Ejsötét pillangók - 1. rész Az álom

- Szerintem jobb lenne egy kicsit kimozdulnod! - nézett Ivánra Miki, hangjában már – már a düh lappangott.
- Kezdesz meghibbanni! - folytatta. - Vámpírok nem léteznek, az egész az a könyv miatt van, amit olvasol!
- Nem voltál ott, nem láttad Lacit a konyhaasztalon feküdni! - csattant fel Iván.
- A nyakán egy nagy harapásnyom látszott. Nem volt olyan mintha vaddisznó támadta volna, a sebek, amik rajta voltak teljesen másak voltak. Csak el akarták hitetni mindenkivel, hogy a vaddisznó támadta meg és abba halt bele! De Laci nagyon jó vadász volt, tudta hogy mit tegyen és mit ne! És pontosan láttam azt, amit láttam! A fekete lovat is amint próbált védeni és azt a férfit, vérvörös szemekkel amint rátámadt, megharapva a nyakát. Láttam hogy folyt a ló nyakából a vér, bár nem volt olyan színe, mint a vérnek, olyan különleges volt. És aztán hiába akartam megnézni, azt mondták, hogy le kellett lőni, de semmilyen lövéshangot nem hallottam akkor. És vajon miért tűntek el Jázminék olyan hirtelen nem hagyva nyomot maguk után, csak azt a négy könyvet tele jegyzetekkel. Senki sem olvas el egy regényt annyiszor, és főképp nem irkálja tele! - fújtatott tovább a fiú. Nem szerette, ha hülyének nézték, meg volt győződve, hogy amit látott a valóság volt és hogy Jázmin valamit eltitkolt előle. Ahogy a lány hazajött Frankfurtból az operációról nagyon megváltozott. Nagyon szép lett, sokkal szebb, mint egy modell, inkább egy márványból kifaragott szobor, mely életre kelt. Mérhetetlen nyugalma, melyből a legdurvább sértéssel sem lehetet kimozdítani Iván számára furcsa volt. Nagyon furcsa.
- OK - sóhajtott Miki - de azért eljöhetnél velünk! Jó buli lesz! Szerintem neked csaj hiányod van! Totál bele vagy zúgva abba a lányba, de szerintem őt nem érdekled, azért ment el. Feri azt mondja, van ott három olyan csaj, hogy csak nézel majd! Sajna nekem csak nézni lehet őket, mert Kati megölne, de te, Feri meg Pali nyugodtan bepróbálkozhattok náluk.

Iván nagyot sóhajtott, nem akart elmenni a fiúkkal, gondolta megint kimegy az erdőbe valami nyomot keresni, vagy megnézni a lányok házát esetleg megkeresi azt a hölgyet, aki akkor ott volt és bekötötte a sebeit. De sejtette, hogy nem talál semmit majd és azt sem tudta, hogy hol lakhat az a hölgy, csak annyit tudod, hogy azt a hajnalt titok övezi körül.
- Jól van, na! Elmegyek veletek, de ne várjátok el tőlem, hogy jó pofit vágjak az egészhez, na főképp azt nem, hogy majd valami lánnyal szóba álljak ott! - egyezett bele végül.
Miki boldogan mosolygott.
„Végre sikerült meggyőznöm, három hónap után beadta a derekát!”
- Akkor, nyolckor megállok érted. OK?
- Ok - egyezett bele fanyarúan Iván. Miután Miki elment az íróasztalához ment, kihúzta a legfelső fiókot és a sok papír alól kivett egy nagy borítékot. Oda tette mindazt, amit Jázmintól kapott. Egy rajzot, ami egy vadászt ábrázolt. Emlékezett, hogy megkritizálta a vadász puskáját és a két levelet. Az egyikben meghívta Jázmin egy kávéra, mert már nem bírta, hogy járkál utána, mint egy hülye liba ő meg semmit nem tesz. A másikban volt egy Valentin-napi lap Saint-Exupery Kis hercegből vett idézetével, meg néhány gondolattal, amiből kitűnt, hogy a csaj oda van érte, de az élete elég nehéz. Ebből a rövid levélből tudta meg hogy Frankfurtba megy, de hogy minek azt nem írta le a lány pontosan. Volt ott egy vers, meg egy történet, aminek a tanulsága az volt, hogy vigyázzunk, nehogy elszalasszuk az alkalmat, mert lehet, hogy több nem kínálkozik. És úgy tűnt Iván számára, hogy ő elszalasztotta. Jázmin eltűnt, mint a kámfor, senki sem tudott semmit róla, a cégben sem, szüleit nem ismerte és a falujában hiába kérdezősködött. Ott csak annyit mondtak, hogy miután hazajött Frankfurtból elköltözött egy hónap múlva. Ezt persze tudta ő is. Most érezte igazán, hogy igaza volt a lánynak. Nem mindig jó az észre hallgatni, főleg ha valaki fél a csalódástól. Mindenáron meg akarta találni, de nem tudta, hogy hol keresse. Semmi jel, semmi segítség nem volt, ami alapján elindulhatott volna. Még a barátnői nevét sem tudta, akik ott voltak vele aznap. Mind eltűntek, nyomuk sem maradt, semmi, csak az a négy könyv, de az egyáltalán nem segített semmit. Végül sóhajtva visszatette a leveleket helyére és kezdet lassan készülni az esti bulira.
„Lehet, hogy jót tesz ez a kis kirándulás, bár nem értem miért kell olyan messze menni, nyugodtan beülhetnénk itt is valahova, nem kellene egész este autóznunk! De ők tudják, nem kellene annyit gondolkodnom, mert tényleg belebolondulok”

***

Miki már nyolc előtt megjelent. Széles mosollyal fogadta Ivánt. Egy kicsit félt, hogy meggondolta magát, de miután beült hátra Feri mellé megnyugodott. Egész úton a fiúk lányokról beszélgettek, Feri élénken ecsetelte azt a három bomba nőt, akiket az egyik alkalommal látott, amikor az unokatestvérét volt meglátogatni. Az egész út ezzel telt el, mind a három fiú hangosan kiélte élénk fantáziáját, míg Iván némán hallgatott, kibámulva az ablakon, figyelve az elsuhanó tájat. Számára az út hirtelen véget ért, miután megérkeztek Pestre, bár míg a városban eljutottak a mulatóhoz, addig úgy tűnt számára, hogy ez sokkal tovább tartott, mint feljutni Pestre. A mulató előtt jó pár autó állt, de azért valahogy sikerült helyet találniuk. Belépve észrevették, hogy bár korai még az este, de már a helység szinte tele van. A táncparkett tele volt táncoló emberekkel. Szinte minden asztalnál ült valaki, csak két asztal volt üres, bár az egyiken egy tábla volt, hogy REZERVÁCIÓ. Ezzel az asztallal szemben a terem másik sarkában egy eldugott helyen volt egy másik üres asztal. A fiúk oda ültek le. Innen a táncparkettre jól rá lehetett látni, ugyanígy arra a másik asztalra is, csak az volt a gond vele, hogy arra járt mindenki, aki a mosdóba akart kimenni. Így nyugodtan nem beszélgethetett ott senki. Egy feketehajú, pincérnő lépett oda, rámosolyogva a fiúkra olyan mosollyal, mellyel minden vendéget fogadott.

- Mit hozhatok? - kérdezte egy kicsit nyersen.
- Nekem kólát - vágta rá Miki - Ti mit isztok fiúk, most én fizetem ezt a kört!
- Én is kólát kérek - szólalt meg Pali.
A pincérnő egy vonalat húzott kis füzetkéjében, majd Ferire nézet.
- Szintúgy. Iván? - válaszolt az majd Ivánra nézett, aki elmélázva bámult maga elé. Nevét hallva megrezzent, zavartan a pincérnőre nézet.
- Alkoholmentes sört kérek! - vágta rá végül.
- Máris - mondta a lány majd indult volna mikor Feri megszólalt.
- Elnézést! Kérdezhetek valamit?
- Tessék!
- Hallottam, hogy jár ide három csaj, azt mondják egy picit furcsák, de nagyon jól néznek ki, láttam is őket itt a múltkor, de most nincsenek itt?
„Ah istenem, pasik, csak azért járnak ide, hogy megbámuljanak három csajt, de semmi egyebet nem mernek tenni, még egy nyomorult italt sem bírnak nekik küldeni, pedig nem harapnak, nagyon aranyosak, rendesek, főleg az idősebbik a vörösesbarna hajú, a Jázmin.”
- Jönnek nemsokára. - válaszolt a lány egy kicsit ingerülten. – De magyarázd már el, hogy gondolkodtok ti pasik! Mindennap tele vagyunk, főleg pasikkal, ami nem gond, és bámulják a csajokat, de oda se mertek menni hozzájuk, meg sem meritek őket szólítani, felkérni táncolni. Pedig rendesek, nem harapnak, nagyon kedvesek. - csattant ki a lány. Mind a négy fiú kikerekedet szemekkel nézet rá, Feri eltátotta a száját, majd nyelt egyet, gondolkodott a válaszon, végül Miki szólalt meg.
- Nem tudjuk neked megadni a választ, mi csak hallottunk róluk, nem is tudtuk, hogy itt szinte mindenki azért van itt, hogy lássa őket, mink csak jól akartuk érezni magunkat ezen az estén.
- Értem, bocs hogy nektek estem, csak már idegesített egy kicsit a dolog. - válaszolt a pincérnő, majd sarkon fordult és elrohant.
- Hűha, ez jól kikelt magából! - nevetett Pali.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, kitárulva mind a két szárnya. Szinte izzott a levegő a feszültségtől. Iván szíve elkezdett hevesen verni, pedig nem látott semmit, hisz a kilátást zavarta egy szerelmesen enyelgő pár.
- Ah istenem, igazad volt! - sóhajtott fel Pali. Szája tátva az ámulattól. Feri és Miki gyorsan arra fordultak, merre Pali meredt, míg Iván unottan követte a többieket.
„Ez nem lehet igaz! Istenem, remélem, nem álmodom!”

Az ajtótól nem messze Jázmin állt, huncut mosollyal az ajkán, két oldalán Anna és Erika. Sötétkék farmer volt rajta, bal combján Swarovski kristályokkal skorpió volt kihímezve. Piros blúzt viselt, melyben igen jól lehetet látni, hogy egy grammnyi felesleg zsír sincs rajta. Nyakában szintén Swarovski kristályból készült szív alakú medál lógott. Hosszú, egyenes, vöröses barna haja egy része a vállára omlott, megállapodva a mellein, a többi csupasz hátát takarta. A bárhoz lépett, közel hajolva a mosolygó barmanhoz, miközben az összes haja előreomlott, megvillantva elefáncsontfehér bőrét. Mondott valamit, majd mosolygott és követve a lányokat, akik az egyetlen üres asztal felé tartottak. Közben megérkezett a pincérnő, letéve a három kólát és az alkoholmentes sört. Ránézett a fiúkra, akik még mindig bámulták az érkező csapatott. Megcsóválta a fejét majd elment.
„Még hogy nem érdekli őket! Jó hogy ki nem esik a szemük. Hát még az a szemüveges, aki azelőtt unottan bámult rám, mintha legszívesebben meghalna. Szinte látni gyomra tartalmát úgy eltátotta a száját.”

Közben Anna és Erika felállt, és a táncparkett felé tartottak. Jázmin pedig helyén maradt, őrző szemekkel nézve a lányok után, elmosolyodva, mikor látta a fiúk reakcióját, kik szinte kapkodták a levegőt, mikor elhaladtak a lányok mellettük.
Iván mindvégig le nem vette a szemét Jázminról. Jázmin mintha megérezte volna, hogy valaki kitartóan bámulja, érdeklődve felé nézett, de nem vette észre Ivánt és barátait, mivel az ő asztaluk szinte láthatatlanná vált a mosdó felé igyekvő emberektől.
„Itt az idő, most vagy soha. Most nem hagyhatom elúszni a lehetőséget!”
Szíve vadul kalimpált, lábai szinte remegtek. Agya egy része tiltakozott, míg a másik szinte ordította, hogy menjen oda a lányhoz, szólítsa meg, kérdéseire választ keresve.
- Igaza volt a pincérnőnek, gyávák vagyunk. Majd kiesünk a szánkon, de egyikünk se mer oda menni hozzájuk, hogy megszólítsuk őket. De én megpróbálom! - szólalt meg eltökélt hangon.
A fiúk elkapták a fejüket, és csodálkozva néztek rá. Iván pedig felállt, hogy elinduljon Jázmin felé. Útközben a lába megremegett, de ment tovább.
- Szabad? - kérdezte miután Jázmin felé állt, ki elgondolkodva játszott az előtte lévő üres pohárral. Az ismerős hangra felkapta a fejét, bár nem tudta még akkor, hogy kiszólította meg, meglepődve, hogy valaki hozzá mert szólni. Kikerekedet sötétbarna szeme, mikor meglátta Ivánt, majd pupillája összeszűkült, mosolyt próbált csalni arcára, eltakarva vele hirtelen fellépő idegességét.
- Persze! - mondta legnyájasabb hangján.

„Ez nem lehet igaz, ilyen nincs! Azért jöttünk ide, hogy elkerüljük őt, nehogy véletlenül is találkozzak vele, és mi történik! Találkozunk ott ahol még nem is gondoltam volna soha életemben!”
- Örülök, hogy látlak! Azt hittem, hogy már sosem találkozunk - szólat meg Iván, közben hangja megremegett. A fiúk az asztalánál nem tudták, hogy mit gondoljanak, csak bámultak meglepetten. De nem csak ők. Az egész teremben lévő pasi, irigykedve, hogy milyen bátor.
Ekkor egy pincér lépett oda.
- Jázmin kérsz valamit? És az úr?
- Még egy Vámpírszemeket, neki meg szerintem egy kóla jó lesz! - mosolygott rá Jázmin a tálcájára téve üres poharát.
- Én inkább ugyanazt kérem, amit ő! - szólalt meg most már határozottabb hangon Iván. Jázmin és a pincér csodálkozva nézet rá.
- Szerintem nem jó ötlet. Gondolom nagy bátorságra volt szükséged, hogy ide gyere, és nem szeretnéd elrontani az estédet, azzal hogy annyira kiütöd magad, hogy a barátaidnak a földről kelljen összeszedni téged - csóválta fejét Jázmin.
- Szerintem, amit te meg tudsz inni, azt én is! - erősködött a fiú.
- Na jól van, te tudod! De én figyelmeztettelek! - sóhajtott a lány. - Akkor kettőt kérek - fordult oda a pincérhez, aki fejcsóválva távozott ezek után.
- Szerintem alábecsülöd magad! - mondta Jázmin Ivánnak.
- Én szerintem pedig te becsülsz alá engem!
- Ebben igazad van! Nem gondoltam volna, hogy itt vagy, és ha itt is vagy ide jössz hozzám. Gondolom hallottad a pletykákat rólunk, hogy minden pasi, aki itt van, majd meghal értünk, de nem mernek leszólítani minket.
- Persze hallottam.

Jázmin elmosolyodott, belenézett a fiú szemébe mintha azon igyekezett volna, hogy kiolvassa onnan, mit is akar a fiú.
- És minek köszönhetem azt, hogy összeszedted a bátorságod és megmutattad itt mindenkinek, hogy te nem félsz tőlünk? - mosolygott tovább.
- Kíváncsi vagyok egypár dologra, és a sok kérdés már egy jó ideje kínoz, és sehogy sem kaptam meg rá a választ. Szerintem csak te tudnád megadni rá, így gondoltam szerencsét próbálok! - válaszolt egy kicsit zavarodottan, de határozottan Iván.
- Hmm. Meglátjuk, mit tehetünk, de szerintem elmehetnénk táncolni egyet, hisz én azért jöttem - mosolygott továbbra is Jázmin, majd megkereste a lányokat a szemével. Összehúzta a szemét, pupillái kitágultak, addig sima homlokán ráncok jelentek meg, majd nem sokkal azután visszafordult Ivánhoz. Közben megjelent a pincér, letéve a két koktélt, mely olyan vörös volt, mint a vér és két konyakmeggy volt benne.
- Köszönjük, de a biztonság kedvéért hozhatnál még egy „Ellenszérumot“ is, ha megkérhetnélek! - mosolygott rá a lány.
- Persze! - válaszolt a pincér. Közben Anna befejezte egyezkedését a DJ-vel. Jázmin felállt és ránézett Ivánra, aki abban a pillanatban egy kicsit zavarban érezte magát, de felállt ő is, követve a lányt. A kíváncsi tekintetek követték a párost, szétválva előttük. Jázmin a parkett közepén megállt és ránézett a fiúra.
- Nem harapok, - mosolygott - nyugodtan átkarolhatsz!

A fiú odalépett, derekára téve kezét, míg másikkal Jázmin kezét fogta meg. A DJ egy lassú számra váltott. Iván megborzongott.
„A keze olyan, mint a selyem. Olyan puha! És az illata! Mintha egy virágoskertben sétálnék!”
Lassan mozogtak a zenére. A fiú érezte, hogy mozog Jázmin a ritmusra, szinte egész lelkével átélve azt.
- Mi mindenre vagy kíváncsi? - kérdezte a lány.
- Hát igen sok kérdésem van. Nem is tudom, hol kezdjem.
- Az elején!
Iván megráncolta a homlokát és gondolkozott, hogy hogyan fogalmazza meg a kérdését.
- Hát jól van! Mi történt az erdőben?
Jázmin hangosan felnevetett. Minden szem rájuk szegeződött.
- Nem tudom, nem voltam ott. - válaszolta.
- Akkor kié volt az a fekete ló? Mi harapta meg? Miért volt a vére olyan furcsa színű? Hova lett? Tudom, azt mondtátok, hogy lelőttétek, de semmi lövéshangot sem hallottam. Ti mit kerestetek ott az erdőben? Mi ölte meg a nagybátyámat? Ne mond, hogy vaddisznó, mert nem hiszem el! A nagybátyám tapasztalt vadász volt, tudta hogy védje meg magát és egyébként is a vaddisznó nem ejt olyan sebeket, mint egy harapásnyom a nyakon. Láttam, hogy ember támadt rám, furcsán vörösek voltak a szemei, mint a vér és nagyon gyors volt, hatalmasat tudott ugrani! És végül miért tűntetek el olyan hirtelen semmi nyomot nem hagyva magatokról? - ontotta a kérdéseit a fiú. Jázmin arcán semmi idegesség, nyugtalanság nem látszott meg. Nyugalom volt rajta látható.

- Hűha! Azt hittem sose állsz le! Csak úgy ontottad a kérdéseket! Nem tudom kié lehetett az a ló és hogy mi haraphatta meg, mint mondtam nem voltam ott. Állatorvos pedig nem vagyok, hogy meg tudjam neked mondani miért volt furcsa színű a vére. Sok vért vesztett, alig élt már, ezért lelőttük. És gondolom, a hangtompítóról hallottál már - válaszolta a lány.
- Hallottam, de szerintem te nem mondasz most igazat! - mondta mérgesen Iván. Jázmin ellépet a fiútól és mélyen a szemébe nézett. Arca ugyanolyan nyugodt volt, mint akkor, amikor elkezdtek táncolni.
- Azt mondtad az elején, hogy szerinted csak én tudom megadni a választ a kérdéseidre, de most meg azt állítod, hogy nem mondok igazat? - válaszolta. Hangja igen nagy nyugalmat árult el, semmi rezzenés nem volt rajta látható. Megcsóválta a fejét és megfordult, az asztal felé vette az útját.

„Még mindig olyan keményfejű ez az Iván, mint amikor megismertem. Nem lesz könnyű dolgom vele, ha meg akarom védeni a bajtól.”
Iván dühösen nézett a lány után, majd elindult utána. Igyekezett minél hamarább beérni.
„Valamit titkol előlem. De megtudom, egyszer megtöröm!”
Jázmin leült az asztalhoz, míg a lányok egy mellettük megüresedett asztalhoz ültek.
- Nem úgy gondoltam, hogy nem mondasz igazat, hanem hogy eltitkolsz valamit tőlem és ezért nem árulod el az igazságot.
- Pedig elég jó a hallásom, de szerintem felesleges ezen filozofálni! - válaszolt a lány, közben kivette a két konyakmeggyet a koktélból, és egy hajtásra megitta, majd kihívóan az ajkai közé vette a meggyet és leharapott egy darabot belőle. Iván még mindig forrongott a dühtől, kivette ő is a két meggyet a saját italából, és ugyanolyan gyorsan megitta.
- Jaj! - kiáltott fel csendesen. Az ital olyan erős volt, amilyet még nem is ivott. Az alkohol marta a torkát, gyomrát. Hirtelen elkezdett forogni a világ vele, minden színes, kusza lett. Hallotta, ahogy Jázmin újból felnevetett.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet! Idd meg azt, ami ott van melletted és harapj egy kicsit abból a sósrúdból az asztalon - mondta. Iván nem látta hogy hova nyúl, de igyekezett kitapogatni a másik poharat. Ahogy a szájához emelte érezte hogy az ital szaga megemelte a gyomrát. Elhúzta az orrát, de megitta.
- Rémes! - nyögte.
- Gondolom, de segít, hogy egy picit kitisztuljon a fejed! - válaszolta a lány. Iván látása kezdett egy kicsit kitisztulni, de érezte, hogy a feje még mindig forog és zúg. Jázmin mosolygott és a fiúra nézett mélyen a szemébe.
- Egyél sósat! Azt hitted, hogy ha én megiszom és semmi bajom nem lesz tőle, akkor neked meg se kottyan? Nem ismersz, nem tudhatod, hogy mi árthat meg nekem és mi nem.
- Na és mi árt meg neked? - kérdezte a fiú, miközben próbált laza lenni, mutatva, hogy már elmúlt az alkohol hatása, de sajnos nem sikerült és lelökte az egyik poharat. A pincérnő, aki épp akkor ért oda próbálta felvenni az üvegdarabokat, de az egyik üvegszilánkban megvágta magát.

- Jaj! - kiáltott fel ekkor Anna. Jázmin és Iván odafordította a fejét. Anna remegett, izmai megfeszültek, pupillái összehúzódtak. Jázmin odaugrott hozzá, valamit súgott a fülébe, majd kivette a zsebéből a pénzt, odaadva a vérző pincérnőnek.
- Az italokért, a visszajárót tartsd meg! - mondta neki, majd Iván felé fordult.
- Most mennünk kell!
- Miért? - nyögte ki Iván.
- Anna rosszul van! Nem bírja a vért! - vetette neki oda gyorsan, és már támogatta kifelé Erikával a remegő lányt. Iván bámulta őket, miközben távolodtak, majd felugrott, igyekezve, hogy megtartsa az egyensúlyt.
- Jázmin várj! - kiáltotta. A lány megállt és felé fordult. Arca idegességet árult el.
- Igen? - kérdezte türelmetlenül.
- Találkozunk még valamikor? - kérdezte a fiú remegő hangon.
- Nem tudom, majd meglátjuk még. - válaszolta majd kitámogatták a még mindig remegő lányt az ajtón. Iván ott állt és bámult mereven utánuk. Mindenki őt nézte tágra nyílt szemekkel. Körülnézett a fiú, majd elindult a barátai felé próbálva megtartani az egyensúlyát. Miután odaért leült és arcát kezei közé temette.
„Ah Istenem add, hogy még találkozhassak vele! Meg akarom tudni az igazságot, és nem akarom újból elveszíteni, kérlek Istenem, segíts, nem akarom ezt a lehetőséget elveszíteni, amit most kaptam.”
- Hát ez aztán döfi! - veregették hátba a fiúk.
- Te vagy a második srác, akivel ilyen sokáig elbeszélgetett Jázmin és még nevetett is mellette! - mondta az odalépő pincérnő. Iván erre felkapta a fejét.
- Második? Miért? Ki az első?

A pincérnő elpirult, gondolkozott, hogy mit is mondjon. Hosszú szünet után megszólalt.
- A tulaj öccse volt az első.
- Ki az, hogy hívják! Szeretnék beszélni vele! - hadarta Iván, miközben felcsillant a szeme.
- Sanyinak hívják, Gregor Sándor. De ő Angliában dolgozik, de ha jól tudom tegnap jött haza.
- És hol lakik ez a Sanyi?
- Azt nem tudom, kérdezd a tulajt!
- Szólnál neki?
- Hmm. OK - sóhajtotta a lány. Majd elindult felpakolt tálcájával.
„Oh köszönöm Istenem! Remélem, tud segíteni az a Sanyi!”
- Miben segíthetek fiúk? - zavarta meg Iván fohászát egy majd két méter magas, férfi. Hatalmas termete, rövid ujjú pólóból kivillanó izmai, tekintélyt parancsoló nézése hirtelen megijesztette a fiúkat, de Iván határozott volt.
- Maga a tulaj? - kérdezte a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
- Igen! Mit akarsz? - vetette oda a férfi.
- Hallottam, hogy rajtam kívül a maga testvére volt a másik, aki szóba mert állni Jázminnal. Szeretnék találkozni vele, mert beszélni akarok vele! Nagyon fontos lenne!
- Ezek a pletykos pincérnők - morogta a tulaj.
- Nem vagyok se, én se a testvérem kerítő. Nem is tudom, hogy mit mondhatna ő neked!
Iván gondolkozott, nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Hirtelen egy remek ötlete támadt.
- Kérem, ahogy mondtam nagyon fontos lenne! Jázmin a nejem és pár hónappal ezelőtt hirtelen eltűnt, magamra hagyott fél éves kisfiunkkal. Szeretném megtudni az igazságot, de ő nem mondott nekem semmi. Reméltem, hogy a testvére esetleg többet tud mondani nekem. Hazudta. A fiúk kikerekedett szemekkel néztek rá, de Iván szigorúan viszonozta a tekintetüket. A tulaj gondolkodva ráncolta a homlokát.

- Ahogy mondtam, nem vagyok kerítő, és más családi dolgaiba nem ártom magam, de mivel kisgyerek is van, akkor segítek. Az öcsém a szüleinknél van most, leírom a címet, hol találod meg. - szólalt meg végül, miközben egy darab papírra firkantotta fel a címet.
- De ha megkérhetnélek, csak holnap zavard őt! Most jött haza, fáradt és nem hiszem, hogy lenne kedve veled csevegni Jázminról.
- Semmi gond, mennünk kell már haza. - válaszolt gyorsan Miki, még mielőtt Iván válaszolhatott volna és elkapta a tulaj kezéből a papírt, majd a tárcájába tette.
- Mit csinálsz? - kérdezte Iván dühösen a haverjától.
- Te teljesen meg vagy hibbanva! Ha nem kellesz a csajnak, akkor miért találgatsz ki marhaságokat?! Miért kell egy teljesen idegen pasi után mászkálnod, ja és összevissza hazudoznod?!
- Mióta érdekel téged az, hogy kinek mit mondok, mit csinálok? - csattant fel Iván.
- Fiúk, fiúk! - szólalt meg Pali. - Ne veszekedjetek! Szerintem az lesz a legjobb megoldás, hogy Miki ideadja a címet, és majd ha hazaérünk, odaadom neked Iván. Szerintem tényleg nem jó ötlet ilyenkor zavarni a hapsit.
- Ok - válaszolt a két fiú egyszerre, majd Miki odaadta Palinak a cetlit. Fizettek, majd hazafelé vették az irányt. Szinte mindannyian a Jázminra gondoltak. Iván azért, hogy rájöjjön milyen titkot rejteget a lány, míg a többiek, hogy ki ez a lány, hogy ennyire megbolondította a haverjukat.

***

- Már jobban vagy? - nézet Jázmin Annára.
- Még mindig érzem a vér szagát! - sziszegte Anna.
- Nem értem! - csóválta a fejét Erika „Nem lett volna szabad ennek megtörténnie! Hisz...“
- Mindegy már! Nemsokára otthon leszünk és megnyugszik, esetleg kimehetünk az erdőbe! -nyugtadta Erikát Jázmin. A fekete Peugeot 407 Coupé csak úgy száguldott Pest utcáin olyan hirtelen kikerülgetve a közlekedő autókat, mely hirtelen csak egy profi versenyző tudna. Jázmin imádott így vezetni, nagyon szerette a gyorsaságot. Nemsokára aztán kiértek a városból és lefordultak egy mellékútra, majd pár perc után egy fák közé rejtett úton felkanyarodva egy tornácos ház elé értek. A bejárathoz vezető járdát virágoskert szegélyezte, melybe rózsák pompáztak különböző színekben. Nagy faragott ajtó jelezte a bejáratott. A lányok kiszálltak, míg Jázmin beparkolt a garázsba majd barátnőit követve bement. Az előtérben egy falépcső vezetett fel az emeltre, jobbra és balra két-két tolóajtó rejtette el a nappalit és a könyvtárszobát. Erika és Anna az előtérben vártak Jázminra.
- Akkor mi a terv az este hátralévő részére? - kérdezték kíváncsian.
- Hmm. Le kell feküdnöm, fáradtnak érzem magam. - válaszolt a lány.
- Ez nem jó jel! - sóhajtottak azok ketten.
- Nem. Félek, hogy az események új irányt vesznek, de majd kiderül miután kialudtam magam.

Jázmin felment a falépcsőn, majd benyitott a lépcsővel szembeni szobába. Hatalmas szoba volt. Az egyik oldalon egy hatalmas szekrény állt, mellette egy íróasztal melyen egy Tiffany lámpa és egy laptop volt. Az egyik sarokban egy hifi berendezés, míg a másikban egy hatalmas LCD tévé helyezkedett el. A szekrénnyel szemben egy franciaágy helyezkedett el. A hatalmas ablak alatt pedig kényelmes rekamié állt. Az egész szobában a vörös és a piros árnyalatai domináltak. Jázmin ledobta magát az ágyra, magára húzta a takarót, mellyel le volt takarva az ágy. Alig tette le a fejét a selyempárnára máris elnyomta az álom. Szülővárosában járt álmában. A sziklákon tornyosuló vár ijesztően magasodott ki a tavaszi alkonyatban. Az egész város sötétségbeborult. Semmilyen fény nem volt látható, az utcák üresek voltak egy lélek sem volt ott. Csak egy alak volt látható, hosszú bőrkabátja suhogott. Egy ház előtt állt meg, benézett a sötét ablakon, majd hátralépett. A redőnyök le voltak húzva, hogy véletlenül sem keltse fel senki érdeklődését a ház. De a sötét alak számára nem volt akadály. Nekifutott és betörte az ablakot. A házban lévők ijedtükben szétugrottak, de az alak gyorsan mozgott és pár perc múlva az egész család halottan feküdt a földön. Az alak megfordult, szemei vörösen fénylettek, majd kilépett az ablakon keresztül az utcára. A félhomályban látszott az ajkain a vér, és az arca tisztán kivehető volt. Iván volt az, mint egy vérszomja vámpír tartotta rettegésben a környéket.

Rámosolygott Jázminra és felé lódult, de hirtelen az álom megszakadt és sötétség vett mindent körül. Majd új álom kezdődött. A helyszín nem változott. Az időpont sem. Csak a város nem volt kihalt, mint az előző álomban. Zihálás hallatszott. Egy fiatal lány szaladt egy kietlen utcán. Néha-néha hátra pillantott. Majd megtorpant. Zsákutcába jutott. Balra egy raktárépület volt. Megpróbálta az ajtót, nyitva volt. Hatalmas ládák között bolyongott, zihált, levegőt kapkodva. Néha hátra pillantott, hogy követi üldözője, de nem látott senkit, nem hallott senkit. Hirtelen nekiütközött egy hatalmas akváriumnak, amely tele volt vízzel, de egyetlen hal sem úszkált benne. Visszafordult mivel az akvárium elállta útját, de megtorpant. Üldözője állt előtte. Csuklya volt rajta, mely arcát eltakarta, de mégis lehetett látni vörösen fénylő szemeit. A lány csak bámulta a szemeket, szíve hevesebben vert. A csuklyás elmosolyodott majd egy gyors, erős mozdulattal belenyúlt a ziháló lány mellkasába, kitépve onnan dobogó szívét, majd azonnal felfalta azt. Ezután belenyúlt a vértócsába, mely a lány alatt keletkezet és nekifogott, hogy az akváriumra rajzoljon vele. Jázmin már nem látta hogy milyen jelet rajzolt, mert felébredt. Anna és Erika az ágya szélén ült és nézték a lányt. Az ablakon beszűrődő fényből Jázmin megítélte, hogy már vége az éjszakának.

- Már féltettünk - szólalt meg Erika. - Sose aludtál ilyen sokáig! Történt valami?
- Két álmom volt egyszerre és egyik sem volt valami esti mese - sóhajtotta Jázmin. - Inkább horrorba illő.
- Mit csinálunk akkor?
- Haza megyünk. Készüljünk a hazatérésre. Nekem pedig elő kell halásznom pár emléket, tudást, amit mint nyomozó tudok hasznosítani. Azt hiszem, hogy a nyugodt időszaknak vége, amit igyekeztem a környéken fenntartani - sóhajtott Jázmin majd átment a fürdőszobába. Pár pillanat után már kész is volt. Lerohant a lépcsőn, ki egyenesen az ajtón, és eltűnt a közeli erdőben.