Történetek

- Szóval, ő itt az új osztálytársatok. Remélem odafigyeltek rá. Dani, ha jól tudom te nagykarácsonyi vagy, nem?
- De igen, tanárnő.
- Akkor hazafele és befele jövet rád bíznám Évát, mert ő is Nagykarácsonyba költözött.
- Persze, tanárnő, nagyon szívesen - felelte Dani mosolyogva.
- Nos, akkor én itt is hagynám, aztán majd találkozunk a következő órán. Sziasztok – köszönt el, és rohant is vissza a tanáriba, nehogy még egy percnél többet kelljen az osztályával, vagyis...

Már csak pár lépés volt hátra. Néhány méter. Kissé csalódott, mikor a tisztásra ért - persze gondolta, hogy a nő még nem lesz ott - és senki sem várta. Körülnézett, szemét nehezen szoktatva a sötéthez - noha legalább fél órája gyér a közvilágítás a közelében, még mindig nem lát semmit - kémlelte a fák és bokrok halvány sziluettjét...

Ez a történet a nyolcvanas évek végére nyúlik vissza. Talán egy picit korábbra. Nem voltam egy átlagos gyerek, de ki az? Különleges adottságom abban állt, hogy bármibe belekezdtem mindig rosszul, jöttem ki belőle. Még akkor is, ha a jó szándék vezérelt. Megbocsáthatatlan dolgaim nem voltak, de nem könnyítettem meg édesanyám és tanáraim dolgát...

Sziasztok!
Megint írok ide, igen megint az élettel, életemmel kapcsolatos, de remélem senki nem haragszik ezért meg...

- Üdv, Christopher! - köszöntöttem, majd egy erőteljes kézfogás következett. - Nos, miért hívattál? - kérdeztem.
- Csak szólni akartam egy régi, jó barátnak, hogy vigyázzon az asszonyára, mert mindketten veszélyben vannak, és mert segítséget nyújtunk, ha szükséges.
- Köszönöm a támogatást, vigyázni fogok rá.
- Gábriell nem rég a romániai klubomban járt, és információkat próbált kiszedni a csaposomból és a pincérnőktől. Persze természetesen nem fecsegett el senki semmit....

Az ablakon sok-sok esőcsepp. Nézem őket.
A vihar odakinn tombol, de most nem ijesztő, mert nappal van. Délután öt óra. Állok, és nézem őket. Minél közelebb hajolok az ablakhoz, annál homályosabb lesz. Bepárásodik a leheletemtől. Kezemmel tisztítom meg, de hiába: összemaszatolom a már régóta piszkos üveget. Nem túl idilli a környezet, nem színpompás, drága bútorokkal telerakott szoba ez. Csak egy szoba, melynek ablakából figyelem a vihart...

- Köszönöm szépen mindannyiuknak, hogy segítettek nekem! Ígérem, nem leszek hálátlan –fogadkozott a lány. Az öreg pedig a segédlegényt alaposan megijesztette, mert kijelentette, hogy ha csak egy ujjal is megpróbál ehhez az új kislányhoz hozzányúlni, szíjat hasít a hátából. A legény tudta, hogy nem viccel az öregember, noha még sosem bántott senkit a cselédek közül, csakhogy számtalanszor, amikor az erdőt védte, bebizonyította, hogy keményfából faragták, és még mindig igen erős. Jobbnak...

Egy estén, miközben búsan mered a semmibe, véletlenül elbotlik egy pénztárosnőben, aki a megszólalásig hasonlít a bizánci császár lányára. Ottóban feltolulnak az emlékek, felgyújtja az áruházat, és a hölgyet maga elé kapva lóháton elvágtázik az új pirkadat fényeiben – de aztán elüti őket egy kombájn. III. Ottó a saját korában riad fel. Rádöbbenve, hogy mivé lesz a távoli jövőben a világ, nem tud tovább élni, és szándékosan megfertőzi magát maláriával...

Apa sokszor igenlően bólintott, majd ő is bizonygatni kezdte, hogy észrevette az apró teremtéseket - holott örülünk, ha a sündisznót és a mókust nem keveri össze. Nehéz eset, de hát az apám, én így szeretem őt. Épp ezen gondolkoztam, mikor az ablakon apa feje mellett letelepedett egy pávaszemes pillangó. Anya és én csendben örültünk a kis jövevénynek, de apa hirtelen felkiáltott:
- Nézzétek csak, milyen szép! - s eközben fejét oda-odakapta, ahelyett, hogy inkább az útra figyelt volna...

Elolvasom »