Történetek

- Zoe! Évek óta nem félek a lidércektől, tudod nagyon jól!
- Te nem, de én még egy picit igen… az a kék lángocska a sötétben… olyan ijesztő tud lenni!
- Majd ha a napsütéses tavaszon az erdőt járod Matthias tanár úrral, kérd meg, hogy magyarázza el neked, milyen is egy lidérc, és utána már nem fogsz félni. Ártalmatlanok, tényleg, csak kissé szeleburdik. A mocsár viszont álomszép tavasszal! Majd egyszer megint kimegyek, kijöhetnél velem, és elmondanád, amiket Matthias...

Mint egy tátongó lyuk állok és meredek a semmibe. Már nem vagyok húsz éves, nem vagyok fiatal, mégis üres vagyok. Nincs szerelmem nincs életem. Amióta elhagyott már nem érdekel más. Vágyaimat szajhákkal elégítem ki, és nem érdekel más csak a vég. Ha rá gondolok is soha sem a szép időkre. Nem a nyári éjszakákra, amint ajtó mellett szeretkeztünk. És nem is a boldog sétákra. Nem az eljegyzésünkre, azokra a boldog kék szemekre és nem is a bőre bódító illatára, a kék köves gyűrűre, amit az...

A lápi tündérek pedig a rét tündéreinek szülői. Matthiast teljesen elbűvölte a tavi tündér, és elhatározta, hogy így vagy úgy, de eggyé válik vele. Nem a testét akarta, dehogyis csak azt… a lelkét, az elméjét, minden kis rezdülését, egy test, egy lélek akart lenni vele. Tudta persze, hogy ez lehetetlen. Ő halandó, Ülaia pedig olyan lény, aki örökké él, csak lelke nincs. Matthias mindig a tó környékén bóklászott ezután, reménykedve, hogy újra megpillanthatja a csodálatos lényt...

A három kamasz - Asenath, a lány, s a két névtelen fiú - elérték a töltést. Szikrazápor vakította el nem-emberi a szemüket. Karjaikat kitárták a feléjük tornyosuló gépszörnynek, mint istenüknek áldozók.
- Ássukki, Asi - lihegett az egyik névtelen.
Asenath, ferde és gonosz szeme puhán villant.
- Kezdjétek el...

A hercegnő az ágyán feküdt és várt. Legszebb ruhája volt rajta. Hiába volt lassan több mint 200 éves, ráncok még nem jelentek meg az arcán.
Egy átok, egy buta kívánság miatt. Ami örök életre, kárhozatta. Sokan kívánták ezt köztük régen, Ő is. Már vágyott a halálra. Megnyugvást hozott volna számára...

- Gondolom, tudod, hogy megint összevesztünk Péterrel – a fiú csak bólintott. – És gondolom azt is tudod, hogy miért - ismét csak bólintott. - Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy megcsalt. És ezért én is... Én is meg akarom csalni. És arra gondoltam, hogy... - a lány félt kimondani. Nem tudta mire számítson, de aztán erőt vett magán, és folytatta. - Arra gondoltam, hogy talán te lefeküdhetnél velem...

Ki tudja – gondolta Zoe – ha létezik a tavi tündér, a szelek úrnője, ha léteznek a koboldok, és még annyi minden más, akkor ő miért ne lehetne varázsló? Ha mágiával meg tudnám magam óvni a rossz dolgoktól, én is megtenném. Lehet, hogy ő intézte el, hogy a szelek úrnője ne léphessen a kertjébe… még az is előfordulhat, hogy lefújná a házak tetejéről a cserepeket. Vagy csak bemesélem magamnak ezt az egészet? Minden esetre érdekes...

Az árny céltudatosan haladt a falak mentén. Éppen befordult az egyik szűk kapun, amikor felhangzott az ordítást. Felfedezték hát a gyilkosságot. Az emberek, katonák és szolgák arrafelé kezdtek rohanni, hogy megtudják mi történt. A lány megtorpant egy pillanatra és hátrafordult, látta a szaladó embereket, aztán tovább suhant. Lefelé haladt a kis út, egyre hűvösebb volt az idő. Két őr állt a folyosó végén. A lány megfeszítette íját és lőtt...

Tavaly, egy kora márciusi, borús délutánon a városban flangáltam. Fogalmam sem volt igazából, hova tartok, csak a tudatom mélyén motoszkált, hogy március van. Március pedig mindig a dezodorokat jelenti. Tizenegy éve kezdődött az egész, amikor megláttam a tévében az Axe Africa reklámját. Hogy én Afrikában termek, ha befújom vele magam. Hát nosza!

Csak ült csendesen és egy pontra meredt. Itt vár figyelmesen jó pár éve, már maga se tudja mióta. Annyit tudott, hogy az üveg, a fal, amit olyan régóta bámult, rengeteget változott. De a remény, hogy egyszer megint olyan büszkén fogják mutogatni, a remény, hogy ismét csilingelő gyerekkacagás vegye körül, nem halt meg...