Egy öngyilkos emlékére

Rövid barna hajú lány, lecsukódott szemek, halvány pillák és kiszáradt száj. A szemek már nem nyílnak fel többé, a száj sem telik meg élettel, a karok meg a lábak sem sietnek dolgukra már. Ő is csak egy volt azok közül, aki élt ezen a zord, embertelen világon, amit mi emberek alakítottunk ilyenné. A bal mellében nagy, éles konyhakés. Oly fiatal volt a kis bakfis.
Mire vagyunk képesek e világon? Egyszerűbb elfutni, hátha odaát jobb lesz, mint szembenézni a valósággal? Nos, ő így tette. Ember miért oltja ki, amit Isten ad? Hát tehet az Úr arról, amit mi elrontunk, amiért már nem bírjuk tovább itt? Tán nem gyáva volt ő, amiért ezt tette? Miért nem meri valaki felvállalni az életét? Nos, ennek sok oka lehet. Túl nehéz volt fiatal szívének az ÉLET? Egyszerűen túl félénk volt ő, ki mostmár többi nem lesz élénk? Ő már nem szenved tovább, vagy mégis? Ilyen fiatalon az megy el, ki hisz a túlvilágban. Ha hitt, jobbat remélt? Nem folytatódik-e a szenvedése?

S föld kerül a koporsóra, hatalmas hantok a kis halottra.
- Ámen, béke poraira.