Zúg az erdő

Régen, mikoron még aranyló fényben ragyogtak a lombkoronák, s dacos szél sem tudta tépni ágait, az erdő dalia akáca dísz volt e tájon. Körötte mind irigykedve nézte egyre növekvő gyűrűit, s néma suttogással ámúlták időt álló leveleit. Csak úgy szaladtak a pajkos évszakok, s megannyi kis cserje bukkant fel a nagy fa árnyékában, s megbúva, mégis félelem nélkül követték szemükkel minden megmozduló ágát. Senki nem hitte, hogy az idő vas foga a nagy akácot valaha is megrághatja, s a nagy fa is fityiszt mutatva fricskázta az időt. Míly gőg, s míly ostoba gondolkodás! Vidám mosolyával évről évre figyelte a favágók táncát, míg színes festéket szórva csiklandozták a kiválasztott társakat, s akik később valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az éj leple alatt odébb álltak. Reggelre hűlt helyük üressége nem vonzotta az akác tekintetét, s vidáman növesztette gyűrűit.

Ám egy éjjelen komor sötét fellegek hada rontott süvítő széllel az erdőnek, csak úgy rázták a lombokat, téptek minden ágat vesszőt, s mint ijedt mókusok ágaikat behúzva odvaikban bújtak volna el. Villám cikázott, s mart a kéregbe, s megannyi kín szántott végig a törzsön, s hol a seb megnyílt, s gyűrű szakadt, ott szállt a lélek hangja a magasba. Hajnalra csitult vész gondolván kárt nem okozott, s dalia akác fentről nézve pillantott pusztításra fel sem fogván a feje felett kattogó órát, melynek érdekes számlapja visszafelé forgott, mintha csak megzavarták volna álmában. Fel sem tűnt, hogy favágók hada lepte el az erdőt, s lehullott ágak közt friss festék szaga lengte körül a törzseket.

Aztán mint jöttek, távoztak hirtelen, de suttogó lépteik sem nyomhatta el ifjonci fürkésző tekintetek sajnálkozó koppanását. Mi történt, miért bámul mindenki, tán köpönyege félre csúszott, s kérge kínos rendje a gyűrűk köre hiányos? A táj sem úgy néz, s leskelődő szemeik nem aggodalmat, inkább diadalmat tükröz. De miért? S lepillantván kérge vonalára, aszú had vonaglott felfelé, s kis hasított mélyedéseiben elillantak szeme elől, s ami még ennél is gyalázatosabb, színes kereszt figyelt csendben alább, s tán még mosolya is volt, az a gúnyos fajta, s nem törődött elmúlt rég idővel, csak fagyosan jelezte, itt vagyok. Mély csendbe burkolózva kezdett tisztulni a kép, s mocskos olajos gépek fogának vicsorgása felnyitotta szemét, hogy eljárt felette, mit soha nem várt, s HASZTALAN lett. Súlyos lába, tán ha élt volna arrébb lendítette volna, ám dermedtsége volt néma megadás. A valaha volt akác már csak egy szomorú fűz lett, s törzse is egy képzeletbeli sosem volt folyó partján áll. Kiszáradt medrébe, vénülő gyökerével akarván kapaszkodni, ám fényes fejsze vicsorgó éle mar bele, s csattogva őrli porrá, s mint ki megadván lelkét alázattal omlott alá. Szú rágta valaha volt erős törzse porrá hullott, s a kavargó szél szórta szét fájdalmas nyomorát.

Már nem az az árnyat adó erős lomb, mely valaha az erdő közepén állt, hanem egy kis porszem, melyet bús szellők repítettek fel. Maradványain az erdő osztozott, s mint koncot dobtak szanaszét, nem maradván más csak kicsinyke rothadó kéregdarabok, melyeket kis erdei házban felhalmozva egy téli estén a kandallóba dobva finom hamuvá égettek. S a kis ház kéményén vidáman felszálló füstben a valaha óriás akác utolsó lehelete az a kis parázsló hamu végső táncát járva az erdő felett azon tűnődött, ha már az évek alatt akár egy szerelmes párnak is árnyat adtam, s ágaim beborították érzelmeiket, akkor életem nem volt hasztalan, s tán emlékem az erdőben örökkön él. Majd a kis cserjék arról beszélnek, hogy volt egyszer egy akác, aki fényből született, s kapaszkodó gyökereivel felrázta az erdőt, néha utat mutatva, s erőt sugározva másoknak élte kis életét, s ma már fent az égen szivárványként ragyog néha, mert nem mindenki láthatja, ahogy akác korában is volt ki elment mellette, s bár belekarcolták törzsébe nevüket, másnap már nem ismertek rá.

Ám követendő példa kis cserjék, hogy ha beléd hasít egy fejsze, vagy tépi kérged lánc, az még nem a vég, hanem valami új kezdete. Ez sem vég... fentről a nap, s eső közül nézlek, s mosolyom majd gyógyítja fejszék csapását, mert új élet sarjad a hamvakból.