahogy gondolod kedves rokon. Amennyiben Liviussal akarod ezt az ügyet megbeszélni rajtam ne múljék. Nyílván ugyanolyan türelmes és megértő lenne, az ő szegény, hülye öccsével, mint én.

- Miért teszed ezt velem? – kérdezte Appius a tehetetlen dühtől remegő hangon – Miért vagy ilyen hideg és kegyetlen?
- Mert az egyetlen férfi a családban Galliában van, így szégyenszemre nekem, egy asszonynak kell megóvnom a család méltóságát és jó hírét. Sajnos így nem engedhetem meg magamnak a nők azon luxusát, hogy érzelgősködjek, ezt kénytelen vagyok meghagyni neked Infirmius
- Kérlek Domitia legalább rám légy tekintettel és hagyd ezt abba. Appius valóban nem tökéletes, de hát ki az? Legalább addig kíméld amíg itt vagyok. Beszéljünk inkább a fiúról!
- Mondtam már, hogy nem érdekel. Antoniának van vőlegénye, és ha Petroniusnak tényleg valami baja van vele, azt majd én elsimítom, evvel nem lesz gond.

- Kérlek Domitia, csak nézd meg – könyörgött Appius.
- Mondtam már, hogy nem érdekel.
- Jó és gazdag család, az Aventinuson van villájuk – kezdte Julia.
- Az Aventinuson, a felkapaszkodott újgazdag szabadosoknak vannak villái, akikkel egyetlen tisztességes patrícius család sem mocskolja be magát – mondta Domitia, Appius plebejus származású feleségére célozva, de Appius ezt is lenyelte.
- Hagyd, hogy folytassam! A fiú apja gazdag kereskedő, Timoteus-nak hívják.
- Timoteus? Tehát mindennek tetejébe még zsidó is?
- Ne légy ostoba Domitia, dehogy zsidó, teljes jogú római polgár, ugyanazokat az isteneket imádja, mint mi. A fiút Tulliusnak hívják, jó barátja a fiaidnak, és ami a legfontosabb, hogy Antonia is ismeri, sőt kedvelik is egymást. Beszéltem velük a dologról, mindketten benne lennének egy kapcsolatban, egy házasságban – mondta Appius.
- Itt már jóval többről van szó mint arról, hogy kedvelik egymást – vágott közbe Julia – Antonia és Tullius szeretik egymást.
- És ez szerinted elég egy házassághoz? Ugyan már Julia ne légy ilyen naiv. Ez itt Róma. A házasság nem arról szól, hogy szeretjük-e a másikat vagy sem, főleg nem a patríciusoknál.
- Hát akkor miről? – szakította félbe Appius.

- A házasság szövetség a családok között, az egyetlen mód, hogy megőrizzük azoknak az ősi nemzetségeknek a tisztaságát, akik ezt a nagyszerű birodalmat alapították. Nem fogom hagyni, hogy a lányom szégyent hozzon ránk azzal, hogy hozzámegy egy hitvány rabszolga unokájához.
- A dolgok változnak, manapság a vagyon számít, nem a származás – próbált érvelni Julia, de Domitia nem hagyta magát
- A vagyon senkit nem tesz naggyá, egyedül érdemeink, származásunk és a köztársaság méltó szolgálata tesz minket nemessé, patríciussá, ez különböztet meg a plebejusoktól. És különben is a gazdag szabadosok, és a patríciusok házassága, soha nem vezet jóra
- Miért nem? – kérdezte Appius.
- A rabszolga miután felszabadították, haláláig tiszteli egykori urát. A gyermeke már nem tiszteli, de mégis maradt még benne annyi alázat, hogy tudja, hogy hol a helye. Az unokája viszont már silány, ostoba és durva, akárcsak a nagyapja volt, azonban ő már azt hiszi, hogy csak mert vagyonos, egyenrangú velünk, megtehet bármit. Aztán az unoka összeáll egy patrícius unokájával, és korcs, degenerált nemzedékkel fertőzi Rómát. Erre kitűnő példa Appius, a nejed Demetria.
- Elég volt! – ugrott fel Appius – Ezt nem hallgatom tovább! Én most elmegyek, de ez még nem lezárt ügy!
- Ülj vissza te szerencsétlen idióta, és csillapodj le – mondta Domitia nyugodtan – Még beszélni valóm van veled
- Én viszont, ha tényleg még csak meg sem akarod nézni szegény fiút, elmennék. Hagylak titeket, hagy beszéljétek meg a családi ügyeiteket.
- Kikísérlek – mondta Domitia és kikísérte Juliát az átriumba, ahol még ott várakozott Tullius.

Domitia megállt és végig mérte a fiút, majd Juliához fordult
- Tehát ő lenne az? – kérdezte megrökönyödve. A fiú minden rémálmát felülmúlta. Magas, volt, széles vállú, erőteljes testalkatú, durva, vad arcvonásaival inkább tűnt valamiféle germán vadembernek, mint egy gazdag római polgár fiának.
- Igen – felelte Julia – A mi Antoniánk szereleme. Na mi lesz mondj már valamit – bökte meg Tulliust, aki szemét lesütve állt Domitia előtt
- Salve dómina – motyogta a szemét még mindig a padlón tartva
- Mi mást is várhattam volna Appiustól
- Nézd el szegénynek, nagyon zavarban van. Jobb is ha most elmegyünk és egy másik, talán alkalmasabb időben jövünk újra. Ave atque vale Domitia – búcsúzott Julia és átölelte Domitiát.
Domitia viszonozta Julia ölelését, és kinyitotta neki a kaput. Julia beszállt a rá váró gyaloghintóba és elindult a Forumra vezető utcán. Domitia egy ideig nézte, aztán visszament a peristyliumba.
- Na te ostoba – heveredett Appius mellé – Feltétlen szükség volt erre?
- Te kezdted – duzzogott Appius.
- O hogyne, ezt már ismerem mindig a jó öreg Domitia tehet mindenről.
- Miért aláztál meg ennyire? Miért gyűlölsz ennyire?
- Én nem gyűlöllek, csupán kezd elegem lenni abból, hogy te és az ostoba nejed, mást sem tesztek, minthogy lejáratjátok a családot. Nem, csak Liviust, az anyádat, engem, a gyerekeidet, hanem az egész nemzetséget. Azt hiszed Caesar nem tud a viseld dolgaidról? Ne aggódj, Atia gondosan tájékoztatja mindenről, amiről úgy ítéli meg, hogy veszélyt jelent a jó hírünkre. Egyébként emiatt kértem, hogy maradj – mondta és egy viasztáblát rakott Appius elé – Tegnap érkezett Galliából Brutussal.

- Mi van benne?
- Caesar küldte, téged is érint.
- Mit akar tőlem Caesar?
- Tőled semmit. Amíg távol van, Atiát és engem bízott meg azzal, hogy vezessük a családot. Azt írja, vessek véget azoknak a szégyenteljes incidenseknek, amik a házadban zajlanak, amiket egyenlőre még, a Livius iránti megbecsüléséből és szeretetéből eltitkol előle, vagy küldjelek Galliába. Gondolom, égsz a vágytól, hogy itt hagyd Rómát, a villádat, a kényelmes életed és elmenj a hideg, esős Galliába, barbárokkal harcolni.
- Mit ért a nagy Caesar szégyenteljes incidens alatt?
- Először is a feleséged. Úton, út félen, a fürdőben, a forumon, de még saját házadban is azt híreszteli, hogy a cubiculumban nem állod meg a helyed, amit mivel ismerlek kamasz éveidből nem kétlek, másodszor a féltékenységi jelenetek amiket rendez, és amikkel számos tisztességes római asszonyt sért meg, akik vagy hozzám, vagy rosszabbik esetben Atiához mennek panaszra, és végül a viszonyod Antóniával.

- Mondtam már, hogy ez hazugság – kiáltotta Appius
- Nem kedves rokon nem hazugság. Antonia mindent elmondott. Egyszerűen undorodom tőled. A saját unokahúgod, te vérfertőző gazember. Szégyen, nemcsak gyáva, alattomos, hanem még perverz is vagy, és ne merd azt mondani, hogy a lányom hazudik, mert Terciust azonnal Liviushoz küldöm egy levéllel, amiben részletesen leírom, minden undokságodat. Tudod mit fog veled tenni, ha megtudja? És ne hidd, hogy Clodia megfog védeni!
- Ne mond, hogy ő is tudja? - kérdezte Appius és a szeméből potyogtak kezdtek a könnyek
- Majdnem belehalt a szégyenbe, befektettük Aklépiosz templomába, de a papok azt mondták, hogy reménytelen. Csak az tartotta életben, hogy megakarja érni, hogy valaki lemossa a család gyalázatát. Az istenekre hagyd már abba a sírást, te nyomorult!
- Nem tudom -zokogott Appius és megpróbálta a fejét Domitia ölébe fúrni, de az asszony ellökte magától.

- Elég volt! Ne merj hozzám érni, mert kidobatlak innen! Te szánalmas szörnyűség! Azt hiszem az lesz a legjobb mindnyájunknak, ha Galliába küldelek.
- Ezt nem teheted! - üvöltötte a földön heverő Appius, és megpróbált Domitiához kúszni
- Egy lépést se tovább! De igen Appius megtehetem. Caesar az én kezembe adta a sorsod - mondta Domitia de nem tudta folytatni, mert belépett Clodia a peristyliumba. Az asszony végignézett a földön vonagló fián és villogó szemű menyén, majd megtörte a csendet
- Kelj fel - mondta halkan - Kelj fel fiam, rossz nézni, amit csinálsz - folytatta már emeltebb hangon - Ez itt nem szokás
- Anyám - nyögte Appius.
- Tercius! - kiáltott az egyik oszlop árnyékában álló rabszolgának - Segíts felkelni a fiamnak.
- Mit akartok tőlem? - kérdezte elhaló hangon Appius miután Tercius beemelte egy székbe.
- Először is szedd össze magad, légy végre férfi, ne bőgj mint egy gyerek! Nesze olvasd hangosan - mondta Domitia és egy másik viasztáblát nyomott Appius kezébe
- Kedvesem! - Hogy vagytok, hogy vannak a gyerekek? Anyám jól van, nem betegeskedik? Tudnod kell, hogy nagyon hiányoztok, mi a fene ez? - hagyta abba Appius az olvasást
- Livius küldte, ugorj a harmadik bekezdésre.

- Hallom szerelmem, hogy még mindig gyűlölködtök az öcsémmel. Tudom, hogy nem tökéletes, de mégis csak a testvérem, ezért megparancsolom neked, hogy békülj ki vele!
- Tovább - mondta Clodia.
- Hogy a két család közötti békét szentesítsem, úgy döntöttem, hogy szorosabbra fonom a kapcsolatot Appius és köztünk. Ha jól tudom, Appius legkisebb lánya Fulvia éppen egyidős a Domitiusunkal. Azt akarom, hogy mire visszatérek Galliából, jegyezze el egymást a két gyerek, és amint Domitius felöltötte a férfiak tógáját, házasodjanak össze.
- Hány éves is a lányod? -szakította félbe Domitia.
- Három, még nagyon kicsi.
- Domitius két évvel idősebb.
- Komolyan gondoljátok, hogy a lányom és a fiatok? - kérdezte meglepve Appius
- Livius igen és nekem ennyi elég, de ezt ne most beszéljük meg. Gyertek át ma este Demetriával és a gyerekekkel vacsorára, én majd meggyőzöm emiatt ne aggódj, ami pedig a te sorsodat illeti, adok neked egy utolsó esélyt.
- Köszönöm - sóhajtotta Appius megkönnyebbülten.
- Még ne köszönd meg, nem ingyen kapod - morogta Clodia.
- Mit akartok még tőlem, nem elég a lányom?
- Többről van szó. Neked kell változtatnod. Neveld meg a feleséged. Ne legyen több botrány! Szakíts a lányommal és Juliával is!
- Juliával?
- Igen vele. Jaj, ne nézz már ilyen bután, igen tudok róla, hogy a szerelmeddel üldözöd. Ezt most szépen abbahagyod és megpróbálsz tisztességesen élni. Erről Tulliusról, vagy tudom is én hogy hívjákról, pedig egy szót se halljak többet. Holnap elmegyek Petroniushoz, helyrehozom amit elrontottatok. Most pedig eredj haza és ne feledd, hogy a kezemben vagy! Na indulj! - mondta Domitia és felállt - Tercius! A vendégünk távozik, remélem nem haragszol ha nem kísérlek ki.

- Van egy apró bökkenő - szólt ekkor Appius.
- Mi az? - ült vissza Domitia a pamlagra
- Írtam Liviusnak egy levelet. Beszámoltam neki arról, hogy milyen remek férjjelöltet találtunk Antoniának. Mindent megfog tudni és támogatni fogja a jelöltemet. Vesztettél Domitia
- Oh Appius, annyira fárasztó tudsz lenni. Még mindig nem érted, hogy a dolgok már régen kicsúsztak az irányításod alól? Menj most szépen haza, kerítsd elő Róma leggyorsabb futárát, érje utol a szolgádat, és hozza vissza leveled, mert ha Livius tudomást szerez a dologról, esküszöm, személyesen utazom Galliába és számolok be neki minden viselt dolgodról, a botrányaidról, a viselkedésedről, ami az egész családot köznevetség tárgyává teszi, oh és mielőtt elfelejteném, elmesélem neki azt is, hogy hogyan gyaláztad meg az unokahúgát.
- Nem mered megtenni - sziszegte Appius.
- Ne akard megtudni mire vagyok képes. Most pedig takarodj az otthonomból, látni sem akarlak estig. A vacsoráról ne feledkezz meg. És ne játssz tovább a türelmemmel, mert kezd elfogyni. Ave atque vale sógorom.
- Ave atque vale Domitia - búcsúzott Appius, majd az átriumon át a főkapun elhagyta a villát.