Virág(vásárlás?) (2)

A szívem kalapált, a tüdőm kegyetlenül szúrt, és a hidegben teljesen elgémberedett lábaimmal alig bírtam futni. Rettenetesen fáztam, a ruhámból szinte csavarni lehetett volna az izzadtság, és felverődött latyak keveréket.

A saroknál hirtelen megálltam, próbálva kiutat keresni. Egyetlen gondolat volt a fejemben, betöltött mindent, alig bírtam másra gondolni.

JÖNNEK. FUSS.

Visszanyelve a torkomba felkerült keserű epét, kétségbeesetten néztem körül. Egyetlen megoldást láttam.

Rettegéstől eltelve, és szinte teljesen erőtlen tagokkal estem be virágbolt ajtaján, ott pedig azonnal lebuktam néhány nagyobb növény mögött. És szinte abban a pillanatban elviharzottak a fekete ruhás alakok az ablak előtt. Hirtelen megtorpantak ők is a saroknál. A középkorú eladónő már szóra nyitotta a száját, amikor meglátta őket. Végül úgy döntött, hogy egyelőre nem szól semmit. Amint éreztem, hogy megmozdulnak, olyan kicsivé, és mozdulatlanná húztam össze magam, amennyire csak tudtam. Imádkoztam, hogy erre ne jöjjön senki.

Ahogy meghallottam az ajtónyitódás, majd pedig a léptek hangját, hasam teljesen görcsbe rándult. Az izzadtságom a szemembe folyt, de nem mertem megmozdulni, hogy kitöröljem. Így viszont annyira csípett, hogy szinte semmit nem láttam.

A pult mögül engem pont lehetett látni. Vöröslő, könnyező tekintetemet ráemeltem az eladónőre, hunyorítva, könyörögve, hogyha kérdezik, ne mondjon semmit.

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, ahogy a pult innenső részén matatott valamit. Aztán odaléptek elé, ő felnézett, majd felállt.

- Jó napot kívánok, a Nemzetbiztonsági Hivataltól jöttem - hallottam a férfi mély, tisztán artikulált, nyájas hangját. - Egy volt munkatársukat keressük, aki sajnálatos módon kilépett sorainkból. Itt van egy kép róla, nem látta esetleg? - hallottam a csattanást, ahogy eltette a tárcáját.

- Mi? ???... nem, nem láttam - mondta a nő bizonytalanul. Nem tudta eldönteni, hogy kinek higgyen.

- Hölgyem, nagyon fontos lenne beszélnünk az úrral, egy nagyon fontos munkát hagyott félben, amikor eljött.

„Ne higgy neki, ne higgy neki, hazudik!” - könyörögtem magamban. „Azért menekültem el, mert mikrocsippet akartak belém rakni, te ezt úgysem értheted... egyszerűen csak ne nézz ide, és mondd, hogy nem. Gyerünk!” - ösztökéltem gondolatban.

- Soha nem láttam ezt az embert. És hogyha megbocsát, kiszolgálnám a többi vásárlót. Tessék, mit adhatok? - fordult el.

- Hölgyem, remélem tisztában azzal, hogy törvény kötelezi rá, hogy engedelmeskedjen, és igazat mondjon, az olyanoknak, mint mi. - emelte fel a férfi a hangját.

„Szard le mit mondanak, ?k úgysem tartják be a törvényt, soha!” - próbáltam telepatikusan hatni a dolgokra... Minden izmomat megfeszítettem, hátha így az én irányomba tudom dönteni a mérleget.

- Uram, már elmondtam mindent, amit tudok. Legyen szíves távozni, vagy pedig mondja el, hogy mi másban segíthetek. - csattant fel az eladón?.

Hallottam a bakancsok puffanásait, ahogy az ajtóhoz ment a nemzetbiztonságis. Itt egy pillanatra megtorpant, és úgy éreztem, mintha egyenesen a szemembe nézett volna, a dobozokon, virágokon át. Aztán feltépte az ajtót, és kiviharzott.

Lassan kifújtam a benntartott levegőt, és egy pillanatra lazítottam, élveztem a meleget. Némán hálálkodtam az eladónak, hogy segített. Aztán amikor úgy éreztem, hogy elég messzire mentek már, felpattantam, és kirohantam.

Megborzongtam, ahogy az irodai használatra tervezett, átázott ruhámon átsüvített a szél, és kirázott a hideg. Vettem egy mély levegőt, és elkezdtem futni abba az irányba, ahonnan nem reméltem veszélyt.

Fáztam, fájt mindenem, ki voltam teljesen merülve... de legalább szabad voltam egyel?re, és ez mindennél többet ér.

És ez erőt adott a következő lépés megtételéhez. Gyerünk, fuss, jönnek...