A Hős, aki bátran ment a pokolba

Emberek. Élet nélküli emberek. Van, akinek a háza ment tönkre, van, aki elveszítette a családját, s van, aki az életével fizetett. Szomorú egy látvány, az egyetlen szép talán az a orchidea ott azon a cseppnyi tisztáson. Szirmaival a nap felé kapaszkodik, mintha az védelmezője lenne. Az előttem lévő rom alól egy poros Adidas sapka látszódik ki. Lassan lehajolok, hogy felvegyem, de ekkor egy gyermek a kabátomat markolva húz, és ismeretlen tájszólásban kiáltozik, valószínűleg segítséget kérhet. Egy folyóhoz vezet, aminek leomlott a partot szegélyező hatalmas sziklafala. A gyermek egyre csak rángatja a kabátom, és a mélybe mutat. Nem látok senkit és semmit, csak követ. A fiúcska sírni kezd, könnyei végigfojnak a koromtól piszkos arcán, megragadja a nyakában lévő láncot és próbál valamit elmakogni angolul, bár rendesen koncentrálnom kell, hogy megértsem.
- Please Help… mum… help - és még valami értelmetlen morgást.

Talán azt akarja, hogy lemásszak, talán nem. Olyan ez a hely, mint egy pokol, egy gőztől és lávától felforrósodott pokol. Nem értem, hogyan élhették túl ezek az emberek azt a hatalmas robbanást. Akkor még sok kilométerrel távolabb voltam, de mégis hallottam, amint nagy robajjal leválik a hegy oldala, és óriási gőzfelhőt formálva végighasít Catánián. Életem legszörnyűbb élménye volt, mégis jöttem, mert nem tehettem azt, hogy megállok, mert tudnom kell, meddig kell elmennem ahhoz, hogy ott legyek ahol lennem kell. Igen bonyolult, de gyönyörű, mindenféleképp gyönyörű. Látni az emberek szemében a fényt, amikor a kezemben tartom a gyermekeiket, akiket a romok alól mentettünk ki. Vagy amikor újból együtt a család. Látni, mikor a szerelmesek megcsókolják egymást, mikor a gyermekek újból játszhatnak a barátaikkal. A legcsodálatosabb dolog a világon.

A fiúcska egyre csak tuszkol, tudom, hogy a mentőcsapatokat kellene hívnom, de nincs idő. Lassan ereszkedem le a sziklafal megmaradt törmelékein, miközben nyugtató szavakat próbálok kipréselni a számon. Én cseppet sem vagyok nyugodt. A fejemben egyre csak anyám vasárnapi levese és a csendes délutáni beszélgetések járnak. Látom magam előtt a szerelmem, aki akkor adta a legfinomabb csókot, amikor az oltár előtt kimondtuk az igent. Ő is itt van, nem akarom őt ebbe belerángatni, kiálthatnék. Tudom, ő máris itt teremne, de az semmiképp sem volna megoldás, mert mi van, ha épp egy sérült gyereket ment ki a romok alól?

Lassan megérkezem, egy sziklatömb mögött megpillantom az anyát. Súlyos sérülései vannak, de él. Próbálok közelebb kúszni, de rettentően kicsi a hely, s félek beomlik. Tudom, ha megmozdítom a követ, márha meg tudom mozdítani vészesen kevés időm lesz, hogy kihúzzam az asszonyt, és kellő távolságba vigyem, mielőtt beomlik. Félek, de tudom, meg kell tennem. Angolul elmagyarázom, hogy rettenetesen fájni fog, amit most teszek, de csak így menekülhet meg. Az asszony nem beszél, csak rám néz, megfogja a kezem, s egy könnycsepp gördül le az arcán. Tudom, mit kell tennem. Kikúszom a hasadékból és elküldöm a fiút, hogy hozzon segítséget. Tudom, senki sem fog jönni, de legalább nem fogja látni az anyját, miközben az életéért küzdök, az életéért küzd. Mert mindannyian küzdünk, napról napra, óráról órára. Az élet már csak ilyen.

Lábaimat nekitámasztom a szikla alsó részének, miközben a közelben talált vastag farönköt becsúsztatom egy csöppnyi mélyedésbe. Teljes erőmből nekifeszülök. Az asszony ordít. Érzem, ahogy sorba törnek le a körmeim, de már megszoktam, olyan munkát végzek, amit semmi kép sem lehet épp bőrrel megúszni. Míg erőlködöm, mindvégig Dávid jár az eszemben. Milyen szép volt az a rózsa amit a múlt hónapban adott, mikor azt hittük végre jön a gyerek, persze kiderült, hogy csak tévedtünk, de az akkor is meglepett. Anyám szokta mondogatni: Minél később jön, annál rosszabb lesz.
Hát én ezzel soha sem értettem egyet, de meglehet. Most már semmi sem kizárt. Aztán már csak az asszonyon tudok gondolkodni. Ha túléli mi lesz vele, képe lesz egyedül felnevelni ezt a kisfiút? Tud majd enni adni neki? Ki tudja tanítatni? Fog kapni elég szeretet? Aztán kitisztul az ég felettem, a válasz egyszerű: Ha túléli talán… talán, talán. Nincs a világon reménytelenebb szó, mint a talán. És mégis akkora lehetőséget nyújt, hogy teljesen megadjuk magunkat ennek a öt betűs szónak. Mintha megmenthetne, vagy feloldozhatna.

Az anyai szeretet egy csoda. Igen mondhatnánk csodának is, főleg akkor, mikor sikerül olyan magasra emelnem a sziklát, hogy a nő kihúzhassa a lábait. És igen, sikerült. Lassan elhagy minden erőm, úgy érzem, fáradt vagyok, és csak aludni, aludni szeretnék, de nem tehetem. Végig nézem a nőt, ha talán fel tud állni, felvihetném a sziklafalon, és akkor lenne esélye, hogy még a most induló repülővel kórházba vigyék. Ha viszont ez nem sikerül a nőnek talán több órát is várnia kell a mentőkre és akkor, meghal. Igen, végre sikerült kimondanom az igazságot, meghalhat.
A nő feláll, igen felállt. Lassan a vállamra döntöm, hogy jól tudjam fogni, miközben elindulunk fölfelé. Alig bírom, vagy kétszer olyan nehéz, mint én, de mégis mindent megteszek azért, hogy felvigyem. Alig érzem már a kezem és a lábam. Csak az vezérel, hogy meghalhat. Miközben szenvedve felhúzom a törmelék tetejére Dávidot látom közelíteni. A kisfiú a kezét fogja, és felénk rángatja. Aggódó szemekkel és kezekkel ölel át, de én kibontakozok ez öleléséből.
- Megsérült, nem tud angolul, vidd őt a repülőhöz. Gyorsan - adom ki az utasítást.
Dávid, még mielőtt elvinné, megszólal:
- Szívem, és te jól vagy?
- Már, hogyan lehetnék jól egy pokolban? – válaszolok.
- Hmm. Talán még rosszabb, mint egy pokol. Rettentően sok a sebesült, nem tudom, hogy fogják őket ellátni.
- Mi legalább itt vagyunk - szánalmas egy mondat, de mit is mondhatnék?
Szerelmem a hátára kapja a nőt, és a repülő felé siet. A kisfiú viszont nem mozdul. Rajtam legelteti őzike barna szemeit. Elmosolyodik. Tudom, mit akar mondani. Küzd a szavakkal, mert nem tudja megmondani. Ekkor elővesz egy képet a zsebéből. Igen felismerem. Egy szuperhőst ábrázol. Kicsi ujjaival rámutat a képre, majd a kezembe nyomja. Egy mentős felemeli, majd felteszi a repülőre. Most már boldog lehet, ott ül amellett, akit szeret.
Elgondolkozom a képen. Egy hős. Én lennék a hős, aki megmenti az életeket itt a pokolban. Én lennék a hős, aki bátran ment a pokolba?