Történetek

- Mit akar maga hülye paraszt?! - ordította.
- Most mondtam. Megölni magát. Látni a szenvedését, élvezni a fájdalmát. Maga már halottnak számít John. Törődjön bele.
- Ki maga?
- Nem áll szándékomban elmondani, habár az információt már nem adhatja tovább. Nevezzünk engem a maga fájdalmas végzetének...

- Holnap küldetés – nyögött fel Dia nem sokkal később, mikor az asztalra tették tálcáikat. Sanyi gondosan a sarokba helyezte az ebéd mellé vett csokis croassonját.
- Igen. Valahogy nem izgat. Örülök, hogy kicsit megszabadulok a sulitól. Kezdett már kicsit idegesítő lenni...

Az ágyra húztam és csókolózásba kezdtünk. Ismertem már annyira, hogy mivel izgathatom fel még ennél is jobban. A lágy simogatás szenvedélyesre váltott. A légzésük felgyorsult és újra egymást akartuk. A fenekét simogattam, kezem bejárta testének minden egyes pontját, az érzékeny részeknél hosszabban időztem...

Szerelem… Elég furcsa ez a szó. Mindenkinek mást jelent. Valakinek boldogságot és van, akinek bánatot. Ha meghalljuk ezt a szót „szerelem” akkor mindenkinek a boldogan ölelkező párok, a vidámság és a boldogság jut eszébe. De nálam nem így van… Én, ha meghallom ezt a szót, akkor a fájdalom, a szomorúság és a könny az, ami először beugrik…

Elsötétült minden és nem éreztem semmit, küzdeni akartam, de nem tudtam elnyomott az álom. Nemsokára kinyitottam a szememet és fájdalmat éreztem a hátam környékén. Pókhálók lógtak fölöttem, és bogarak másztak rajtam, iszonyatos és mégis ismerős bűz csapta meg az orromat. Leráztam magamról a bogarakat és felkeltem. A bűz nem véletlenül volt ismerős, ugyanis a toronyban voltam...

Az egyik éjjel a maradék cuccomat összepakolva a gitárral a hátamon szó nélkül távoztam az épületből, egy kis cetlit hagyva magam után, hogy lemondok mindenről, amit ő rám hagyott. Felültem az első vonatra és elindultam a nagy semmibe. Megint visszatértem a csöndes hétköznapokba, és kénytelen voltam visszatérni a régi munkámhoz is, ugyanis az utcazenészségből nagyon nehezen lehet megélni. De már korántsem ment olyan könnyen, mint amilyen volt...

- Azt hiszem, felesleges itt ücsörögni – állt fel Sanyi hirtelen. Megfordult, Dia fölé hajolt. Ebben a pillanatban a víz bugyogni kezdett.
A fiú megfordult.
- Mi a...
A vízből hatalmas szörny emelkedett ki. Húsz csápja volt, és hatalmas, polipszerű teste...

A hetedik utca sarkán elégedetlenkedve léptem ki a helyi gyógyszertár ajtaján. Ismét feljebb kúsztak a gyógyszerárak. Fejemet a földre szegeztem, s azon gondolkoztam, hogy az miért is kaphatta a sárgolyó titulust? Úgy gondoltam, hogy közel jártam a megoldáshoz, mikor a rajta fészkelő emberfélék piszkos, tisztátalan dolgaira gondoltam. Azonban egyszer csak megzavarta valami elmélyült filozofálgatásomat. Észrevettem, hogy a cipőfűzőim egymással beszélgetnek. Mindkettő a másikat szidta. Néha-néha...

Megint megnéztem az órámat. 26 óra 73 perc. Úgy döntöttem, inkább feltöltöm az oxigénpalackomat, hiszen még pár óra, és nem húzza tovább, nekem meg folyton ki kell mászkálnom a lakásomból, ami mellesleg tömve van levegővel. Bár már majdnem 9 éve élek így, még mindig nem szoktam meg, hogy űrruha nélkül nem mehetek ki az utcára...

Erővel szakítom el magam a gonosz sziklától, miközben testemet elviselhetetlen fájdalom járja át. És ebben a pillanatban mintha a pokol összes bugyrának összes kárhozott lelke egyszerre törne ki egy velőt rázó sikoltásban. Megnyílt a gonosz kastélya… Érzem a kicsapó forróságot, a penetráns bűzt, az áradó sötétséget… A bíborszín méregzöldbe vált… Menekülnék, de késő… Dobogó lábak zaját hallom, érzem hogy követnek...